Tolnamegyei Ujság, 1932 (14. évfolyam, 1-102. szám)
1932-12-24 / 100. szám
6 TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 1932 december 24. hat? Talán hét éve is van már. Bizony annyi, hét esztendeje. Hét évvél ezelőtt történt, hogy el ment virágos vonaton, hangos nótaszóval, csukaszürke ruhátran, katonasapkában/ Akkor fiatal volt, most öreg koldus, rongyos 'vándor, aki azt sem tudja, ha eljut falujába, haza jutott-e? Áz a hét esztendő ott az ázsiai pokolban, fogságban, talán kétszer annyi is volt. Mi történt azalatt itthon? Mikor 1 elment... Istenem, úgy emlékezett rá, mintha tegnap történt volna. Tavasz volt. Kint a réten ezer seines virág fakadt, és a fákon zsenge leveleket reszketett a szél ... És ő elment. Bucsazóul a fiát csókolta meg s a feleségét. Élnek e még ? Emlékeznek-e rá? Vagy tán holta hirét költötték néki is, mint annyi jó társának. Úristen 1 Mi lehet velük! Rekedt kiáltás tört fel a torkán. Fagyos ke zével elcsapott a homloka előtt, mintha gondolatait hessegetné el. Előre, előre I Tétova léptekkel törtetett tova, fel a meredek hegyoldalon, melynek tetején ott állt a vár kísértetiesen, magányosan. Rég letűnt már a nap. Innen onnan éjszaka lesz, de azért világos volt. A tovasuhanó felhők mögött fehéren ragyogott a hold s a hidegtől reszkető csillagok odarajzolták elmosódó árnyékát fényükkel a hóra. A romok közt járt. A fekete falak ölén sötét üregek ásítottak rá félelmetesen. Még sem rettegett, mintha rriéfeg járná át testét' s azok a kövek, ott előtte, úgy hívták, csalogatták. ’ Állj meg 1 Fáradt vagy 1 Ne menj tovább, hisz Mbaid sem bírnak ! Maradj itt, pihenj I Megtántorodott. Nem 1 Nem szabad megállnia. Reg getre csonttá fagy. - t ... És mégis. Csábitó volt. Mintha otthon lenne már. Azok a széltől- fagytól simára csirzolt százados kövek nem azok, aminek látszanak, hanem csalogató puha ágyak s fehér pihetakaró rajtuk a hó. A vándor szája mozgott, szavakat shttogott. Milyen nap is van ma... ? Milyen nap ?... Karácsony estéje... az . . . motyogta, a szent este s ő otthon van, megérkezett. Körülötte sók, sok csillogó kerácsonyfa, mint gyerekkorában.. Milyen jól Otthon..., jóleső meleg öleli át s lepihenhet, alhat, alhat... A havas romok közt, mint odavetett ócska ruhacsomó, hevert a Vándor. A felhőkből hópelyhek szálltak alá, hogy lassan, lassan betakarják . .. örökre ... * * * A hegyen túl kis falu bújik meg. Apró fehér házikói ablakából színes gyertyafény sugárzott ki. Csendes énekszó hallatszik folytottan. Mennyből áz angyal, lejött hozzátok , pásztorok . . . Mintha angyalok énekelnének Ab j ból a házból szűrődik ki a csengő énók, amelyik ott áll az ut elején. Ablakán fehér csipkefüggöny s mögötte, színes karácsonyfa alatt egy asszony s gyerek. — Anyukám, szólt a fiú. Anyukám, mond, miért van az, hogy a Jézuska sohasem azt hozza el né künk, amit kérünk tőle. — Hát nem azt hozta el néked, kérdezte az anyja. — Nem! — S nem örülsz annak, amit kaptál ? — Örülök néki, Anyukám, de mi nem ezt kértük, sohasem ezt kértük a Jézuskától. Az anya szája megrándult. Nem ezt kértük . . . ? suttogta s nem merte megkérdezni fiát, hogy mit? De az folytatta... Istenke, kis Jézus, jó apámat add vissza nékünk, az én édes apámat. i. Könnybe fűlt a gyermek szava, hangja elcsuklott, de panaszos fohásza nyomán, mintha megrezdült volna a csillogó karácsonyfa 8 az egyik kis angyalka, mintha eltűnt