Tolnamegyei Ujság, 1942 (24. évfolyam, 1-98. szám)

1942-01-01 / 1. szám

1942 január 1. TOLNANEGYEI ÚJSÁG KIVÁLÓ MINŐSÉGE NEM VÁLTOZOTT gyűlési képviselői, továbbá a régi tisztikarnak és választmánynak tag­jait és pedig: dr. Kunczer Jenő ügyvéd, vm. tiszti főügyészt, Morvay László vm. főjegyzőt, Schneider Elemér bankigazgatót, Krammer Já­nos, Darvas Sándor, Debulay Imre, Gaál János, dr. Halmos Andor, Majsay László Tőrök, Malonyai Elemér, Németh Gyula, dr. Cs. Papp Jenő, Pigniczky Ferenc, Tóth János, Tóth Lajos, Wallacher László, Za- lay János urakat. A közgyűlésen felszólalt vitéz Vendel István polgármester is, aki köszönetét mondott a tisztikarnak és oktatóknak az eddig végzett munkáért és a további munkához a legmesszebbmenő támogatását Ígérte meg. A jelenlevők között nagy lelkesedést váltott ki az a be­jelentése, hogy nem nyugszik addig, amig a szekszárdi ifjúsághoz méltó Levente Otthont nem tud teremteni és reméli, hogy az Egyesület a kő­vetkező évi közgyűlését már saját i otthonában tarthatja meg. Ebben a | hangulatban ért véget a közgyűlés. A MAKTORO MOZSÁR Irta: dr Radványné Ruttkay Emma Ilyenkor, karácsonytájt mindig eszembejut ormótlan teste a mák­törő mozsárnak. Hűséges társunk nagymagyarországi barangolásaink közben. Szinte velünk érző lélek. Gyermekkoromban s később asz- szonykoromban sokfelé éltem, örül­tem, szenvedtem, aggódtam, féltem, ünnepeltem. A nagy ünnep, az ott­hon akkor vált teljessé, amikor a vas- mozsártörő nagyokat puffogott a bükkfa-mozsár tartalmán Dió, vagy mák zúzódott a mozsárban, ünnepi kalácsok finom töltelékéül. Otthoni kalácsok, békességes, jobb idők min­den édessége, lágysága, illata, meleg­sége ott járt a mozsárban, a mozsár körül. A pesti lakások már nem enged ték meg a mozsár használatát. Az egész ház dongott mikor a hatalmas vastörő segítségével vertük a mákot. Nincs is szükség ilyen instrumentu­mokra. A süteményekhez valót meg- őrlik a különféle darálók, gyorsab ban és csendesebben. Egy nagyon hideg télidőn fájdal­mas szívvel helyeztem tűzre a mo­zsarat. Mintha élő valaki került volna a parázsra s mintha élő valaki égett, 8Ístergett volna a nagy cserépkály­hában. Eloltottam a villanyt, körül­ültük a kályhaajtó rácsát, emlékez­tünk és sirattuk soha vissza nem térő múltak örömeit. Sirattuk, bú­csúztattuk az ifjúságot... Mozsár nagyon sokáig égett. Mák­olajjal átitatott teste nehézen adta meg magát az elmúlásnak. Az éjfél is elérkezett, mire a parázsból hamu lett, de másnap is a hamu alatt megbújt parázson gyújtottunk tüzet. A mozsár két vasabroncsa nővé­rem dunántúli otthonában őrzi a kapufélfát, a búzogányszerő vastörő itt van nálam, őrzi az árvaságomat. Ilyenkor karácsony tájt előveszem, megsimogatom, beállítom a szobába, a rádió mellé ... Fülére néhány cuk rőt akasztok, fenyőágat kötök rá, — ünnepelünk. A villanyt eloltom, sze­memet lehúnyom s ilyenkor azt gon dolom, hogy mindnyájan együtt hall­gatjuk a karácsonyi zenét, — mind­nyájan velem vannak, akik elmentek már... A néma fekete zongora is meg szólal: »Mennyből az angyal«. alászáll, itt lebeg a szárnya, — régi ujjongások töltik meg a szobát... Imára kúlcsolódik a kezem s sűrűn húl a könny... A Dunántúlon most pattognak a karácsonyesti ostorok, — fent Észa kon a régi otthonunk körül zeng a karácsonyi kántus, — a Délvidéken sornyi iskolás gyerek láncot csörget, csengő cseng és szólnak a harangok, — Erdélyben »szép csillag, szép csil­lag« ugrál az ég felé, rajta gyertya lángja sziporkázik, — valahol a ha­vasokban, a Tátra körül hatalmas fenyőfákat cipel az öreg Czesznek s valószinüleg eszébe jutok ilyenkor. Nekem nem hozhat karácsonyi fe­nyőt az »öreg tót angyal« s én nem adhatok néki fényes pengőket érte. Messze kerültünk egymástól. Ma minden kis házon* világos az ablak, ma minden házban