Tolnamegyei Ujság, 1932 (14. évfolyam, 1-102. szám)

1932-12-24 / 100. szám

TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 7 »Hát ha rosszra nem vélte a gye. rek, megbocsátok neki, a 30 krt is kiadom. Isten áldja meg teensuram, -köszönöm az igazságot!« A lekvár. Gyönkön volt dolga az öreg Laka­tosnak, aki becsületes napszámos- ember és egyúttal harangozó is volt Némedin s felhasználta ezt az alkal­mat a tiszteletesné asszony, hogy ottlakó édesanyjának üzenetet küld­jön. A gondos mama egy köcsög baracklekvárral kedveskedett leányá­nak, melynek elvitelét a harangozóra bizta, mit az meg is Ígért, mondván: »Elfér az a tarisznyában hazáig!« Éppen indulóban volt, ahogy a nagyvendéglői állás alatt megismeri Varga Péter komájának a kocsiját, ki ügyes bajos dolgait végezvén, éppen hazafelé indult Szívesen felvette a komáját és hogy könnyebben essék a dolog, a tarisznyát a kocsiülésbe tették. Viszontlátásuk örömére, meg a dolgaik jó végzésének tudatában több helyen is stációt tartottak, meg­kóstolván a hidegkúti, belecskai, meg a görbői csárdák borait, úgyhogy jó későn este, elázva érkeztek haza és a harangozó a kasülésből a két -tarisznya közül a komájáét vette elő, ^ 1932 december 24. Lámpa mellett. Hz éltél sötéten bámul a szobámba, S a lámpa tüzére átkot ereget; •Üoeghomlokára titkos kezek írnak Kormos kis betűkkel esti rímeket. üranyos fény karját a (elkemen érzem, fiz óra ütése perceket dalol; ,,. mintha hallanám a tóid szivét dobogni H keleti lelkű szőnyegek alól. fl lámpa iángnyeioe énekei a nyárról: -Hpró fénybilientyűk forró ajakáról fl tűz muzsikáló ömlik szerteszét. Puha csendbőlcsőben zokognak a hangok, S a szivem tornyában lágy emlékharangok Szentelnek a télnek egy tavaszmesét. ifi. vitéz Zerinváry Szilárd. Karácsonyi álom. Irta: . ... s .... r. A hold, mint egy nagy tüzes tá­nyér pislogott le az égről, de csak egy pillanatra, azután hideg, fagyos saempilláit ködös felhők zárták le. A szelek hatalmas zúgással porolták egyre tömörebbé a lelógó felhőket, majd mintha kilyukadt volna az ég párnája, sürtt hópehely borította be a földet a a szél jókedvében csak úgy -repítette a leszálló hótollat. Az utcák lámpái pislogva ontották sárga fényüket s mélyen kihaltnak Játszott az egész város. De nem is csoda, mert bizony a hőmérő mélyen alásülyedt s ily dermesztő hidegben mindenki a meleg Bzobát kereste annál is inkább, mert karácsonyest ▼olt. Az Ur Jézus születésnapján, a szeretet születésének örömnapján a család spraját-nagyját összehozza a azeretet s a szegény és gazdag egy aránt körülveszi a tündöklő fenyőt, * fényárban úszó, avagy csak egy Két ssál gyertyától megvilágított ka rácsonyfát. Karácsonyestén együtt zzeretttok lenni azokkal, akik a szi­vünkhöz nőttek, legalább ,egy pilla­natra feledni akarjuk a mindennapi nyomort, gondot, Örülni akarunk a •■eretet Betlehem felé vezető csilla­gával. , mely kenyérhéjon kívül egyebet nem tartalmazott. Másnap reggel Vargáné kikereste a kasülést és reáakadt a lekváros köcsögre. „Milyen jó gondos ember az apjuk, hogy ilyen szép meglepe­tést szerez a gyermekeknek0, gon­dolta az anyjuk és jó karaj kenye­reket vágva a hat éhes magzatnak bőven bekente lekvárral; sőt a ké sőbb kijózanodva felkelt Varga gazda is jóízűen ette a lekváros kenyeret és hütötte vele tüzes belső részét, semmit sem tudva a dolog lénye­géről. Pár hét múlva több levélváltás fényt derített a homályos esemé­nyekre és a harangozó szembesittet- vén a komájával, kitudódott az ide gén vagyon eltulajdonítás. A tiszte letes urat felkérdezték a követelés iránt, mire ő 1 forintra tette azt, mondván, hogy a barack úgy ter­mett, de cukor 1 forint ára kellett hozzá. Sass teensur erre Varga Pétert a kár megtérítésére kötelezte, de az az ítélet ellen kifogással élt e sza­vakkal : „Mivel hogy a gyerekek ették meg a lekvárt, a forintról ezennel lekö szönök“. Az egyik utcasarok felől halk lép­teket kapott föl a szól. Egy apró emberke árnyéka tűnt fel, amint buk­dácsolva tipegett könnyes szemekkel, majd elérte a lámpaoszlopot s neki­támaszkodott, menedéket keresve a szél elől; kicsi sovány testét valami gyenge, foltos ruhácska takarta, lábai megdermedtek, mert a reájuk csavart rongyok nem adtak védelmet a hideg és a hó ellen. Fejéről lekapta a szél kis, lyukas kalapját s bozon­tos hajfürtjeit a hópelyhek borították kalap helyett. Ránézett a lámpára s annak pis­logó, sárga fénye rávilágított arcocs k áj ára, melyre ráöregedett a kis em berke gyengesége, szemei alá keserű karikák fagytak, apró, lila ajka meg­rándult, mintha sírni készülne s két csillogó szeme úgy csillogott elő ar­cocskája mélyéből, mintha az ég egy- egy csillaga tört volna utat a földre a hófelhőkön keresztül. De csak­hamar megteltek a csillogó szemek könnycseppel, melyek apró patak­ként gördültek arcocskája redőin alá a hóba, majd kis remegő kezével le törölte szeméből a fájdalmat eláruló csöppeket, tovább vette útját, de a kegyetlen szél cibálta jobbra balra testéről az ócska, foltos ruhát s ar- culvagdosta fehér hópelyhekkel. Lajcsika azonban csak sietett to­vább s amint elért egy kivilágított ablakhoz, valami kedves melódia ütötte meg fülét. Megállt, figyelt s kicsi szive megtelt áhítattal, temp­lomba képzelte magát ás imára kul­csolta össze kékre fagyott, remegő kezecskéit. Majd erőt vett magán, felkapaszkodott az ablakra, benézett s csodásat látott. Egy hatalmas, csil­logó, sok mindennel megrakott fenyő­fát, körülötte örömteli arceal térdelő s imádkozó gyermekeket, akik az ima elmondása után énekeltek, mig távolabb a gyermekek szülei öröm­könnyes szemmel nézegették, hogy mily boldoggá tette a karácsonyfát hozó kis Jézus az ő gyermekeiket. | Lajcsika visszakúszott a földre, so- j vány, vézna testét a hideg minden i fájdalma gyötörte s abban a pici mellkasban szivecskéje összeszorult s I hatalmas sóhaj hagyta el ajkát. — — Istenként, hát esen a nagy föl­dön mindenkinek kijut a boldogság­ból, mindenkinek juthat öröm osz­tályrészül, minden gyermeket hol- doggá tessess születésed estélyén, csak engem nem veszel észre, hát cask én hoszám, a szegény árvához ninosen senkinek egy meleg szava, nincsen aki magához öleljen, hát miért kell nekem ennyit szenved­nem? A jó édesapjára gondolt, akire csak úgy homályosan s elbeszélésből emlékezett, de akinek nevét minden­napi imájába foglalta. Eszébe jutott az édes anyja, aki a legutolsó szent­estén mesélgetett neki a gyermeke­ket szerető Jésuskáról s bisony, ak­kor abban a pici szobában mind­ketten, édes anya és ő nagyon bol­dogok voltak, mert ott, körülöttük s velük minden imává s szeretetté vál­tozott, a meszelt fal, a kopott, de kedves bútorok s hogy ölelték, csó­kolták, szerették egymást. De jött egy szomorú nap s édes­anyját az ágyról leemelték, egy fe­deles valamibe . . . tették s elvitték ki édesapja mellé egy nagy kertbe. S azóta nem jött többé vissza, pedig hogy szerették egymást s most még sem jön őt megsimogatni, megcsó­kolni. S minden fájdalmát kétszere­sen érezte a fényben úszó ablak alatt. Remegő lábakkal botorkált to­vább, a hideget már nem érezte, de a szive fájt, nagyon fájt. Elérte a templomot s edarogyott a templom­ajtó elé, könnyes szemeit mégegy- szer fölemelte a végtelenségbe, telve áhítattal, imával, szent megnyugvás­sal. S testét valami melegség simo­gatta, valami gyönyörű zsolozsmát hallott, valami fényességet látott, szerető, láthatatlan kezek simogat­ták b átölelték, majd lassan emelték föl a csillagok felé. Egymásután re­pültek el a fényes csillagok mellette, majd