Tolnavármegye és a Közérdek, 1913 (23./9. évfolyam, 1-103. szám)

1913-04-28 / 34. szám

34. szám

XXIII. IX. évfolyam.

Szekszárd. 1913 április 28.

Előfizetési ár:

Fgész évre . .16 korona.

F él évre .... 8 ,,

i egyed évre ... 4 „

u%y szám ára . . 16 fillér.

■előfizetéseket éa hirdetéseket & kiadó- hivatalon kívül elfogad a Molnár fél.

* ínyvnyomda és papirkereskedés r.-t. Szekszárdon.

Egyet «tárnok ugyanott kaphatók.

POLITIKAI HETILAP.

Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja.

Megjelenik hetenkint kétszer s hétfőn és csütörtökön.

Szerkesztőségi teleíon-szam: 18 és 24. — Kiadóhivatali telelon-szám : 18 és II

Szerkesztőség:

"Bezerédj István-utca S. szám.

Ide küldendők a lapot érdeklő ösaz.t közlemények.

Kiadóhivatal :

Béri Balog Ádám-utca 42.

Az előfizetési pénzek és hirdetések Ida küldendők.

Néptanítóknak,

ha az előfizetést egész évre előre h küldik, 8 kor.

Főszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL.

Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN.

Főmunkatárs : FÖLDVÁRI MIHÁLY.

Laptulajdonosok a szerkesztők.

Fordulóponton.

— lk. A külpolitika, amely több mint fél év óta tartó szövevényes bonyodalmaival, súlyos nemzetközi összeütközések esélyeivel és veszélyeivel annyi bajnak és válságnak volt az okozója, a legújabb események következtében fordulópontra jutott, amely legbékésebb szándékaink és a legmesszebb menő türelem dacára háborúval fenyegeti a monarkiát.

Ami külügyi politikánk eddigelé bölcsen számolt a közhangulattal, amely a béke fenntartására irányult. Az osztrákmagyar monarkia a balkán-török hadviseléstől nem akart territoriális előnyöket szerezni és nem táplált hóditási aspirációkat, ennélfogva a háborús beavatkozás elkerülése elsőrendű érdeke volt a monarkiá- nak. Végzetes könnyelműség lett volna az évtizedek óta tartó békének és erőgyűjtésnek eredményét semmiért feláldozni és a háború keserveit az országra zúdítani.

Bár sok türelemre és óriási áldozatokra volt szükség, a külügyi vezetőségnek mégis sikerült az összes európai nagyhatalmakat a mi álláspontunknak megnyerni és a balkán kérdésben egyöntetű állásfoglalásra birni. Nem csekély munkának és diplomáciai ügyességnek volt az eredménye, hogy az osztrák-magyar monarkia álláspontjának érvényesítése végett pár hét előtt az albán tengerparton együttesen jelent meg a nemzetközi flotta, a melynek különféle szinti lobogói Európa békeszeretetét és együttérzését hirdették.

Hónapok idegemésztő, de imponáló munkája volt az érdekellentétek labirintikus halmazában az osztrák-magyar monarkia által kitűzött célt a ravasz és meg- bizhatlan orosz diplomácia belevonásával és hozzájárulásával Nagybrittania, Francia- ország, Olaszország és Németország közös katonai oltalma alá helyezni. Az együttes flottatüntetés és blokád a mi monarkiánk állásfoglalását pecsételte meg a legünnepélyesebb és leghatározottabb formában.

És ha addig, mig ezt elérni sikerült, a közbeeső huza-vonák, az orosz és egyéb ellenségeink által alkalmazott tűszúrások és aknák a mi nagyhatalmi állásunk presztízsét nem egyszer sértették ugyan, de a mi ügyünkbe belekapcsolni Európa szolidaritását és azt az összes nagyhatalmak közös ügyévé tenni és közös oltalma alá helyezni — megérdemelték az érte hozott áldozatokat.

A mi nemzeti hiúságunknak és nagyhatalmi állásunknak szabad és kell áldozatot hozni, ha ezzel elkerülhetjük a háború borzadályait és a népek élvezhetik a béke áldásait.

