Tolnamegyei Ujság, 1931 (13. évfolyam, 1-102. szám)
1931-12-24 / 101-102. szám
1931 december 24. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 6 Karácsonyi legenda. Irta: dabolci Fekete Lászlónál Egy vén fenyő alatt, valahol a Kárpát oldalán, éjféltájon apróka csengő csendült — mikor templomos árnyak járnak Krisztus nvomdokán. A csengetésre sokan gyűlni kezdtek. Mindnyájan, fentről, lefelé igyekeztek, nesztelen léptük alatt, felhőut szakadt s porzott a hó, holt paripák alatt. Messziről, mintha harang zendült volna, kongó szót küldött a találkozóra. Templommá vált a Kárpát oldala s Isten katonáinak büszke kardala szállt le a völgybe, a bércre fel. Rá a Tiszahát is felfigyelt. Hallgatta Erdély, a Bánát, Bácska, hisz mindnek van ott, halott katonája. A vén fenyőn, szikrázó tüzek gyúltak, és ráborultak a szürke dolmányokra, mint habosfehér csipke vánkosokra, mélyen szép asszonyfejek, szerelmes álmot látnak. A szürke dolmány, szakadt posztójának perzselt részén, rubintos rózsák nyíltak s a fehér fejek, földig meghajoltak. _ Karácsony volt, — mondta az egyik csendben, — én ott haltam meg, messze idegenben. Egy kis fenyőágat kerestem éppen, aznap kaptam meg háborús levélben, hogy a fiam úgy sir, mint az orgona l És én, nagyon vágyódtam haza. A fiam hangját hallani akartam. A szent napon, hogy hazagondoljak vele, fenyőt kerestem, mert már a szivemre, nagyon ránehezedett, ima, átok. — A fenyő megvolt, de a lövészárok nem a mtenk volt, ahol az állott. Tudtam. Mégis elmentem, mégis vágtam és onnan Örökre hazataláltam. — A másik ránéz, csapzott hajára dér csapott. — Engem senki haza nem várhatott, mert elpusztultak mind Törcsvár mögött. Házam a határon őrködött s az őrködést az oláh, nem állta soká. Én a fogammal martam, akit megtaláltam, akit nem találtam, azt megkerestem. Nem kegyelmeztem senkinek. Nekem könyöröghetett, — addig, amig az én bozontos, kegyetlen arcomra, éppen Karácsony estén, valaki rá nem nevetett. Talán maga volt a kicsi Jézus, a szivem felébredt tőle. Megtanult szeretni, még most is szeret, pedig egy havas Karácsony éjszakán, erre, valahol a Kárpát oldalán, egy orosz golyó, keresztül lőtte. — Szürke dolmány felett, hófej néz a többire. — Én itt haltam meg, e vén fa tövibe s most az úr kegyelme azt adta nekem, hogy a vén fenyőt, ma éjjel hazavihetem. Tiszaparton a füzes között hol Isten szeme őrködött, van a kis tanyám. Az asszonyom és két kicsi pulyám. E csillogó fa, kárpáti fenyő, az én életem is benne virul. Ma éjjel, otthon a Tiszaháton, az én bús, elhagyott tanyámon Isten kezétől, csillogóra gyűl. Karácsony éjjel a vén fenyőfát, a holt kezek vágták, egyre vágták. S mikor a gyökere felrepedt, a vérrózsás szivek felett, egy-egy csepp szirom kivált belőlük és Krisztus-fák termettek tőlük. A két pulya lenn a Tiszaháton már rég megtanulta az életet. Fekete kenyeréből, egyik is, másik is, kisebb pólyáknak szelt, kis szeletet. Az asszony görnyedt a padka mélyén, örök sírástól megfakulton, Lelkében egy emlék frissen felsajog. — Látod, még most is itthon vagyok! Pedig, óh, hányszor elindultam, akartam tehozzád menni, mert ha élek, nekem is kell enni s az apró szájnak, sincs elég falat. — Sirt az asszony s az ablak alatt kigyult a kárpáti fenyő, amit holt késsék vágtak A szalmán négy gyerek feküdt', négy ifjú ember, búja, öröme. Pufók kis arcuk, sütött a fényre — a fehér ember őket egyre nézte és holt szeméből, forró könny