volna onnan. S a futó szél ölén, a fekete felhők alatt csillogó fehér fény suhant tova a romok felé. Kuvik. Én szeretem a szürke madarat, amely a fénytől elbuvik; sötét kémények mögül szól a hangja: kuvik, kuvik! Nem ért a dalhoz, nem tanult zenésze erdőnek, rétnek; nem viharmadár. Előtte éj, mögötte árnyék, s a babona és szitkok Szava jár, s van ügy, hogy rögök repülése. Én soha meg nem dobnám mégse, mert ő a dalok üldözöttje, azoké, miket sohasem tanult; és nem hibája, hogy a röpke trilla magányos torkán vijjogásba fűlt. A fénynek fáradt, kóbor menekültje s hol késő éjjel lát egy ablakot: a messzeségbe hirdeti a mécsest, amit talán egy haldokló hagyott az árva ablak néma csendjén. így van ez a kuviknál rendjén. Én szeretem e szürke madarat; dalát, amelyből soha nem lesz ének s az ő nyarát, a borongó nyarat. Az ő fényét, a haldoktó mécsest s palotáját, a kémény tetejét; a rikoltást a bús madár szivéből: az el nem zengett éjjeli zenét. Én szeretem e szürke kis madárkát, hisz a lelkemmel társtalan rokon; együtt éneklünk babonában, éjben, csöndes várromon, bús kéményfokon. Miklós Vitéz. Régi visszaemlékezések. Irta: Dr Kiss István. Sass Józsi bátyánk esetei. Már kevesen emlékeznek reá, hogy ki volt némedii Sass József kisbirtokos, a vidám kedélyű, örökké adomázó szépen mulató magyar, pedig mint megyebizottsági tag sokszor megfordult a székvárosban is és ha másról nem, de szép nótázásáról és göndör hajáról, pörge bajuszáról sokan ismerték is. Itthon, szükebb hazájában, északi Tolnában azonban fenntartották emlékét, ifiért talán utolsó Mohikánként legtovább őrizte meg a régi gentry typusát, aki mu látott, anekdotázott, pipázott és a gondokat szegre akasztotta. Közéleti I Megremegett a vándor, fejét felemelte s tágranyilt szemében az értelem szikrája lobban fel. Valami csodálatosan szép ének* hangot sodort feléje a síéi, ismerős, Csengő gyermekhangot.. az ő fiának a hangját. Leszakadt róla a fáradt álomtakaró s maga sem tudta hogyan, megindult a hang nyomán. Tán nem is a lábai vitték, csak ment, ment. Eltűnt mellőle az erdő, bent járt a faluban. Körülötte ismerős házak s mint csodálkozó ablak szemeikkel rátekintettek, érezte, itthon van. Bent a kis házikó szobájában, megrezdült a csillogó fa, csillagszóró gyulladt ki sziporkázva s az ajtón... kopogtak. Ki az! Nem felelt senki, csak kinyílt az ajtó s betámolygott rajta a fekete alak. Az asszony rémülten felsikplt, ki vagy! ?.. . Ki vagy 1 Felsikolt a fiú, mégis. . . mégis elhozta a Jézuska, az édesapámat. | Cserny József. szereplése a falusi bíróságban talált kielégítést, melyet decorumként viselt 22 esztendeig, de csak a tiszteletbeli másodbiróságot, mellyel a törvénykezés joga is vele járt. Éles megfigyelőképességgel mindig megtalálta a dolgok humoros oldalát és azokat kiszínezve vidám anekdoták alakjá ban kvaterkázás közben adta közre. Vele esett meg egyszer, hogy a vármegyei gyűlésről hazajövet, már Tolnánál erős szomjúságot érzett és kiszállván a főnöknek indignálódva panaszkodott a vonat korai indulása miatt, hogy alig kóstolhatja meg az ember a jó szekszárdit, már is jönni kell, persze jó pár pohár borral ha marosan kárpótolta magát. Kölesd- Tengelicen ismerős főnökre akadva, igen mély eszmecserébe bocsájtko- zott fentebbi téma felett, úgyhogy a vonatról is lemaradt. Mit tehetett egyebet, mint hogy gyalog indult el a sínek mellett Nagydorog felé és jegyét tüntetőleg kalapja szalagja mellé tűzte. Útközben a pályán dolgozó munkások megállították, hogy arra nem szabad járni, mire ő keményen kivágta: »Megváltottam a jegyemet gyalogmeneteire, mert fogadtam, hogy Bo gárdon elkerülöm a vonatot 1< Összesúgtak erre az emberek : >Ni a bolond 1« mit ő meghallván — mint akinek tréfája sikerült — elkezdett nevetni és fügét mutatott nekik, majd élénk hahotával elballagott, de még hallotta, amint egyik igy szólt: »Nem megmondtam!