Tolnamegyei Ujság, 1940 (22. évfolyam, 1-94. szám)

1940-03-23 / 22. szám

1940 március 23. TOLNAHEGYEI ÚJSÁG Fokozatosan emelkednek a m. kir. osztálysorsjáték nyereményei! Az elélhető legnagyobb nyeremény: 700.000 P. Jutalom és nyeremények: 400 000 300.000 100000 70 000 60.000 2X50.000 2X40000 30.000 21X20.000 32X10,000 stb,, stb., összesen közel] 10 millió pentó keiül kisorsolásra készpénzben! 88.000 sorsjegy. 44.000 nyeremény. A huzflioh Apr. 6-fin kezdődnek I A sorsjegyek hivatalos ára osztályonként: Egész 28 pengő, Fél 14 pengő, Negyed 7 P, — Nyolcad 3*50 P. A főárusitók a rendeléseket azonnal elintézik. királyunk tanításában rejlik ezer­esztendős fennmaradásunk titka. Nyíltan megmondotta a miniszter- elnök, hogy egy további ezredévre csak akkor maradhat fenn az or­szág, ha lelkében visszatér Szent István igazságaihoz. Ez az igazság pedig keresztény elv s nem egyéb mint a krisztusi parancs teljesítése: szeresd idegen ajkú hontestvéreidet úgy mint a magad vérét. A régebbi évtizedek és sajnos, a világháborút követő igazságtalan békekötések szinte kivétel nélkül egy kereszténytelen, álhazafiasság szelleméből fogantak. Ezt az elvet lelkiismeretes magyar ember nem fogadhatja el s ha elfogadja: hazá­jának érdekei ellen vét. A magyar hazafiasság nem felületes, nem erőszakos és nem tudatlan ösztön, hanem mélységesen emberi és em­berséges elv, amely jogosulttá teszi á magyarságot arra, hogy vezető szerepet vigyen a Duna völgyében. Éz a Magyarország nem a gyűlö­let és az erőszak országa volt s a testvéri összefogás és a becsülete­sen dolgozó minden rendű, rangú és nyelvű emberek hazája lész. Örökkévalóság. »Majd eljön értem a halál«: Én is gondolok erre. Reáhullik a szemfedő Lehunyt, égő szememre . . . Bennem is sir az életem tenger szépsége, kincse és űl rajtam a szenvedés szorító rabbiiincse. Mi volt, mi van: bennem sikong édes-fájdalmas jajjal s bennem sikong mi jönni fog: az ismeretlen hajnal: Tudom: csoda lesz, szebb, nagyobb Mindennél, amit éltem: A Láthatatlan felragyog, Mint üstökös az éjben. És megremeg rá, porbahull: a por, a sár, a féreg, de hazaér, mi tőle jött: a fény, a szárny, a lélek. Kovácsné Huszár Jolán. AZ OCSKÓI LÁNGOK Irta: dabolczi FEKETE LÁSZLÓNÉ A szegi vár előszobájábn élesen rikoltozott Jurán cigány nyirettyűje. Urak mulattak a rongyos ember muzsikájára. — Székely kapitány farkasbőr kacagánya csak úgy rep- desett a sok fordulásra, guggolásra, daliás mozdulatokra tánc közben. A többiek körülötte álltak, nézték, néha maguk is beleszóltak a jó­kedvbe : — Hi-i-ijj! Székely cifrázta és tulharsogta a többit: — Ki ellenség, ebnek ura, szamár- vemhe fakólova, igaz magyar vidám­hajtás, nekem higyj csak hites pajtás! Mégegyszer kopogósán megta­posta az ujrát, felkapta a kupát, magasra tartotta: — Neked hiszek testvér, pajtás! Kiitta. A kupa csörrenve vágódott a sarokba. Volt amelyik utána re­pült, volt amelyik csendesen letevő­dött az asztalra s gazdája nevetve mondta:] — A sülly hisz másnak, csak annak, ki magyar. Az ajtón bealázkodott valaki. Mezétláb volt, sáros gúnyába s még rongyosabb volt, mint Jurán. Nem látták meg előbb, csak akkor, mikor a cigány kezében