Tolnamegyei Ujság, 1930 (12. évfolyam, 1-103. szám)

1930-11-15 / 90. szám

XII. évfolyam

Egyes szám ára 24 fillér.

Szekszárd, 1930 november 15.

90. szám.

TOLNÄMEGYEI ÚJSÁG

Hetenként kétszer mégielenö keresztény politikai és társadalmi lap.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. I Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: I Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengő. A hirTelefonszám 85 és 102. I SCHNEIDER JÁNOS. BLÁZSIK FERENC detés egy 60 milliméter széles hasábon millimétersoronként

... I a lap megjelenik minden eserdtn ée asombnton. 110 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. A hir*

. lelőfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét | rovatban elhelyezett reklám-.eljegyzési, családihir, valamint Félévre------ — 6 pengő. | Egész évre------12 pengő. I uietl5 közlemények a szerkesztőséghez küldendők. | a nyilttér soronként 60 fillérbe kerOl.

Sz

egények.

Irta: Jánosi György.

A nehéz gazdasági helyzet okozta aulyoB szegénység arra indította az országnak, közelebbről e vármegyének is nagyjait, hogy megszervezett inségmozgalom ntján, az egész magyar társadalom bekapcsolásával sies senek az inségbejntottak sorsán köny- nyiteni. Maga a gondolat nem nj, csak a kivételes és különös idők te- szik feltűnővé. Az ember alaptermészetében rejlik az a vonás, hogy bajbajutott felebarátján aként iparkodik segíteni, hogy társaival össze* fog és a társadalmat adóztatja meg egyenes, vagy kerülő utón.

Mindoyájan ismerünk néhány módot a múltból, amelynek célja az ínségesek segítése volt. Árvíz, fagykár, jégverés, tüzeset, küzdő hőseink, hósapka, sebesültek és a többi ilyen mozgalom, szobor, emlékmű, árva* segítés fejlécei azok, amelyek hirtelen elvonulnak előttünk. Hol egy bé- lyeg, gjűjtőiv, vészkiáltás, szószéki felhívás, hol egy táncmulatság, mű soros estély, műkedvelő zárszava: „felülfizetések a jótékonycélra való tekintettel köszönettel elfogadtatnak“, bizonyságai annak, hogy van valami eltemethetetlen emberi érzés, amely a maga idején, a maga módján néha- néha megszólal. Sokszor, nagyon sokszor nem ép a legsikerültebb mozgalmak játszódtak le előttünk, a főcél mellék*, sőt! utolsó cál lett. Az ínségeseknek jutott is, nem is, főleg azonban nem jutott, ellenben a főfő- indítók hirt, nevet, dicsőséget, dicsé* retet, kitüntetést szereztek, jeléül annak, hogy az Isten a szegényekét nemcsak azért teremtette, hogy nyomorogjanak, hanem, hogy boldogabb embertársaik hiúságát is szolgálják. Ezért nem a legnépszerűbb dolog embertársainkat jótékonycólra „megvágni“.

A gyűjtőivek, a sokféle nyomor- enyhitő akciók mögött van, vagy marad valami keserű, ha gyanú, ha nem gyanú, de valami, ami nem a legjobb, nem a legelfogad hatóbb és nem egyszer beleütődünk abba az ötletbe, hogy az ember képtelen igazán jóttenni s nem csoda, ha valaki mégis tud jótteni, az sokak szemében több, mint ember.

A legszentebb a hegyibeszédben így inti hallgatóit: „Azért mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt“ ... Az ő isteni fensége ezzel egyszersmindenkorra elintézi a szánalom divatos, fél szeg megnyilatkozását és olyan módot matat, ami sehogy sem egyeztethető össze azzal, ahogy sokan tesznek, hogy az árvák, vagy öavegyek javára reggelig táncolnak és elköltenek 50—100 pen* gőt azért az egytized fillérért, amit a nevezetteknek juttatnak. így a jótékonyság az öncél címe lesz, se hogy- sem krisztusi és a szegények nem is sokat hederitenek rá. Ellenkezőleg: az akciók a múlt sok visszaélése miatt egyenesen visszatetszóek,

népszerűtlenek, azoknak nem nagy jelentőséget tulajdonítanak. Azt mondják: „Nem sok hasznunk van nekünk abból.“ Csak egyszer nézzük gyakorlati érzékkel végig például egy jótékonycélu mulatság kimutatását, rájövünk, hogy a puszta felül- fizetések mégegyszer annyi összegre rúgnak, mint a tiszta haszon. Tehát még a felülfizetések egy részét is elköltik a nemeskeblü jótevők. így igazat adnnk a szegényeknek és a jelen esetben annál nehezebb azok helyzete, akik a mostani nemes mozgalom lebonyolítására vállalkoztak, mert e hangulat, e szellem mellett meg kell küzdeniök azzal a nyomorúsággal is, amelyben az egész ma gyár társadalom leledzik.

