Tolnamegyei Ujság, 1940 (22. évfolyam, 1-94. szám)
1940-03-23 / 22. szám
TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 1940 március 23. ^BSkI I rózsát, díszfái, díszcserjéistb. I ■ szállít i Unshvfiry József | i Faiskolája Cegléd. Telefon 39 m Oktató árjegyzék ingyen I váltotta volna meg a menye csen* des szava. * 1696. esztendő van. Éppen az éjjel volt esztendő fordulás. Mikor a vendégek elmentek aludni, hal* lottam, hogy apám, még sokáig veszekedett anyámmal. Egész nap pöröltek. Valami jány van a dologban. Azt hiszik, én nem értem meg az ilyesmit. De nem is nagyon bánják ha itt vagyok és hallom a szavukat. öcsém, a szobájában van Pál mesterrel, ajki betűvetésre oktatja. Utálatos dolog, magam sem szeretem a tanulást, pedig engem is holnap akarnak elvinni Nagyszombatra a jezsuitákhoz, hogy a magasabb tudományokból ott js szedjek magamba. Tavaly is elvittek, meg két esztendeje is. Mindig hazaszök- fem. Az idén nem jövök haza, az bizonyos... Jobb volna itthon maradni, parasztnak lenni. Egyszer mondtam apámnak is ezt, de rámnézett bikaölő tekintetével. Ettől a legvénebb béres is meghátrál. Én álltam a tekintetét, nem féltem tőle, de azért nem ellenkeztem tovább vele. Hát ha urfélének szüksége van a tudományra, szedek én belőle, amennyi csak elfér bennem. Pedig megöklözöm a mellemet. Mintha sajogna valami benne. Juló, a szendi kerülő jánya, nagyon szép. Tegnap a pajtában voltunk vele. Nem látta meg mindjárt, hogy utána mentem. Szalmát szedett kötőjébe, amikor elkaptam derekát Egymást néztük. Én karját markoltam, különben az arcomba csapott volna. Még a macska sem tud jobban sziszegni, mint az— Eressz el urfi, eressz el 1 — Nem engedlek! Birkóztunk. Az eszem sem volt a helyén. Nem tudtam mit tegyek vele... Már nagyon haragudtam rá,... megütöttem. Ahogyan csak tudtam. Megeredt az orra vére. Ekkor lépett be az apám is oda. Rámkiáltott: — Mit csinálsz ezzel a jánnyal kölyök ? Hökkenfen álltam. S egyszerre nagy gyűlöletet éreztem a jány iránt. — Nem engedelmeskedett a parancsomnak, megütöttem. — Takarodj, mondta apám s ő maga, nevetve ment a jányhoz és saját keszkenőjével tőrölgette meg az orcáját. Gügyögött neki, mint a szopós malacnak szoktak. Nekem ökölbe szorult a kezem és fogam csikordult. Nem tudtam tovább nézni őket. Még szobámban is hallottam, logy milyen nagyvidáman csapkodja az ajtókat apám. Kucsma léikül jár az éles szélben, mintha egény volna. Pedig Nyitra felől így vagdos, hogy a fák is nyiko- ognak bele. Anyám a szobájában sir. A Teendő tudja, mért szeretnek sírni j z asszonyok? Engem bosszant a . írásuk. Olyanok, mint a nyivákoló ' lacska. Szeretném ezt anyámnak is megmondani, de nem lehet... Ne era le-ehejj Akárhogy akarom is, nincs rá úgy szavam, mint most. Ha zsoíozsmázik, azt szeretem hallani. Ilyenkor vgy érzem, ha becsukom a szememet, mintha a bölcsőmet dőncőlné. Akkor szokta igy és később is, mikor estenden az ölében elaludtam. Négy esztendős koromban is ilyenformán volt. Dőncöli. Rengett a bölcső. Akkor is haragudtak egymásra. Apám megrugta bölcsőmet, s én kimálészkodtam a főidre. Anyára utánam kapott, felvett, sirt. Akkor haragudtam meg először az asszonyi könnyekre. Valami mást kellett volna tenni .annak, akinek a fiát, Ocskay Lászlót, úgy penderítették el az útból, mint az alkalmatlan kiscsikót. öregapám élt még. A nagyszékből, ahol mindig ülni szokott, fölállt. Kiegyenesedett, mint a fáklya és rákiáltott apámra. Miattam. Nem tudom én már, hogy milyen szavakat mondtak