hirtelen egy hatalmas, tttndé- ries fényben aszó palota kapuja előtt álltak meg. Lajcsika szemét lecsukta, még körülnézni sem mert, de igy is oly sok szépet látott s hallott. Va­lami gyönyörű melódiák ütötték meg fülét s az a fényes palota, mintha ezer csillag világította volna meg. Itt is a Messiás születését Ünne­pelték. Az angyalok kara a kará­csonyfa körül zengett dicsénekeket, amíg az Ur, a jó Atya örömmel szem­lélte gyermekeinek boldogságát. S mikor Lajcsika belépett, az angyalok sorfala nyílt meg előtte, mely az Ur trónjához vezetett. Hirtelen eszébe jutott, hogy is fog az ő rongyos ruhácskájában az Ur előtt megjelen­hetni, de íme már rajta is fehér ruha van s kis szárnyakkal dissitik föl az angyalok őt is. S amint a trónhoz ért, az Ur magához emelte Lajosi- kát, az örök szeretet oaókját oda- CBÓkolta homlokára s igy szólt hozzá: „Gyermekem 1 A* Isten, a te jó Atyád nem feledkezik meg a benne bízókról, az ót szeretőkről; te is biz.- tál h ennem s a te hited boldoggá tett téged. Most karácsonyi ajándékul visszaadom szüléidét, itt együtt él­hettek boldogan, ahová nem ér fel az emberek könyörtelensége. Lajcsika leborult, hogy megcsó­kolja az Ur lábait, de mire felpillan­tott, már édesapja és édesanyja ott voltak körülötte s mindhárman boldog ölelésben forrtak egybe. Millió harang zúgott és az angyalok kara dicsőítette a mindenek Urát, az Istent. Mire hajoalodott, az uccán meg­kezdődött a forgalom, a templom­ajtóban az arra menők egy térdeplő, megfagyott kisfiút találtak. Mélyen alvó szemeire rácsukódtak a szem- pillák, bozontos hajfürtjeit hó borító be, megfagyott pici, kék ajka mosolyt árult el. Szánakoztak rajta, megkönnyezték I és nem Bejtette senki, hogy Lajosi­I kának ezen az éjjelen teljesedett a | legszebb karácsonyi álma. A Szekszárdi Rím. Kát. óvoda Közgyűlése. özv. báró Schell Józsefné Sigray Klára grófnő elnök lésével e hó 21-én délután tartotta a szekszárdi megye­házán választmányi ülését, majd köz­gyűlését a Szekszárdi Római Ka­tolikus óvoda és Gyermekmenhely- fenntartó Egyesület. Az elnöknő előbb üdvözölteaz egybegyűlteket. A jegyző könyv hitelesítésére felkérte Kovács Dávidnét és Schneider Jánosnét. Dr Halmos Andor kir. tanfelügyelő olvasta fel ezután az elnök nőnek az elmúlt évről szóló, az egyesületi élet minden részére kiterjedő jelentését, amelyben megemlékezett dr Gaál Dezsőné alel nők nő céltudatos tevé­kenységéről, mellyel rövid időn belül fi4 uj tagot gyűjtött az egyesületnek. Köszönetét mondott a jelentés vitéz Vendel István polgármesternek, aki nagy megértéssel támogatta az egye­sület által fenntartott népkonyhát, amely igy a hosszú és zord tél egész tartamára meghosszabbította a sze­gények étkeztetését, amelynek anyagi terhein sokat könnyített a főispán segítsége is. Megemlékezett azután a jelentés arról, hogy az egyesület nagynevű alapítójának, özv. Simontsits Béláné- nak a halála évfordulóján requiemet, majd ünnepélyt tartott, melyen Hor­váth Károly újvárosi plébános mondott emlékbeszédet. Örömmel vette tudo­másul a közgyűlés, hogy Kiss Lajos szekszárdi apátplébánost, a választ­mány tagját felsőházi taggá válasz­tották, majd fájdalommal emlékezett meg az elnöknő arról a veszteségről, amelyet dr Kramolin Gyula vm. tiszti főorvos, özv. dr Herczeg Gyuláné az. Dicenty Flóra és Mirth László járásbirósági elnök halála okozott. Emléküket jegyzőkönyvben örökítet­ték meg. Köszönetét mondott ezután a kösgyülés Szévald Oszkár alispán­nak az egyesület állandó erkölcsi és anyagi támogatásáért. Szévald Oszkár alispán olvasta fel ezután a számvizsgáló bizottság jelen­tését és az ő javaslatára a kösgyülés köszönetét mondott báró Schell Jó­zsefné az. Sigray Klára grófnőnek, akinek áldozatos munkássága az a

Next

/
Oldalképek
Tartalom