fakadt. Az aszzony szava jajong a padka mélyém, — Ezek a kenyeret, vérükkel veszik s én már az övékét eszem, óh, imádkozd el az életem. — Fátyolos szemmel a négy pulyát látják s a halott ember megöleli párját. — A te halálod leszen ajándék nekik, mert a kenyeret majd, nagyobbra szelik. A vén fenyő alatt, ami ott nőtt a Kárpát oldalán éjféltájon apróka csengő csendült, a négy gyerek ébredésre pezsdült. Lélek suhant, négy kis homlokra csók akadt s már ott térdeltek a fénylő fa alatt. — És ők ketten, havas Karácsony éjszakán, hazaindultak Krisztus nyomdokán ! szerűen elvileg kijelenteni, hogy nem ! akarunk inflációt, mert ezzel az elvi I elhatározásunkkal önmagával még a | gyakorlatban nem valósítottuk meg | azt, hogy ue is lehessen inflicié. Valutapolitika, hitelpolitika, kereskedőid mi politika e cél szolgálatába állítandó és ezt . jelenti éppen Te- leszkynek az az igazsága, hogy az ufl ció elleni küzdelem egész bor- manyprogrsmm. Legfontosabb védelmi eszböse az infl »ció elleni küzdelemnek éppen az a devizagazdái kodás, amelyet innen és onnan kifogásolnak, sőt kárhoztatnak. Pedig a szabad deviaaforgalom egy devisa szegény országban mu' hatatlanul maga után vonná a külfö di fizetőeszközök hirtelen megdrágulását a belföldön ia és ez a kerülő utón pénzünk értékének, vagyis belső vásárló erejének olyan megroppanáaát jelentené, amely kikényszpritené az ii flációt. Ezzel is úgy vagyunk, hogy az országnak és a'gazdasági életnek el kell viselnie a devizakorlátozásokkal járó kellemetlenségeket és hátrányokat a nagy célért, a magyar valuta belföldi vá sárlóerejének fenntartásáért és az irfl ció elkerüléséért. Ezt a célt ed dig el is értük és a kormány mindenáron éB minden essközsel biz<o sitani fogja a pénzügyi és gszdasági élet e támasztó pillérének további szilárdságát. Infl ció nem lesz: ez az egy bizonyosság, amelyen lábát szilárdan megvetve as ország áldozatkészségével, szívós munkájával és élniakarásával ki fogja kénysseriteui a végzettől a jobb jövőt. Jtf* gyarország már végigszenvedte az iufl ció csapásait. Mindenki szegé nyebb lett, a tőke megsemmisült, bármiféle alakban lett-légyen is megtestesülve. A nyugdijak és fizetések egyik napról a másikra elolvadtak és senkisem tudta elsején, hogy egy bét múlva mit ést» mennyit vásárolhat, majd munkájának gyümölcséből. Az ii fikcióval is úgy vagyunk ná lünk Magyarországon, mint a kom munizmussal. Már megkóstoltuk egyszer mind a kettőt és kiábrándultunk örökre mind a kettőből, mert a saját bőrünkön tanultuk meg, bogy egyformán súlyos betegséget jelente nek, amely, ha valamely társadalmi és állami szervezetbe belopódzik, belőle csak óriási megrázkódtatások és áldozatok árán lebet kilábalni. Az infi-tciótól segítséget várni gazdasági és pénzügyi bajokra csak o'y észté- lenség, mint a bolsevumustól remélni ez emberiség sorsának jobbra fordulását. Nem is meri nyíltan senkisem han goztatni, hogy ő az irfi ció pártján van, csak körülírva hirdeti néhány gazdaságpolitikai fantaszta, vagy magán tudó b, hogy egy mérsékelt pénz- jegyezaporitást kíván, »mely szerinte még nem hozza az inflációt. Ez az ilokaakodás azonban megdől ama ta pasztalaton, hogy minden pénzjegy- szaporitós, amely nem a gazdasági szükségesség és indokoltság alapján megy végre, vagyis, amely mögött nincsen megnövekedett termelés és gazdasági forgalom, önmagát megsokszorozza, amiképpen a bűn uj»bb bűnt szül. De nem elegendő egy-