egymásnak, mert elvitt a dajka. Csak arra emlékszem, hogy a mennyezetet néztem és az ablakok kerek kereteit s mindig apámra gondoltam. Nem bántam volna, ha odajön hozzám, az ágyamhoz és mond nekem valamit. Olyan valamit, amit nem hall más, csak ő, meg én. ... Tegnap itt volt Mária néném, azt monta, hogy javuljak meg, mire elvisznek Nagyszombatba. Neki is vannak gyermekei, de azok jók, engedelmesek. — Én is jó vagyok, — mondtam, — de olyan nem akarok lenni, mint a kegyelmed gyermekei. Azok olyanok, mint a leánybábuk. Játszani lehet velük. Én katona akarok lenni, nem páter. Keményen kihúztam a derekamat és kimentem a szobából. Hallottam, hogy Mária néném szőrnyülkődve mondja anyámnak: — Olyan ez húgom, mint az apja. Nehéz dolguk lesz vele a jó pátereknek. Bántam is, akármit mond rám. Sinai jött már értem, hogy bucsu- zóra lemenjünk a tocsogóhoz. Még tegnap csapdát állítottunk a rókáknak. Mára fogtunk is egyet. Még élt. Úgy csavartam ki a nyakát, mint Sára asszony csirkéinek. Aztán beledobtam a nádasba. — Ez már igen — mondta Sinai — kegyelmedből sem hiányzik az Ocskay virtus. Öreg ember ez a Sinai. Jobbágy és cuhadosa apámnak, de azért bementem hozzájuk, mert szeretem őket. A felesége kását főzött, meg tejlevest. Kértem belőle. Szép cseréptányérban tették elém az ételt és együtt falatoztam az öreggel. Csak a felesége ne jajgatott volna mindig. — Jaj urfi, ha megtudják odabent, végünk van, elkergetnek miattad minket. Sinai rászólt: — Ne lobogj már asszony. Étel ez amit adtál, nem méreg, az urféle is megeheti. Sinai ketté törölte bajuszát öklével, ittunk a korsóból és elkerültünk a tanya felé. — Hallom — mondotta — hogy viszik kegyelmedet. Nád zizzent mellettünk. Vadrucák rebbentek fel a fűzfa gyökere alól. Valahol vizbecsobbant egy vidra. Fölöttünk gémek szállingóztak s a szél hordozta a harangszót. Álltunk. Sinai a szemére húzogatta süvegét. Mintha a föld megölelte volna lábaimat... Nyitra felől katonazajt hallottunk... Dobpergés szólt és trombita ... A levegő szorított... Sinai főlszagolt, mint a katonaló.- Urfi... — Sinai... Egymás kezét szorítottuk. A mellem úgy jár, mint a fújtató, a szemem nem akar helyében maradói, a vérem lobog, tűz van bennem-«» Isten áldjon Nagyszombat... páterek ... * Sinai állt. Könnyes volt a szeme a vén cselédnek. Pirosba borult az ég már régen nyugaton, mikor az Ocskay fiút és fiatal szürke paripáját elnyelte a nyitrai ut. KÖNYÖRGÉSÜNK (Kislányom betegágyánál) Édes Istenem el ne vedd Ezt a drága szent gyermeket. Mi lesz, ha reám nem kacag A két szeme; két gyöngydarab. Mi lesz, ha karja nem fon át Mint mezőket a délibáb. Ha nem csókolja homlokom, Mikor busán gondolkodom. Ha nem csicserg szép szavakat Bátoritókat, halkakat. Ha kis keze nem simogat Fáradt lelkemre szirmokat. Ha imára nem kulcsolja át És nem suttog már több imát. Óh édes édes Istenem Hagyd élni még a gyermekem. Óh hagyd élni, óh el ne vedd Tőlünk e drága életet. A mi életünk benne él S a vér bennünk 6 benne ér. Mi jók voltunk és jók leszünk, Tartsd meg nekünk a gyermekünk I Dr vitéz Gereőffy Géza őrnagy. A fürjecske. Irta : Major Imre Tamás csak állt mozdulatlanul a tarlószélen és belebámult a semmiségbe. Puskája csöve majd a főidet érte. Pár pi lanattal előbb hirtelen megtorpant ott, mint aki vadat szimatol. Talán már percekig tartott mindez, amikor Pál aki a széles tarló ellenkező oldalán állt, átirányította hozzá kutyáját, azzal a vadász előzékenységgel, hogy segítségére legyen Tamásnak. Az okos állat