Ma az a jelszó, hogy nincs és ezt azok kiabálják legjobban, akiknek mélységesen kellene hallgatniok. A nyomorúság divatos jelszavába Öltő zött jómód a piacon panaszkodik. Hogy ne kelljen adnia és hogy reszkető kézzel odanyujtott, rozsdás fii- lérecskéjét eleve indokolja. Ám más pénzén szívesen megváltaná a maga halhatatlan érdemeit. Eikönyörtelene- dett a világ és a becstelen pénzszerzés ölelkezik a reszketőkezü zsugorisággal.

Nincs 1 Nincs! Nincs! — És kik adnak ? — Azok, akik ezeroldalról igénybe vannak véve, azok, akiket magukat is kerülget a gond, azok, akiknek ajtójától még sohasem ment el kéregető. Kimondhatom ? Kimondom: a tisztviselők, az úri osztály, az iparos, a kereskedő. De hol volt és hol van a többi ? Azok, akiknek van, azok, akiknek Széchenyi gesztusával kellene odavetni az ínség oltárára a magúk dús ajándékát, azok, akik felől éhen pnsztníhat az ínséges, sem meg nem látják, sem meg nem érzik és ha keresztül esnek is rajta, akkor sem nyújtanának egy morzsát, semmi mást, mint azt, hogy nincs. Hol vannak az egyetemes magyar élet tehetősei, gazdagjai, a ná- bobok, a dánosok, a gondtalanok, a betétesek, a jóllakottak I ? Ők e kor igazi szegényei? Szégyeljék magákat, ha ez igy volna. Kérés nélkül kellene adniok és nem 3 milliót, hanem magában ebben a vármegyében jóval többet... És gyakran nem is a gyüjtőivre, hanem a szom szédjának, a béresének, a munkásának, az ismert nyomorúságosnak úgyhogy ne tudja más, mint Isten.

Az Isten keze bélyeget süt a homlokukra, ha nem mozdulunk meg most. Sajnos, hogy ennek a dolognak igy kellett lennie, de ha már igy van, gondoljunk arra, hogy kö rülöttünk a trianoni láthatáron egy kárörvendő esik vonni, amelyiknek minden vonala harsogja : koldusok!... Azok vagyunk, a saját kislelküsé- gunk koldusai, ha meg nem értjük az ínség szavát!

De gondoljunk arra is, hogy az elkeseredett szegénység, a vergődő Ínség lázas és kigyuló szeme egyre jobban hangoztatja: vNekünk már nincs mit vesztenünk.“ És a legnagyobb veszéllyel saját fedelünk alatt fekszünk le, veszéllyel, amelyet nem nem lehet mindig, véghatárig erőszakkal megfékezni. Ha már munka nincs, legalább a szive legyen a helyén kivétel nélkül mindenkinek, hogy megváltozzék a népnek a jótékonykodásról és a jótékonykodókról alkotott eddigi rosszvéleménye.

És végül gondoljunk arra is, hogy ez a nyomorúság csak átmenet. Nem tart örökké. A javakat, amelyeket utonállók vettek el tőlünk, visszaszerezzük. A kenyeret, amelyen ódáiul híznak, kicsikarjuk. Ki. Egyszer. Reméljük, hogy nemsokára. És ak- I kor nem mi leszünk a szegények, az | inségakciósab, Trianon ko'duaai.

Komoly intelem az egyetemi ifjúsághoz.

Súlyosan elítéljük azokat a rendzavarásokat, amelyek, bár csak szórványosan fordulnak elő a magyar egyetemeken, de mégis megzavarják a harmónikns, komoly munkára hivatott egyetemek nyugalmát és ugyanakkor kihatnak a magyar társadalom békéjére éB nyugalmára is. Tudjak, hogy e rendzavarásokról szóló hírek igen gyakran tendenciózusan fel vannak fajva és ki vannak Bzinezve, de mégis csak lehetetlennek és — valljuk be őszintén — szégyenletesnek tartjuk, hogy a tudomány csar nokaiban néhány éretlen, izgága fiatalember, ízléstelen heccelődéseivel kompromittálja a magyar egyetemek féltett jóhirnevét. Tudjuk azt is, hogy ezeket a legkevósbbé sem épületes jeleneteket a legtöbbször kívülről beszivárgó elemek provokálják. De az egyetemi ifjúságban kell, | hogy annyi komolyság és önfegyelem ] legyen, hogy semmiféle agitációval • ne hagyja magát az ilyen, saját tekin- I télyét leromboló akciókba beugratni.