nyivákolón futott félre a hang s a maga örömös lerendezését is vele visitozta. Két bogárszeme odavillogott az érkezőre: — Vibróc, Vibróc 1 Tekintetét izgatottan, lázasan hor­dozta körül az urakon. Ment volna, sürgette volna a többit is feléje, de azok nem fegyelmeztek semerre, mint a kupák irányában, a maguk jókedvére. Valaki rákiáltott mérgesen: — Hijj az apád, kutya cigány, mi lesz a muzsikával ? Vibróc közelebb lépett. Székely, észrevette s intésére megállt a dal, a jókedv, muzsika. Ismeretlen mesz- szeségből tisztelkedés jött a mámor helyébe, a rongyos ember érke­zésére. Ezerhatszáznyolcvankettőt írtak. Ocskay Zsigmond vállait, mintha nyomták volna az esztendők egy­szerre. Házigazda volt. Mámor fé­nyezte az agyakat, de azért maga is letette a kupát s az italozásaiéin kiná'gatta. Szúrós fekete szemeit odaegye- nezte a jövevényre. Fehér hajában megakadt az ablakon keresztül be­sütő vacsoracsillag lángolása. Olyan volt, mintha maga is égett volna. — Mit hoztál? — kérdezte a cigányt, — No, ez is eltalálja mikor kell kedvét rontani az embernek. Én már utálkozom, mikor valami irás- félét hoznak nekem. Abból mindig baj leszen,,— mondta valaki, — Levelet hoztam Éva nagyasz- szony üzenésével. Látni kívánja kegyelmedet. Ocskay magához intette a diákot, aki ott körmölgetett valamit a pad- maly mellett. — Nesze a levél, olvasd el. Han­gosan, mert rossz a fülem. Érces hangon olvasta: — Kívánom levelemet szeretett apámuram kezéhez juttatni. — Asszonyszivemnek bánatával fordu­lok kegyelmedhez, bizodalmám ke­gyelmedben, lévén aggályomban. Amint megkapja enkezébe ezen írásomat, legyen bárminő nap, induljon el felém kegyelmed, jó apámuram. Állapotom beteljesedése közel van. És kegyelmed jófia, az | én szeretett hitesem, harcban. — Nehéz állapotomban, jó tudnom ha itt lenne. Isten kegyelmébe ajánlom kegyel­medet és várom. A kegyelmed mennylánya: Éva. Valaki leült. Szék csosszant az asztal mellől s két messzire kiru- gódó láb jelezte az indulatot. — Ha legjobb váltással mész is el Ocskay, akkorra mire te eléred Ocskót, fütyöl már az unokád, hallod é?! Székely haragosan szólt rá a beszélőre: Hallgass, részeg vagy, akkor be­szélj, ha kialudtad magadat. A megzavart mulatozás gerjesz­tette az indulatokat s csak akkor szűnt meg a jobbra, balra sistergő zaj, amikor Ocskay Zsigmond ki­adta a parancsot az őrtálló legény­nek, az indulásra való készülő­déshez. * ;— Hát bizony elfáradtam a hosz- szu szekerezésbe édes jányom. Vén a csont, gyenge a szem. Fáradtan vidulok én már vidámságra, meg jóhirekre. Hát még rosszakra! A szép Petrőczi Éva odadörzsölte piros orcáját az öregember könny­től, kődtől harmatos hideg orcájá­hoz. Még a bekecseket is maga se­gítette sorban lehuzgálni róla. Mikor mindezzel készen voltak, akkor oda dirigálta a melegre f ütött kandalló mellé. — Így, üljön most ide kegyel­med, pihenjen meg. No, csak no, lelkem apámuram. Még az én sza­vamra érik vidámkodás a kegyel­med lelkében ? Csendeskén pirulva tette hozzá: — A mi szavunkra se apámuram ? Erre már feléje vágott a tekin­tet. Lobbant az álmos láng a vén szemekben. Rügyet látott maga mellett, s saját életének hajtását. A ráncok között