már fele tarlónál megkapta a szimatot és odalopakodott pontosan Tamás lábaihoz. Hátragörbitette első lábát, s mint a szobor, most már ketten állták az őszi virágok tövében megbúvó dobogó szivü pecsenyét. Tamás akkor háttal került Pálnak, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a vad ne Pál felé törjön ki és óvatosan előretaposott. Pár lépést tett csak, amikor egy fürjpár röppent fel a lábai alól Villámgyorsan húztak el előle s olyan egyenesen, mintha csak valami ki- feszitett zsinóron csúsztak volna végig. A legkönnyebb lövés lett volna, de Tamás kezében meg sem rebbent a puska csak a tekintete követte némán a menekülő madarakat. Pál értelmetlenül bámult át barátja felé, csóválgatta rosszalóan a fejét s haragosan csapott le a kar- | iával, mint akinek nem tetszik valami. Ékes vadászésszel ezt nem is { lehetett megérteni. Miért is nem lőtt I hát rájuk? Exportra kész hízott sértésekét vesz és szállit Szuprics Jenő földbirtokos, állatértékesitö vállalat« Gerjen Telefon: Fadd 11. Központi iroda: DUNASZENTGYÖRGY Telefon: Táviratcím: Állatexport Dunaszentgyörgy Tovább mentek, de most ^ már elgondolkodva bandukoltak mind a ketten. Kedvetlenül kóboroltak a határban, mig nagysokára egy kis erdőség árnyékában megtérítették a pázsitot és igen kevés beszéddel, kelletlenkedve végeztek a pár falat ennivalóval. Leginkább csak Pál beszélt, vallatta Tamást az elengedett fürjecskék miatt, de eredménytelenül. — Érthetetlen — mondotta düny- nyögőn, amint a vállait vonogatta és elhallgatott. Nagysokára aztán mégis csak megszólalt Tamás s lassan-lassan mégis csak gyónni kezdett ott, a csendes erdőszélen : — Úgy vagyok ezekkel az igénytelen szürke kis madarakkal, mint az egyiptomiak az ibiszmadarukkal. Szentnek tartom a fürjecskét. Mi ketten, mindig belekutatunk egy«* másba a szemeinkkel. Sosem repülnek föl előttem anélkül, hogy fénylő kis bogárszemeiket rám ne emelnék. Pedig — te is tudod — roppant nehéz meglátni őket, amikor tollának szinét egyetlen ecsetlen ecsetvonással festette a jó Isten a tarlók színével és szemének feketéjét egy üvegből cseppentette az árnyékok sötétjével. Az apró árnyékok és fekete szemek, mint szétfreccsent tusseseppek csillognak ki a tarlók egyformaságából. Ki is tudna ezeken eligazodni. De én most már tudom, hogy egyik-másik cseppen jóság van, titok, hir és üzenet: ez a fürjecske szeme, ügy tudnak rám föltekinteni, hogy majd kiesik a puska az ember kezéből. Mindig látom őket. Akkor is amikor nálunk tél van és a fürjek valahol a forró világ hangyabolyai között gondolnak vissza a tájainkra és nyelvükre szalad a mi tarlóinknak édessége, akkor is úgy tudom látni őket, olyan valóságnak, mint amikor a markomban éreztem a szivük dobogását. Akkor is csak úgy tekintenek rám győngyfényü szemeikkel, mintha íróasztalom pu- cokturásai mögül lesnének rám, nem fogöm-e ellenségesen rájuk hosszú ceruzámat, nem villan-e meg a vége nagyott dőrrenve, hogy — huss, repülj, menekülj. — Nem bántom többé a fürjecskét — ismételgette Tamás, nekem ezután mindig szent madaram fog maradni. Azután tovább beszélt, de mostan már úgy, mintha befelé a csendes erdőnek beszélgetne csak. — Először akkor villant belém a tekintetük, amikor az anyám utoljára járt itt kint nálunk, örült szegény a morzsányi gazdaságunknak, gyerekeknek, meg a sok vadnak, amit szabad időmben hazavadász- gattam. Ha puskával látott, akkor mindig mellém szegődött és elkísért a kapuig, hogy tovább láthasson. Mindig úgy búcsúzott el tőlem,