Az egyetemen tanulni kel), nem pedig politizálni, ha ugyan politizálásnak lehet nevezni ezeket a gyerekes heccelődéseket, ezt a komolytalan és fura fejbeverősdi játékot. Igen, a magyar egyetemi ifjúság nem egyszer megmozdult szent nemzeti célok kivívása érdekében, de ezeket a megmozdulásokat mindig a legideálisabb, hazafias érzés vezérelte és a bajtársi Bzeilem, a kölcsönös megbecsülés, a közös ideálokban való egy beforrottság tette olyan hatalmasokká azokat. E példákra azonban még csak hivatkozni is szentségtörés volna a mostani egymás elleni és egymás kárát akaró rendbontások alkalmával. Tanulni kell az ifjúságnak, amely a holnapot, Magyarország jövőjét jelenti, keményebb, acélosabb, ideálisabb lélekkel, mint valaha, mert fel kell vérteznie magát a jövőre és a tudásnak az a vértje, amelyet az egyetemen magára ölt, lesz az a kőkemény páncél, amelyen vissza kell, hogy pattanjon ellenségeink minden támadása. Ne

engedje meg az egyetemek hazafiéi érzelmű polgársága — és ilyennek kell lenni minden magyar diáknak, — hogy éretlen tacskók, vagy lelketlen bérencek megfertőzzék aat a kristálytiszta légkört, amelyből Mar gyarország boldogságának kell kir csíráznia.

Elég legyen hát az áldatlan és tekintély romboló heccelődésekbő), amelyek semmiképen sem szolgálják a nemzet érdekeit. Nem jó szolgálatot tesz hazájának as egyetemi ifjúság, amikor komolytalan magatartásával alkalmat szolgáltat ellenségeinknek arra, hogy megtámadják a magyar kultúrát, amelynek fölényétől mindenféle fegyvernél jobban rettegnek.

Szívlelje meg jól ezeket az intelmeket egyetemi ifjúságunk. Mert különben szinte kiprovokálja maga ellen azoknak a törvényes eszközöknek a szigorú alkalmazását, amelyek egyszer s mindenkorra lehetetlenné teszik az efajta események megismétlődését. Ha kiderül, hogy vannak az egyetemi polgárok között olyanok, akik nem érettek és nem méltók arra, hogy képzettségükkel majdan vehető helyeket foglaljanak el az ország társadalmában, úgy ezt az oda nem való elemet ki kell zárni az egyetemekről, nehogy megfertőzhesse a komoly ifjúságot is. De bízunk ifjúságunkban, bízunk józanságában, lovagiasságában, tudományszeretetó- ben és elsősorban hazafiasságában. Hisszük, hogy a rektorok és egyetemi tanárok jóakarata bölcs intelmei ki fognak jósanitani mindenkit és hogy mindenféle törvényes kényszer nélkül helyre fog állni az egyetem csarnokaiban az a harmónikns bajtársi Bzeilem, amely büszkén honolt mindenkor a magyar egyetemeken.

A népjóléti miniszter levele lopunk szerkesztőségéhez.

Dr Ernszt Sándor népjóléti és munkaügyi miniszter az alábbi levelet intézte bozsánk:

Igen tisztelt Főszerkesztő url

A Kormányzó Ur ó Főméltósága hozzám intézett magas kéziratával elrendelte az országos inségenyhitö mozgalom életrehivását és ennek megszervezésével, valamint vezetésével engem bízott meg.

A nagy háború következménye- képen világszerte jelentkező gazdasági válság, a nyomában járó munkanélküliséggel ugyanis többszörös súly- lyal nehezedik a gazdasági erőforrásaitól megfosztott szerencsétlen hazánkra.

Nem tagadható, hogy a magyar kormány ezek között a mostoha körülmények között is xuipdent elkövet a rendelkezésére álló eszközök erőtlen volta ellenére is abban az irányban, hogy munkaalkalmak nyújtásával a dolgozni akarók, ha nem is j dús, de legalább atmyi keresethez I juthassanak, hogy a maguk és családjuk szerény megélhetését biztosit-