emlékez­nek, örülnek, vagy sírnak. Van ahol famozsárban törték a karácsonyi kalács mákját s én ide- hallom a puffogást, a kattogást, amint a törő a mozsár pereméhez verődik. Érzem a friss kalács illatát, — hallom régen elment enyéim hangját. Sercegnek a régi karácsony­fák gyertyái. Csillog a sok kará­csonyi szépség. Itt jár az öröm és a bánat s kint lassan, pihésen hull a hó. A szivemben felbugyog a kará­csonyi dal, soha oly melegen, vá­gyón, mint most: Békesség, békesség 1 I Értesítés! Ismét megnyitottam kibővített női ruhaszalonomat a Kaszinó-bazárban. — Meggyarapodolt raktárkészletemből a legkényesebb izlésQ vevőimet is gyorsan és pontosan ki tu­dom szolgálni. Szives pártfogást kérek: 647 Hervay Kató. Ili 1 If I \ * a vétel az ORION középszuperrel, mert nagy az érzékenysége és a sze- lektivitása, a varázsszemes beállítása, a hangja pedig olyan természetes, ' mintha lakásunkban adnának elő a rádió művészei. A 255U középszuper, uni­verzális (egyen- és váltóáramú), a 255-ös váltóáramú kivitelben kapható. HPnriiiiiiiiiiiiiiiHimmf I maliim nil SSSnlgi? UÜT 'si m KORO ES VIRÁG Irta: Major Imre — Csak nem előlem menekült el I az ablakból ? — Világért sem. Semmi más oka nem volt annak, csak hogy elébe jöhessek és már itt az ajtóban üd­vözölhessem. Hogyan történt az, hogy itthon van ? — Egyszerűen. Illetőleg úgy, hogy dr Hadházy Béla vagyok, sőt már ennél is több történt azóta. A szent- miklósi főgimnázium történettanára lettem. — Hihetetlen, nekem úgy tűnik, mintha minden tegnap történt volna csak. — Pedig azóta egy világ futott el mellettünk. Tessék : ez a diplomám és tessék: ez a kinevezésem: dr Hadházy Béla urnák ... Kérvényé­hez csatolt okmányai alapján ki­nevezem önt a szentmiklósi fő­gimnázium rendes tanárává stb stb. — így hát őszintén gratulálok doktor úr! — Miért úgy: „doktor úr“? — Istenem, minden ami volt, ré­gen volt. Úgy szaladnak az évek, sőt amint mondja: egész világok futkároztak el azóta mellettünk. Ma­rad-e valami az emlékekből ilyen iram mellett... meg olyan várat­lanul is jött most hozzánk ,.. úgy akartam mondani, kedves meg­lepetésként ... és annyi cim és rang rakódott azóta a neve köré, hogy szinte zavarban vagyok, maga van-e mögöttük ... jó, hát őszintén gratulálok Béla. — Köszönöm, sajnos holnap már mennem is kell, mert már minden­hol megkezdődött az iskolaév. — Tudom, ilyenek maguk férfiak mind. Valakivel ősszeszedegetnek egy csokorra való emléket s utána úgy bánnak vele, mintha az saját tulajdon lenne. Pedig az közös szer­zemény. Mindig egy kicsit a másik­nak is köze van hozzá. Mire az egyik Arvaváraljára, a másik Mura- kereszturra, a harmadik talán Szent- miklősra ér vele, fele kóró lesz, fele meg virág. Furcsa csokor ilyen közszerzemény, összezavarja rendjét a szobánknak, meg egy ki­csit az életünknek is. ; Ez vád. És nekem mint filozó­fiai doktornak kötelességem meg­állapítani, hogy ezt a logikai téve­dést, téves általánosításnak hivják. — Helyes, de az emberek életé­ben legtöbbször hiába keresünk lo­gikát. Nem a következetesség sza­bályai szerint rendezik be az életü­ket, hanem csak adott pillanataik szerint és azért mert csak emberek. Ne essék magának rosszul, ha ne­kem meg ezt kötelességem meg­állapítani. — Lehet Lujza, de én ezt is más­ként tudom. Én egyébként sem csi­nálok semmit úgy, mint mások. Nem vagyok wildei értelemben kü­lönc ; csak modern. Sőt ultra­modern. Én átértékeltem minden ostoba konvenciót, átforradalmasi- tottam ezt az álmatag biedemayeres életet, megreformáltam a mi hal­csontos, szűk, mideres múltúnkat. Én uj ember lettem és utakon járok. — Hiszen mindez szép lenne, ha nem felejtenék el azt, hogy az uj utakat járni csak akkor bölcs cse­lekedet, ha azokon néha vissza is nézünk. De maguk elindulnak eze­ken az „uj utakon“ egészen ki a

Next

/
Oldalképek
Tartalom