« Milleniumkor nagy ünnepség volt a Simontornyai Űri Kaszinóban, ahol egy hevenyészett dalárda is szere pelni akart, azonban helyben jó tenorhang nem találkozott, amért Sass Józsi bátyánkat kérték fel, hogy vállaljon szerepet, mivel nemcsak alakja, gesztusai, de hangja is tökéletes mása volt az akkor hires buda pesti népszínmű énekes Tamásyénak. ö pedig nem lévén semmi jónak el- rontója, szívesen vállalkozott a szerepre, csakhogy naturalista módra, kottát nem ismerve, tanulta be a darabokat. A próbák szépen mentek, mindig italozással egybekötve, ami a hangnak éppen nem volt ártalmára és biztos reménnyel néztek a nagy nap elé. Józsi bátyánk azonban a szokásához hiven egy kis bátorságot' akarván a lámpaláz ellen meríteni, a söntésben kissé mélyebben nézett a pohár fenekére, úgyhogy amikor a dalra került volna a sor, teljesen el- ázottnak találtatott. Szerencsére néhány csepp szalamiákszesz pár perc alatt öntudatra segítette, de csak két szomszédjának támogatása mellett volt képes felállani s bár a kottát nem ismerte, a látszat kedvéért a kezébe adták, hogy marki- rozzon és ő a világról tudomást nem véve, senkit fel nem ismerve, oly tiszta csengő hangon énekelte a Talpra Magyar t, hogy annak utolsó soraival »Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk]« az egész közönség óriási lelkesedéssel és tapssal ünnepelte nem a dalárdát, hanem Józsi bátyánkat. A beretva. Csúnya zsémbes asszony volt az öreg Pókáné, senki sem volt mentes a nyelvétől; egyetlen fia, a 18 éves József is azt mondta neki egy ilyen alkalommal, hogy: »Nyeljék kee beretvát!« Rögtön Sass teensurhoz, a bíróhoz ment az öreg asszony bepanaszolni a fiát, hogy faluszerte milyen szégyent hozott reá evvel a szóval. »No fiam, mivel mented magadat, mert hogy nagyot vétkeztél édes szüléd ellen?« »Hát teensuram kérem, egész heti béremet, amit a tutyigyárban kere sek, mindig hazaviszem, csak vasárnap kérek egy-pár hatost, hogy el mehessek a pajtásaimmal kuglizni. Eddig adott két hatost, de most hármat kértem, hogy egy pohár sört is ihassak, mint a többiek, mert ki csúfoltak, hogy gyáva vagyok. Édes szülém erre elkezdett istenkedni, min den rossznak elmondott, aztán én azért mondtam neki, hogy ne nyelveljen.« — így volt-e ez anyjuk? »Mán az igazat megvallva, a gyere két a kocsmázástul féltem, az az italozás meg a többi rossz útra vezeti, ruhára is költ a pénz, majd én ron- gyoskodom meg azt a pár garast 1« »Elég volt a beszéd«, fejezi be Józsi bátyánk és az az igazság mérlegét a fiú felé billentve, kérdi: »Mondjad csak Józsi, hogyan gondoltad azt a beretvát, hogy nyitva legyen, avagy csukva?« Mint a vizbefulónak a mentőkötél, úgy jött kapóra a fiúnak ez a kérdés és sietett a felelettel: »Persze hogy csukva gondoltam.« »No szüle, lássa, hogy a gyerek nem akart magának rosszat, igy megbocsájthat neki, de 30 krajcárt egy hétre magam se sokallom, azért kiutalványozom.«