Mert bár a mi véderőnk a legmesz- szebb menő bizalomra tarthat teljes joggal igényt és nemzetközi háborús összeütközések esetén sem kell attól tartanunk, hogy, oldalunkon hűséges szövetségesünkkel, a hadi dicsőség nem kedvezend a mi hadseregünk fegyvereinek — mégis a győzelmes háború is irtózatos bajokat, megbecsülhetetlen károkat és be nem gyógyítható sebeket okoz.

Kérdés, hogy április 23 óta, mióta Montenegro elfoglalta Szkutarit, mennyiben változott a helyzet?

Bármennyire ujjongnak a szláv népek

összes faj-, törzs- és oldalrokonaikkal, külső és belső ellenségeinkkel, bármennyire akarja az oroszok és a nyomukban járó csatlósok kajánsága a mi megalázásunkat — nem képzelhető, hogy a nagyhatalmak egyöntetű álláspontja operette-jelentőségűvé zsugorodjék össze. A diplomácia minden ravaszkodása, csalafintasága és fondorkodása gyenge lesz ahhoz, hogy annyi tárgyalás és megfontolás után hozott határozatot — az egész világ gúny kacaj ára — mikor a határozat végrehajtására és realizálására kerül a sor — egyszerűen kútba ejtsen.

Minden skepticizmus ellenére elképzelhetetlennek tartjuk, hogy az európai nagyhatalmak azért tartották meg a londoni reuniont, hogy annak egy kabaret-előadás legyen az eredménye, melynek hőse: Nikita, a crnagorcok királya, aki füttyöt hány Európának. Ennyire megbízhatatlan, ennyire perfid nem lehet Európa.

Azért, bár érthető és jogos a nagy türelmetlenség, amely a monarkia lakosait óráról órára nagyobb izgalomban tartja — mégis okosabb és helyesebb, ha a londoni színjáték tovább folyik és ameddig némi kilátás van reá, továbbra is együtt haladunk Európával és csak a legutolsó, végső esetben járunk el Európa nélkül vagy ellen.

A kocka hamar el van vetve és a mi katonáink gyors tempóban masírozhatnak be Montenegróba és csinálhatnak rendet Szkutariban. Kérdés azonban, hol áll meg az elröpitett golyó és nem következik-e utána egy lavinaomlás?

A türelempróba éppen, mert nagyhatalom vagyunk, nem fog ártani a monarkia tekintélyének és a közhangulat ellenére is

Festömüvészi tanulmányút előtt.

Kétezeresztendő viharain át megkopott közmondás az, hogy senki sem próféta a saját hazájában. Ezt a már igazán múzeumba való közmondást Európa egyik felén már javában helyezgetik jól megérdemelt helyére — a feledés homályába — minden téren. Ám a másik felén még mindig erősen ragaszkodnak hozzá a fejlődésnek, a haladásnak kerékkötői. Hány nemes és szép eszmére, gondolatra, hasznossá lehető találmányra, irók, tudósok, művészek előre haladó müveire borul reá az a bizonyos vaskalap, mely retteg a trónfosztástól? Pedig minél előbb trónjafosztottá kell lennie és divatjának a XIX. századdal le kell zárulnia. Ennek a vaskalapnak súlyát a sok közül talán leginkább érezte és érzi az ábrázoló művészet, t. i. a festő és szobrász művészet.

Ezúttal csupán a festőművészeiről akarok szólni.

A Szinnyei-Mersék, a Hippi-Rónaiak, Csókok — értvén a többes szám alatt mindazokat, akik az uj festőiskolához, a pleinairistákboz, im- pressionistákhoz tartoznak s kiket a nemes vas- kalapcébe akarva, nemakarva, be kellett venni — kénytelenek voltak előbb a teremtő lélek gyötrelmeinek minden kálváriáját végigjárni itthon, azután vándorbotot fogni, hogy mikor már a külföldön megtellettek elismeréssel, dicsőséggel, végre itthon is pihenhessenek a külföldön szerzett habáraikon, no mert a hazai babérok, miket évtizedek keservei után kaptak és kapnak, már csak olyan ráadások.