megbújt egy mosoly. Remegtető melegség köny- nyet locsol a szürke szemekre. Nem szégyen az, a menye látja, meg az Isten s ez a kettő, meg az ő útja mostanában nagyon közel esik egy­máshoz. Borral öntözi otthon a várako­zást, meg korhely cimborákkal fe­ledteti magáról a napok lassúságát. Húzná az időt, pedig közel a sir a nyolcvan esztendőnek. Sóvárogja a nagy napot, melyből már csak he­tek vannak vissza. Még az éjjeleit is megüldözi ez az epekedő vára­kozás. Máskor csak elpihent esténkint az Urban. Nem volt valami szent- séges ember fiatalkorában sem. — Amolyan tőbbiféle, hetyke, mulatós, lángot dobáló. De mostanában, vagy húsz esztendeje állogatja utait egye­nesebbre az Ur. Azóta hisz. Nem mondja ugyan senkinek sem, de mintha kincs volna benne valahol, mióta elengedi belsőrészét az Urnák. S a muzsikázásos tivornyák vezek- léseit sejditi a menye. Aki bár fia­tal, éppen úgy kulcsolgatja össze éjjelenkint a kezeit, mint Zsigmond ur. S ezt az égi mindenségből meg­éreztetik az istenes földi halandók­kal, hogy merrefelé lészen {társ a kegyességben, — Ha én az unokám születését megérhetném édes jányom 1 — só­hajt fel Zsigmond ur. — Ha én azt megérhetném, nem bánnám, ha mindjárt meghalnék is. — Dehogy hal meg lelkem, ör­3 vendezése leszen benne, meglássa kegyelmed... — Jó volna jányom, csakhogy én igen öreg vagyok. Azért nem sze­retek lefeküdni sem, azért keresem a cimborákat, az éjjeleket, hogy az életemet hosszabbítsam vele. Ha le­fekszem, csak a reggelt kérem, reg­gel az estét. És a napok is, éjjelek is ajándéknak számítanak már ne­kem. — Mindnyájan az Ur kezében va­gyunk apámuram, — mondta az asszony és elnézett, hogy Ocskay Zsigmondnak megfájdul ettől a te­kintettől a szive, A nagy udvarházból hétköznapi zajok hallattszottak be. Kút nyikor­góit valahol. A vizhordó tótlegény dala behallattszott. A széles folyo­són léptek siettek, vacsora ideje volt. A külső szérűben fejősre bő- dültek a tehenek s egy tarkakatrin- cás leány ott hajkurászfa a veres- taraju kakasokat, a házat befogó csalitban. — Mit tudsz az uradról jányom ? — kérdezte Ocskay Zsigmond. — Megtörölte a homlokát fehér kesz­kenővel, mintha vaiami nagy mun­kát végzett volna. Veritékcsepp sza­ladt végig arcán. A fiatalasszony zsámolyon ült előtte. Könyöklőre volt egyik karja az öregember térdén. Sokáig néz­ték egymást szomorúan, könnyesen. — Annyit tudok, hogy Nyitráról már elmentek. Haza nem jött, nem kíván látni engem, asszonya van. Veszelics Pavel lánya, vele járja a hadat is, mondják. Szép feje odasimult az öreg ölébe és sokáig voltak ott csendben, gon­dolatokba merülve. — És te, — kérdezte sokára Ocskay Zsigmond — várod-e haza ? Széles arcán gőg teljesedett. Ki­csit erőszakosan lökte el magától az asszony két vállát. Hatalmas te­nyereibe szorította s úgy nézett le rá határtalan Ocskay gőggel, mely a véréért a legszeretettebbet is félre állítaná. Az asszony ártatlan szemeiben ott voltak még a könnyek. Szelíden mondta: — Én olyan vagyok hozzá, mint régen, mint mindig. Szeretném, ha itthon volna. — Amen, — mondta rá csende- • sen öreg Ocskay és úgy látszott, | mintha valami nagy veszedelemtől

Next

/
Oldalképek
Tartalom