Tolnavármegye és a Közérdek, 1911 (21./7. évfolyam, 1-104. szám)
1911-10-30 / 87. szám
XXI« (VII.) évfolyam. 87. szánk. Szekszárdi, 1911 október 30, •t ír ■HEK ES I KÖZÉRDEK Előfizetési ár : Egész évre . fél évre . . Negyed évre . Egy szám ára 16 korona. 16 fillér. ■]töfizetégeket és hirdetéseket a kiadóit vitaion kívül elfogad a Molnár-féle könyvnyomda és paplrkereskedés r.-t. Szekszárdim. POLITIKAI HETILAP. Az opsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer e hétfőn és csütörtökön. Egyet számok ugyanott kaphatók. Szerkesztőségi teleton-szám: 18 és 24. — Kiadóhivatali teleton-szám : 18 és ii. Szerkesztőség: Bezerédj István-utca 6. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Kiadóhivatal : Vármegye-utca 130.. szám. Á.Z előfizetési pénzek és hirdetések ids küldendők. Néptanítóknak, ha az előfizetést egész évre elÖrs be - . küldik, 8 kor. Főszerkesztő: Dp. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Uj egyetemek. Most, hogy döntés történt az uj egye- tem ügyében, a nélkül, hogy ezt Debrecentől irigyelnénk s e sorok éle ellene irányulna, célszerűnek tartunk egyetmást a tervbe vett uj egyetemekről elmondani. Hónapok óta tele volt az ország a 3-ik egyetem hírével. Az asspiransok minden erejöket mozgósították, hogy övék legyen a diadal. Árverezés indult, folyt és foly, ha a harmadikért már nem is, a negyedikért ma is. »Ki ad többet érte?« Csak úgy támadnak a 100.000-es, milliós ajánlatok és tolulnak fel a telt-erszényü küldöttségek Ős- Buda várába. Képviselő urak tülekednek a helyi érdekek országos kiszinezésében. Valóságos birkózási jelenetekben gyönyörködhetik a nemzet s egész vidékek nagy közpbntjait láz önti el,, ha a másik javára látszik billenni a mérleg serpenyője. És támadnak uj ajánlatok, uj erőfeszitések, uj remények s uj csalódások. Fejedelmi nagy alakok vetegetik egyfelől a magok kardját a mérlegbe s országos nagyságok húzzák másfelől a szijjmadzagot ; csuda, hogy még valami parázs verekedés nem ütött ki ott fent, valamelyik miniszteri palota csarnokában, a feltüzelődött követelőzők 100-as, 200-as, 300-as csapatai között! »Ki ad többet érte ?« — mintha ez a kegyetlen szózat hangzanék ki folyvást a miniszteri termekből' Nekünk távolról szem- léÍQdőknek és hallgatózóknak legalább — igy tetszik. Isten bocsássa meg nekünk! És visszhangja kél a rideg szózatnak és adnak és újra adnak, Ígérnek és. újra Ígérnek -j- szinte a megroskadásig. A tudomány istenasszonya pedig eltakarja az arcát s nem tudja, hogy sirjon-e vagy örüljön, hogy ily magasra szökkent a tudomány ára szép Magyarországon . . . Nekünk pedig a nagy versenkedés közepett eszünkbe jut a tudósoknak ama nem régi nagy tanácskozása, amelyben remekül lesajnálták — az egész ország előtt -- az egyetemi oktatás mai divatát s egyetemi tanárok maguk bizonykodtak amellett, hogy rothad valami Dániában. Nagyon rothad! — Évtizedek óta jajgatunk, hogy a budapesti tudomány-egyetemen elharapódzott hamis sáfárkodás iszonyú példa az akadémiák ifjúságának és rettenetes támadás az akadémiai oktatás komolysága ellen. Értesítőkben, igazgatói beszédekben riadoznak a szerte hömpölygő szeny- nyes áradat láttára s jóstehetség nélkül is fennen hirdetik, hogy az ország színe előtt ágaskodó vakmerőség be fog törni az akadémiák kapuin és követelőzni fog. Ma már kétségtelenül mondhatjuk, hogy amitől féltünk, bekövetkezett. Ahol megnyíltak a kapuk a könnyelműség rohama előtt, — ott a névleges tanulók egész serege gyülekezett, mint éhetf‘ ho&ók — a prédára ; ahol pedig zárva maradtak s minden tisztes erővel zárva tartattak, — onnan megkezdődött a megmételyezett ifjúság elhurcol- kodása. Akinek nyitva van a szeme, lát, csak akarjon ! A 3-ik egyetem születési óráiban az ország legelőkelőbb jogtudósainak s magoknak az egyetemi jogtanároknak egyhangúlag kimondott ítélete zúg a fülünkbe s ha elgondoljuk, hogy az a sok millió, amibe egy 3-ik egyetem szervezése, gondozása kerül — ismét csak a budapesti egyetemi szellem tápláló dajkájává lehet: — akkor jaj néked magyar tudomány, nemzeti erkölcs és jaj néked szegény magyar nemzet! Az uj egyetemekért folyó harcban csak eg.y bizonyos, az, hogy : Szeged, Pozsony, Pécs, Kassa, Debrecen mind egyformán jónak mutatkozik, — ha fizet, mennél többet fizet! — Hát a pénz csudás feltétel — az igaz. De hogy az egyetem felállításánál egy állam szemében döntő tényező legyen, — ezt nem hihetjük. Ma egy uj egyetemet csak a tudomány nagy és szent érdekei nevében lehet létrehozni és fentartaüi, egyúttal pedig a megromlott egyetemi szellem regenerálása végett. — Éz előttünk mindennél elsőbb feltétel. Hogy nemzeti érdekek szolgálatába állítsunk valamely nagy tudományos intézetet, — ez a tudomány érdekeinek fentartása mellett gondolható csak s elsőrendű érdekké — egyetemi színvonalon — nem promove- álható. A mai közlekedési viszonyok mellett a vidéki helyzet szintén alárendelt feltétel s emiatt a versenyző felek között nagy különbség nem tehető. De igenis, számba- vehetők és veendők a nagy tradíciók, amelyeket ugyan a I\. század gyermeke igen könnyen tud a lelkére nézve nélkülözni, de amiket a nemzetfentartó állam semmiesetre sem kicsinyelhet s hisszük, hogy nem is kicsinyei. Nem titkolhatjuk el, hogy aggódva TA R C A. Halottak estéj én. Peregnek a fákról az őszi levelek . . . . Ablakomból kitekintek a szabadba, nézem, merengve nézegetem a diszevesztett őszi tájat, az elmúlásnak, az enyészetnek ezt a szomorúan is oly hűséges képét. Az égen ólmos felhők kergetődznek, szürke szemfedőt borítva a verŐ- fényre; a lombjahullató ágakon némán ül a néhány madárka, melyet messze vidéknek napsütéses, virágillatos tavasza sem tudott elcsábítani szülőföldjéről; s. a szellő is, mely bánatosan rezegteti meg lent a lombot, fent a felhőt, mintha a tavaszt sirná vissza, mintha a múlandóságnak kérlelhetetlen törvénye ellen panaszkodnék .... Puszta véletlen-e vájjon, hogy az egyház éppen ebbe a borongós, ebbe a bánatos őszi időbe helyezte a halottak estéjét? Avagy ez intézkedése nem fakadt-e inkább abból a mélységes lélektani tényből, hogy az ember hangulata nem lehet teljesen független a természettől ? Az egyház ősrégi ünnepeiben van pszichológia és van poézis. Mikor megujhodik az egész természet, mikor téli álmából életre kél minden : akkor ünnepli a feltámadást. És mikor pihenni tér a természet: akkor elvezeti annak koronáját, az embert a sirhoz, hogy megismertesse, megbarátkoztassa lelkét a múlandóságnak eszméjével. Múlandóság! Mintha fonnyadt virágnak kesernyés illatát éreznők, mintha holtakat sirató harangnak búgó szavát hallanék, mintha temetői kereszteknek sokadalmát látnok e szónak hallatára! Múlandóság! Az emberiség egész történelme nem egyéb, mint nagy, folytonos, mindig eredménytelen és mégismindig újra kezdődő küzdelem ezen eszme, ezen törvény ellen. Az az egyiptomi király, aki az első gúlát építette, a múlandósággal szállt pörbe; az az őskori történetiró, aki papyrus-levélre vagy égetett cserepekre irta krónikáját, a múlandóságot akarta megállítani mindent eltemető munkájában; az a költő, aki ércnél maradandóbb emlékszoborról álmodozott, a múlandóságtól irtózott; a Nagy Sándorok, Nagy Károlyok és Napóleonok hóditó utjokra indultukban dehogy is gondoltak hadi dicsőségük fényénék hűséges kísérőjére, a múlandóságra. Múlandóság! Te bölcsődala minden életnek, melyet azonban oly nagyon nem szívesen akar meghallani az élő. Múlandóság! Te bölcsődala minden életnek, melyet azonban oly nagyon nem szívesen akar meghallani az élő. Múlandóság 1 Te égő gyertyaszála az emberi életnek, mely fogyni kezdesz attól a pillanattól, midőn meggyujtatál, de szívesen fordul el tetőled minden tekintet 1 Pedig hasztalan fordul el. Hisz az enyészet törvénye kivételt nem ismer és általános örökség gyanánt jutott osztályrészül mindnyájunknak, kiknek az irás szavai szerint nincs maradandó városunk e földön. Jól mondja Pascal, a nagy gondolkozó, hogy hasztalan vigasztalás a halál ellen, ha nem gondolunk reája. De miért ne gondolnánk reája, mikor a múlandóság nemcsak lesújt, hanem fel is emel egyúttal ? A fizikának az energia megmaradásáról szóló törvénye ugyanis az erkölc-i világrendben ís érvényesül. Ott is igazság, hogy „non omnis moriar“, hogy nem halunk meg egészen, hogy énünk egyik, jobbik része fennmarad s nem lesz, nem lehet teljesen az enyészet martalékává. A földben csupán az pihen, ami földi volt bennünk, a szellemnek nem lehet sirt ásni. Ez a Halottak napjának vigasztaló tanulsága az élők számára. Azok a keresztek, melyeket ez estén látogatunk, a hitet ébresztik lelkűnkben, a másvilágba vetett hitet, mely közkincse az egész emberiségnek, melynek szavát az élet zaja ideig- óráig tulharsoghatja tán, de egészen el nem némithatja sohasem, mely visszhangját éppen a temető némaságában hallatja leghangosabban. Azok a gyertyák, melyek nem kísértetiesen, hanem biztatóan világítanak bele az éjszakába, a reménységnek világát gyújtják meg lelkűnkben, azét a reményét, hogy a lét határain túl a lélek is meg fogja találni azt a nyugalmat, melyet a test már elért a sírban. És a földi bajokkal szüntelen küzködő lelkűnknek igen nagy szüksége van erre a nagy reménységre, hogy egyensúlyát veszítve, menthetetlenül el ne merüljön a kétségbeesés örvényében. Azok a virágok pedig, melyeket a kegyelet a hervadás évadjában is talál, hogy. feléke- sitse velük a kedves halottak csendes pihenő helyét, a szeretetnek jelképei. Ez az érzelem; mely csak azért kizárólag emberi, mert isteni örökség bennünk, ez az a hatalom, mely dacol a múlandóság törvényével is, mely a halál birodalmába is az élet lehelletét viszi, mely az emlékezet erejével a jelenbe varázsolja vissza azokat, kik már a múltéi s a viszontlátás tudatával távozik az elköltözőitek lakóhelyéről. Menjük ki tehát a halál birodalmába mi is ez estén, de ne az enyészetnek könytelen kétségbeesésével, ne a végzet változatlanságában való fásult megnyugvással, hanem hittel, mely él, reménnyel, mely fölemel, szeretettel, melynek nincs halála. Ariel.
