Tolnavármegye és a Közérdek, 1913 (23./9. évfolyam, 1-103. szám)
1913-05-08 / 37. szám
XXIII. IX. évfolyam 37. szám Szekszárd, 1913 május 8 Előfizetési ár: Egész évre . .16 korona, fél évre .... 8 ,, .Negyed évre ... 4 „ szám ára . . 16 fillér. .l&Szetéseket és hirdetéseket a kiadó- hivatalon kívül elfogad a Molnár-fél. rSnyvnyomda és papirkereskedés r.-t. Szekszárdion. Egye. számok ugyanott kaphatók. POLITIKAI HETILAP. Az opsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer s hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőségi teleton-szám: 18 és 24. — Kiadóhivatali telelon-szám : 18 és ii. Szerkesztőség: ' Bezerédj istván-utca 5. szára. Ide küldendők a lapot érdeklő össs« közlemények. Kiadóhivatal : Béri Balog Ádám-uica 42. Az előfizetési pénzek és hirdetések Id. küldendők. Néptanítóknak, ha az előfizetést egész évre elér l e küldik, 8 kor. Főszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Contremine mnnövereR. Béke, béke, béke ! — süvölti egész Európa. Nikita uram, Daniló fiával kibör- zézte magát, pár milliócskát szépen zsebre- vágott. Mit neki, hogy egy pár ezer montenegrói a fűbe harapott ? Pótolva lesz minden. Mint Európa „legnagyobb hatalmassága“ egyszerűen el fogja rendelni az ötven éven alóli anyáknak az éventei kétszeri szülést. S ki akai többet ? A halottakat szépen eltemettette. A „goszpodi pomiluj“ nem került egy veszekedett dinárjukba sem. Államköltségen ment az egész, még a sírásókat is becsülettel kifizette az államkassza, a kecskebőrökre felvett kölcsön- előlegekből. A nagy fejedelmi börziáner nem volt fukar a „nemzeti hős“ titulus osztogatásában sem s a mig szónokolt, könnyezve olvasta a londoni és párisi sürgönyöket, hogy még mindég hossz és nem bessz, plane nem — derut. S mennél inkább esett a papír, annál inkább csörtette a rozsdás fringiát s a mikor aztán már megsokalták a játékot — szépen visszadugta a hüvelyébe és most egy kis európai tányérozás mellett tartja a saját becses, „privát“ markát is, hogy a csinos börzei differenciákat beseperje . . . De hagyjuk ezt a ravasz, körmönfont fejedelmi ügynököt, aki a nagy Napoleon oroszlánbőrébe bújva, amíg harcot hirdetet a világnak, ügyesen lekópiázta az egykori Rotschildnak jól bevált tőzsdefogásait. Nézzük meg inkább a mi — játékosainkat, a kik azonban ahelyett, hogy — nyernének, folyton veszítenek, sőt már úgyszólván, mindent- — elvesztettek. A szövetkezett ellenzék pár hóval ezelőtt, akárcsak a jó Nikita, contreminére, vagyis árfolyam csökkenésre játszott. — Lukács László fejéről, a nemzeti munkapártról nem is úgy beszéltek mint pari, vagy alpári értékről, de mint értéknélküli semmiségről. A kávéházi pikkoló-parla- ment annyira besszre dolgozott, hogy An- drássy már nyíltan is beigérte a közeli — derutot, a legnagyobb árcsökkenést, az ész nélküli visszavonulást, a kormány, sőt az egész párt bukását, elkerülhetetlen csődjét. Nos, ez a nagy „határidő üzlet“ nem vált be, ellenben a csőd bekövetkezett, csakhogy megfordítva, épp a nagy „con- treminerek“ lettek fizetésképtelenek. Andrássyt már is exekválják. S e közben a nagy szövetkezettek elannyira ösz- szevesztek, hogy Apponyinak és Andrássy- nak bizonyára kékfoltos a háta a Justh Gyula kíméletlen ökölcsapásaitól. Közben odáig jutott az ellenzéki „közkereseti vagy részvénytársaság“, hogy Justh Gyula már a saját szakállára akarta folytatni a — redukált üzletet, kivált, amikor Apponyi és Andrássy leikiisiner e a mostani háborús bonyodalmak hatása alatt még sem volt rábírható, hogy az ellenzék bevonulásával a parlamentből újra zsibvásárt csináljanak s dobra üttessék ott az utolsó nemzeti értéket is. Nem sikerült tehát sem a választójogi biok, sem a fúzió, ellenben a jelenlegi kor- mánynak volt gondja reá, hogy kiaknázza a helyzetet. Bejelentett, sőt már be is terjesztett egy csomó üdvös törvényjavaslatot, igy a hajdudorogi püspökség felállításával megmutatta a jövendő magyar nemzeti államnak előkandikáló oroszlán körmeit s nyélbe ütötte, habár áldozatok árán is a magyar ágyugyár régen vajúdó kérdését. Közben megkezdődött a feloszlásra megérettnek hirdetett munkapártnak legnagyobb erkölcsi diadala, egyre-másra térnek vissza kebelébe a választójogi törvény miatt kivált disszidensek. Viszont el nem tagadható, hogy kivált a Kossuth-párton már is megindult a kilépési evolúció. Vannak már ott elegen, akik céltalannak találják a további truccolást és szélmalomhaicot s nyílt levelekben hirdetik, hogy „az ellenzék tiltakozásai azért hatástalanok, mert az utcán, nem pedig a törvényes formában : a képviselő házban hangzottak el. Hogy most már a kölcsönös engedékenységnek van helye, fel kell hagyni a személyek eltávolítására irányuló akcióval s a harcot legfeljebb a képviselőházban folytatni.“ Sőt a belső „egyetértés“ legszebb illusztrálására az is megesett, hogy Justh Gyulát a saját pártja is leszavazta, nem akarván bírókra kelni az uj parlamenti rendőrséggel. Nincsen tehát most már egyéb hátra, minthogy az ellenzék tanuljon az eszes, körmönfont Nikit át ól: tegye hüvelyébe a fringiáját. A contremine manőver nem vált be, térjen tehát a hossz, vagyis áremelkedő kísérletre. Higyje el, hogy a nemzeti munkapárt, amely a fenyegető háborús világban kompakt többségével oly derekasan megállta a helyét, a béke idejében is meg fogja tartani a koronánál áremelkedő irányzatát. A jó bizonyost, nem szokták elejteni a — bizonytalan jóérd ! Thaly Kálmán becsülete. Már évekkel ezelőtt kifejezést adtam annak a véleményemnek, hogy a Bujdosó Rákóczinak e négy sora; »Amerre tenger zúg, Amerre a szél jár, Csillag lehanyatlik, Ott nyugszom meg én már . ... nem igen lehet eredeti népi termék, hanem valószínűleg Thaly saját betoldása. — E gondolatra egyetemi hallgató koromban jöttem rá, de nem mertem nyíltan kifejezést adni véleményemnek. Most a Philologiai Társaság egyik ülésén Tolnay Vilmos azzal a nézettel állt elő, hogy a Thaly által közölt nehány kuruckori költeményben nyelv- ujitási szavak vannak, tehát ezek nem lehetnek kuruc költemények, hanem Tlialy által javított szövegek. Ekkor Heinrich Gusztáv állott fel s kijelentette, hogy Riedl Frigyes is foglalkozott már e gondolattal, de felolvasása egy külföldi útja miatt elmaradt. Riedl nézete szerint a kuruc dalok egy részének Thaly nemcsak közlője, hanem szerzője is. Miután tehát még nem ismeretes Riedl Frigyes értekezése, ne mondjuk ki a döntő szót, hanem várjuk be Riedl Frigyes előadását. (L. Pesti Hirlap 1913. április 10.) Az „Est“ 1913. április 12 iki számában aután Riedl Frigyes nyilatkozik az Est tudósítója előtt. Azt állítja, hogy csak a három legszebb kuruc ballada eredetisége gyanús előtte. Ezek : Esztergom megvétele, Rákóczi búcsúja, Ócskái Lászlóról való ének. Nem találta meg e költemények