Tolnamegyei Ujság, 1929 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-30 / 13. szám
XI. évfolyam. Szekszárd, 1929 március 30. 13. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. — Egyes szám ára: 30 fillér. Előfizetési díj félévre 4 pengő (50.000 korona), egész évre 8 pengő (100.000 K). Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét ^aillető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengő. A hirdetés egy, 60 milliméter széles hasábon millimétersoronként 8 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hírrovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi hir, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe kerül. értésnek, a takarékosságnak, a törvény tiszteletnek orvosságával igyekezett gyógyítani. Most megint hasvét van, megint száll a föltámadás allelujás éneke hegyen-völgyön át vigasztalásai a hossza és kemény tél által meggyötört szivekbe. Hasvét van, a föltámadás ünnepe, az élet diadala az enyészet fölött, az örök tavasz kikeltője. Még nem teljes a hasvét, még nem szelektál tisztán a szív rádiója, mert a boldog Alle’ujába még hele-belerezdül a Kárpátok felől, bérces Erdély tájáról, a Bánság síkjáról, a Lajta mellől a nagypénteki tragédia fájdalmas sóhajtása : de ez a tiz év legyen biztatónk, legyen zálogunk, legyen vigasztalásunk és erősségünk, hogy eljön még az igazi hasvét is, eljön az ő teljes föl támadásával, az 'ő magyar allelujájával, az ő fönséges szép ünnepével. Tíz év, egy arasznyi idő ... de I boldog is lesz, aki megéri! Két hús vét. Irta: dr. Magyarász Ferenc. Tiz esztendő csak egy arasznyi idő a népek életeben, alig elegendő ahhoz, hogy nagy tervek csak meg is születhessenek, nemhogy meg is való- szíhatnának. Tiz esztendő még az egyeB ember életének különböző szakaiban sem mérhető egyformán és mig » gyert“0^- ős öregkorban agy szólván alig jelent lényegesebb változást, csak az ifjú- és férfikor ha- tármesgyéjén szánt mélyebb és maradandóbb barázdákat az élet agarába. Tiz esztendő 1 És mégis vannak a népek és nemzetek történetében is olyan évtizedek, melyek az eseményeknek, az eredményeknek, vagy veszteségeknek olyan torlódását jelentik, hogy hozzájuk hasonlítva máB hosszú évtizedek együtt véve is meddőknek, tespedőknek mondhatók. Tiz esztendői Milyen egészen más volt a tiz év előtti hasvét! Hiaba volt tavasz, kikeletje a természetnek, hiába bontogatta a rügyeket az egyre melegedő napsngar, hiába tért vissza a vándormadár, hogy hirdesse és köszöntse az aj életet: a lelkünkre ránehezült egy borongás érzés, egy mondhatatlan aggodalom, nem tudtunk örülni a tavasznak. Nem tudtunk örülni a háború végének, a békének sem. Hiába jöttek • meg a véres harcmezőkről azok, aki- | TÁRCA. FELTÁMADÁS. Bús csend, halálos áhitat Hús, enyhe cseppje átitat Oltáron ing lágy gyertyafény, Mint szárny szegett, halott remény. Nagyböjti gyász, feketeség, Az örök mécs imbolyogva ég. S magasba szálló hangulat Az égre tör imás utat. Oltárok képei feleit Fehér keresztes gyászkeret : Halált, elmúlást hirdető, És int felém a temető. De im szent képes ablakon A játszi napfény átoson S reményt hozón kacagva fel, Ezer szint hint a gyászban el. Dalolva ömlik szerteszét, ^ Csókolja Krisztus öt sebét. Ölelgeti a lelkemet S bízó reményt sző afelett. Nevet, ujjong a napsugár ’. Feltámadás husvétja vár, * