Tolnavármegye és a Közérdek, 1911 (21./7. évfolyam, 1-104. szám)

1911-10-09 / 81. szám

XXI. (VII.) évfolyam.

81. szám.

Szekszárd, 1911 október 9,

TOÜlAVflRHEGYE É5 fl KÖZÉRDEK

— Szerkesztőség^ I

Előfizetési ár:

Egész évre. . 16 korona.

Eél évre .... 8 „

Negyed évre ... 4 „

Egy szám ára i . 16 fillér.

Hlofizetéseket és hirdetéseket a kiadó- fa vatalon kívül elfogad a Molnár-féle könyvnyomda és papirkereakedés r.-t. Szekszárdon.

Egyet számok ugyanott kaphatók.

POLITIKAI HETILAP.

Az opsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőségi telelon-szám: 18 és 24. — Kiadóhivatali teleton-szám : 18 és II.

Szerkesztőség:

Bezerédj István-utca 5. szám.

Ide küldendők a lapot érdeklő Összes közlemények.

Kiadóhivatal: Vármegye-utca 130. szám.

Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők.

Néptanítóknak,

ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 8 kor.

Főszerkesztő : Dp. LEOPOLD KORNÉL.

Felelős szerkesztő

BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY.

Laptulajdonosok a szerkesztők.

Október 6-án.

if.

» . . Hát azt hiszed, időtől függ a lét ? Függ attól is ; de tetteinkben vannak a korszakok . . .«

Byron, Manfréd, II. I.

(m. f.) Gyönyörű gondolatot fejeznek ki a halhatatlan angol költőnek szavai. Tetteinkben vannak a korszakok. ... Nem az időnek rohanó árja, nem a tűnő évek sokasága, nem a múltnak és jövőnek szüntelen átalakulása jelenné, nem ezek, hanem saját tettei, alkotásai, küzdelmei és ezeknek eredményei teszik az egyes embereknek, a népeknek és az egész emberiségnek történetét. Ezek állják az idő hatalmát, ezek rácáfolnak a múlandóság törvényeire, ezek azok az ércnél maradandóbb emlékek, melyekről a halhatatlanságra vágyó költő álmodozott. Tetteinkben vannak a korszakok, mert csak a tettekben van az igazi. élet. Tettek csinálják a történelmet, a történelem csupán följegyzi őket.

A költő szavait mégis ki kell egészítenem egy gondolattal.

Mert nemcsak a tettek, a szenvedések is az élethez tartoznak, Az egyes emberekéhez, az egész nemzetekéhez egyaránt. Az akarat és a belőle származó cselekvés ugyanis nem mindig egyértelmű egyúttal magával a sikerrel ; és bár minden tettnek van valami eredménye, az mégsem áll mindig arányban sem magával a szándékkal, melyből eredt, sem azokkal az erőkkel, melyeket reá fordítottunk. Mert lehetnek, sőt százszor és ezerszer is vannak ellentétes erők, melyek meghiúsítják minden igyekezetünket*- uagyobb

hatalmuknál fogva arra kényszerítenek bennünket, hogy elfogadjuk, eltűrjük azt a helyzetet, melyet ránk erőszakolnak. Ez a helyzet a szenvedés, mellyel nemcsak az egyénnek, az egész emberiségnek is meg kell alkudnia. Hogy aztán az egyiknek több, a másiknak kevesebb jut ki belőle, sokszor a véletlennek, nem ritkán saját hibánknak következménye.

A mi szegény magyar hazánknak ugyancsak bő része volt a szenvedésekben. Ezer esztendős múltja ezeknek szakadatlan láncolatából áll. Mi voltunk a világtörténe- ' lem Jóbjai, életünk merő küzdelem volt mindmáinapiglan. Küzdelem a ránktörő külső ellenség ellen, küzdelem saját hibáinkkal, melyek gyakorta annál is mélyebb sebeket ejtettek rajtunk.

Ily szenvedésnek kegyeletes emlékét emlékét üljük a mai napon is. Október ha- todika mindig tájó érzéseket fog kelteni lelkűnkben, mindig eszünkbe fogja juttatni, hogy kard volt a tolla és vér volt a tintája a történet múzsájának, amikor a magyar nép krónikáját jegyezgette. E borongós őszi napon lehetetlen arra nem gondolnunk, hogy a múlandóságnak eszméjét, mely pedig már eléggé fájdalmas, romaiunk még keserűbbé teszi az a tény, hogy a magyar nemzet legjobb fiainak vesztét nemcsak a természet rendje, nemcsak az enyészet törvénye, hanem igen sokszor az ellenséges hatalom gyűlölete, boszuvágya, diadaltól mámoros elbizakodottsága okozta.

E fájdalmas érzés világában ujul meg lelkűnkben az aradi és pesti vesztőhelynek emlékezete. Batthyánynak meg az aradi tizenháromnak neve a mi nemzeti szenvedéseinknek szimbólumává lett. Róluk emlékezvén, történelmünknek egyetlen epizódja gyanánt fogjuk fel azt, ami egész lényegét teszi: a szenvedést.

És mi ebben a szenvedésben a leg- szomorubb ? Mi váltja ki szivünkből a legfájóbb érzéseket ?

Ez egyszer az, hogy nem magunk voltunk oka szenvedésünknek. Hiszen az a szomorujáték, melynek október 6-án játszódott le utolsó, vérbe fűlő felvonása, örök dicsősége marad a magyar nemzetnek.

Nem is abban keresem e napnak tragikumát, hogy a nem saját emberségéből győztes ellen ekkor tette fel megtorló munkájára a véres koronát. Ez nekünk nem szégyenünk, neki nem dicsősége.

Október hatodikának igazi tragikuma abban áll, hogy remekbe induló, igazán korszakot alkotó, legendába illő gyermekekből hősöket, bősökből félisteneket nevelő szándékokra és tettekre borult a szenvedésnek véres alkonyi pírral szegélyzett éjjele. A szenvedést megszoktuk; de hogy ily titáni harcnak is igy kelljen végződnie, hogy annyi áldozatnak utánna magának az oltárnak is el kelljen pusztulnia : ez több a szenvedésnél, ez á kétségbeesés.

Es e nemzet mégsem esett kétségbe, bár közel állott hozzá. A halálban az életre, a sírnál a föltámdásra, a vesztőhelyen a jövendőre gondolt.

Nem is csalódott. Nem csalódott, mert saját magában bízott. Másban úgy sem lehetett volna semmi reménysége.

Elült a vihar, elmúltak a véres napok, elkövetkezett az a jobb kor, melyet a költő látnoki lelke vigasztalásul jövendölt meg

TÁRCA.

A kézitáska.

Öt percet késtem mindössze és lekéstem a vonatról. Most egy óra hosszat várhatok. Bosszúsan álltam a hatalmas várócsarnokban, mikor egy kéz érintette a vállamat. Gyorsan megfordultam és egy vasárnapi ruhába öltözött vidékit láttam magam előtt:

— Nem ismered meg Futaud-t, egykori katonapajtásodat, aki folyton tréfálkozott.

A Futaud név hallatára, melyet több évi távoliét után sem felejtettem el, kezet fogtam a barátságos képű emberrel.

— Nagyon örülök, hogy viszontláthatlak — feleltem én — és ilyen viruló egészségben. Beszélték nekem, hogy sokáig állás nélkül voltál. Fogadni mernék, hogy az az okos gon- dalatod támadt, hogy elhagytad Párist, vidékre mentél* kis földet- béreltél, és jó üzleteket kötsz. Most pedig felhasználod az aratás idejét és eljöttél Párisba, hogy kis megtakarított pénzedet, amit itt őrzői ebben a kézitáskában, valamelyik bankban elhelyezd.