kéziratait sem az esztergomi, sem az Országos levéltárban. A sejtésemet tehát neves tudósok nézete igazolja. De vájjon örüljek-e ezen és jogos lenne-e örömöm, hogy egy lelkes Rákóczi-imádóra sütik rá azt p bélyeget, hogy saját yerseit csempészte he a kuruc költemények közé? Hogy játszi szeszéllyel Macpherson akart lenni ? Hogy egy uj Csíki székely krónikával akart előállani ? Nem. bőt inkább védelmére emelek szót, éppen én, aki néhány sorát már rég gyanúsnak tartottam. Védelmére, mert hiszen sokszor előkerül olyan adat, amely homlokegyenest ellenkezőre változtatja ugyanegy embernek is a véleményét. Itt van például a Benkö József esete. Transsylvania (1778) cimü müvében azt fejtegeti, hogy az Árgirus-mese alakjai történeti személyeket jelképeznek. Árgirus—Traian, Helena—Dácia stb. Ezt a véleményt hóbortosnak állította Heinrich Gusztáv (1889. Búd. Szemle) s utána sokan. Saját ujjából szopta Benkő, a nép ilyent nem ismert és tudós tákolmánynak is gyönge munka — mondta Heinrich róla. En is úgy vélekedtem doktori értekezésemben, hogy nem fogadható el e nézet. És most a sárospataki könyvtárból előkerült egy, a XVIII. század elejéről való könyv, melyben egy verses elbeszélés (Az igazság buj- dosásának hist.) idéz egy részletet a széphistória ilyen formájú feldolgozásából. — Benkőnek tehát meg volt a forrása arra, hogy nézetét igy megalkossa. Tollat fogtam tehát s jóvátenni iparkod tam előbbi állításomat. Tollat fogok most is és amennyire erőm engedi, védelmére szót emelek Thalynak. Pozitív nézetet, tudomásom szerint Riedl Frigyes hozott fel az Est tudósítója előtt. (Még nem jelent meg értekezése s nem olvasott fel e kérdésről eddigelé). Három költeményt jelölt meg, amelynek az eredetisége gyanús előtte. Vegyük ezeket sorra s vizsgáljuk meg egyenként. Az „Esztergom megvétele“ cimü ballada amint Thaly az „Adalékokéban (Pest, 1802. 117. lap.) mondja, az esztergomi városházán, a mely egykor Bottyán generális háza volt, egy 1706 iki naptár egyik lapjára volt bejegyezve. Megjegyzi még, hogy a dombnak süveggel való hordását valóságnak nem tartja. A másik, az ,,Ócskái Lászlóról való éneku (Adal 271. lap) egy levél melléklete volt, amelyet Csajághy János dandárnok irt Bercsényinek, közölve vele, hogy a táborában Ócskáiról ilyen ének van elterjedve. A levél az országos levéltárban van. Csakhogy Riedl sem Esztergomban, sem az országos levéltárban nem találta meg e két költemény kéziratát, tehát szerinte ezek nem is léteznek. Ebből azonban nem lehet levonni azt a következtetést, hogy nincsenek. Hiszen éppen Benkő igazolásánál mondottuk, hogy előkerült olyan változata is az Árgirus-mesének, amelyre támaszkodhatott Benkő a maga nézetének megalkotásánál. Tehát elő került olyan adat is, ami nem volt még. Mennyivel inkább előkerülhet olyan, ami megvolt. Hiszen sokszor tapasztaljuk, hogy egyes kéziratok nincsenek ott, ahol voltak, hanem másutt vannak, vagy végleg elvesztek, így például az Akadémia Csorna kódexében nem találtam meg az Argirus kéziratát és sok ponyvakiadását, mely a Nemzeti Muzeum könyvtárában volt jelezve, már hiába kerestem. De hogy voltak ilyen kiadások, ugyebár, azt nem lehet kétségbevonni. Bizunk tehát benne, hogy előkerülhetnek még e feljegyzések is.1 Másként állunk azonban a harmadik külte1 így rehabilitálja Sebestyén Gyula a Vas. Ujs. 1913. április 27-iki számában Telegdi rovás-ábécéjét.