Valamikor régen Bécs volt a legmeszebb vándorút, azután München, hol Piloty mester gyúrta kisistenné a leendő piktortitánt. — Róma nélkül meszelőlegény maradt a festőlángész, azután Páris — legalább is Páris. Legújabban meg az állami ösztöndíjasok Düsseldorfba vándoroltat- nak; hogy miért, azt talán a vándoroltatok sem tudnák megmondani. Egyszóval nálunk ebben a hogy is mondjam — szakmában, még a réges- régi céhrendszer járja, amikor a mesterlegénynek előbb éveken át be kellett járnia, csavarognia országot-világot s csak azután ismerték el otthon valaminek.

Nos, hát igen! A vaskalapcéh szabályzata szerint innen tőlünk a világért sem szabad semmi féle újnak kiindulnia, de külföldről behozni . . , no azt szabad, hanem csak akkor, mikor már az egész külföldön elterjedt. így voltunk és vagyunk mint sok minden másban, a festőművészeiben is, a külföld majmolói.

Ámde álljunk meg egy kicsit Páris és Sziny- nyei-Merse mellett, hogy utánna a mi Műcsarnokunkra térhessünk. Piloty atyamester még javában gyúrta és megnyomorította a kezeügyébe került művészi őserőt, mikor Párisban Cobrbet, Millet, Monet, Manet stb. kibontották a harbizioni iskola szárnyait és repültek a halhatatlanság’felé, Szinnyei-Merse szent Pál módra otthagyta a faképnél (igazán faképnél) és drapériás lepedőinél Piloty bácsit, a német vaskalap t és egyenesen Párisba ment. Ennek a kerékkötő szabadulásnak eredménye lett a „Majális“ cimü remek pleinair festménye 873-ban.

De hát mi is tulajdonkép az impressionis- mus, mi is a pleinair festés ?

Fűnek, fának, begynek, völgynek, víznek, embernek és állatnak olyatén megfestése, mint ahogyan azt a festő szeme látja kint a nyílt, szabad természetben, azokkal a színekkel, amik valóban rajtuk láthatók, amilyeneknek azokat a tárgyakat a napfényes vagy borulatos természet

művész szemébe s igy leikébe juttatja. Nem az apró részletekig való hü utánzás, — mert ez fotográfia, — hanem hasonlónak alkotása, mely a laikus szemlélő szemében is magát az eredetit láttatja anélkül, hogy az lenne. Ez az impressio.

És a pleinair ? Ez a teljes napfényes levegő, fénnyel és árnyékkal mindenen, ami csak látható a szabad, nyílt természetben. De milyen fény és milyen árnyék és milyen levegő? Szines napfény, színes árnyék, szines levegő. Igen, a napfény visszaverődik a legapróbb tárgyról és szinessé teszi a fényérte helyeket, de minden tárgyról fényvisszaverődések, reflexek esnek az árnyékba is és szinessé, ezerszinüvé, varázsolják az árnyékot; a refleksztől szines a levegő is, mely a tárgyakat körül veszi. Tehát szin, szin még az árnyékban is, még a levegőben is. Ez a pleinair.

Szinnyei-Merse „Majális“-a az első pleinair 1873 ban. Azután következik a vaskalap. A teremtő lélek kálváriája. Szinnyeit kinevetik, kigu- nyolják itthon, képeit a bécsi tárlaton felakasztják olyan magasra, ahova csak a legyek, meg a szúnyogok pillanthatnak. Szinnyei félre dobja az ecsetet s elmegy haza szántani, vetni abban a tudatban, hogy a vaskalap szerint ő nem tud semmit. Eközben Piloty bácsi iskolájával együtt adja be a kulcsot ott nyugaton, elraktározzák a békés nyugalomba és egyre terjed a barbizo- niak pleinair iskolája. A magyar festőművészet vándorlegényei egyebet sem hoznak haza, mint csak ezt, csak ezt. Húsz esztendő után Szinnyei neki bátorodik, kiállítja képeit és . . . ime, hozsannával üdvözlik itthon. De mikor? amikor már egész Európa után a magyar vaskalap is kénytelen volt utána kullogni, hogy majom módra ő is belekiáltsa riadásuak a maga harsonáját, amit megtehetett volna busz esztendővel azelőtt.