Futaud hangosan nevetett:

— Majd eltaláltad pajtás. Vagy húsz állásom is volt, de egyikben sem éreztem jól magam. Pénzzavarok is mutatkoztak, mikor a lapok újdonságait olvasva, kitűnő eszmém támadt, mely fáradság nélkül csinos hasznot hoz.

— Ezt nem értem . . .

— Jer velem, egy pohár sörnél mindent elmondok. Ha nem zavar, magammal hozom azt az urat, aki ott az óra előtt vár reám.

— Ismered azt az urat ?

Nem. Mikor kifelé igyekeztem a pálya udvarról, a fülsiketítő lármából, ez a kedves ur megkönyörült rajtam, megszólított és kalauznak ajánlkozott.

— És te elfogadtad ?

Futaud azonban már nem hallgatott reám, az ismeretlenhez sietett és megkérte, hogy kisérjen el a kávéházba. Minél közelebb jött a kedvés idegen, annál gyanusabb lett. Festett bajuszu volt, kopott eleganciával volt öltözve, félretaposott lakkcipő, úgy, hogy egy zsebtolvaj, vagy hamiskártyás benyomását keltette.

Az idegen gyanús külseje nagyon kellemetlenül érintett és a kávéházba érve, nagyon kellemetlenül ültem le vele egy asztalhoz.

Futaud nem vett észre' semmit vonakodásomból. Anélkül, hogy az idegen jelenlétére ügyelt volna, elbeszélte, hogy sikerült talpra állnia és már megtakarított pénze is van. Az idegen figyelmesen hallgatott és csak hébe-korba tett egy-egy megjegyzést. Két-háromszorí köhécse- léssel próbáltam barátomat óvatosságra inteni, de ez nem használt. Futaud zavartalanul folytatta :

— Majdnem elvesztem ebben a tömegben, azt se tudtam, melyik szállodába menjek, bankárt sem ismerek, akinél pénzem elhelyezhettem volna. Nem sok ugyan ez a pénz, de azért mégis kétezer frank van ebben a táskámban a hálóingembe csavarva.

Ingerülten szóltam közbe :

— Majd keresek neked szállodát és elviszlek a bankáromhoz. Ne beszélj többet a pénzedről, inkább foglalkozásodról mesélj valamit és arról a kitűnő eszméről, amit az előbb említettél ?

Éppen el akartam beszélni I Hallgasd

csak .

Ebben a pillanatban barátom felugrik és homlokára csap :

— El is felejtettem a családomnak sürgö- nyözni, hogy szerencsésen megérkeztem. El kell küldenem a táviratot, ugyan kisérj el a táviró- hivatalba.

Felkeltem és örültem, hogy igy megszabadulok az idegentől. Ez az ostoba Futaud azonban odafordult hozzá és igy szólt:

— Várjon még! Tiz perc múlva itt leszek* Én fizetek.

— Vidd a táskádat — figyelmeztetem Futaud-t.

— Viszem már, noha elég aprópénz van nálam.

— Ha zavarja a táska, én megőrizhetem — szólt az idegen és nehezen tudta elpalástolni nyugtalanságát, amellyel a választ várta,

Futaud habozott.

Felháborodva ekkora butaságon, rászóltam:

— Az ördögbe is, vidd már azt a táskát, az ember sohasem tudhatja.

Az idegen dühös pillantást vetett rám és kényszeredett mosollyal szólt: - .

— Önök hívtak ide,, ha nem bíznak bennem, mondják meg nyíltan.

— Ugyan kérem, ki nem bízik, hát nem vette észre, hogy ez csak tréfa volt ?

— Az már más — felelt az idegen. — Ha tréfa volt, nem haragszom. Ha azonban már a táviróhivatalba megy, (hagyja itt a táskát és váltson nekem ötven frankot, nagy szívességet tesz velem.

Ezzel zsíros. erszényéből ötven frankot vett elő, átadta Futaudnak, aki a táskát hagyta nála.

Mikor kiértünk az utcára, rátámadtam Fu- taudra:

Hátralékos előfizetőinket tisztelettel kérjük a hátralékos összeg mielőbbi beküldésére!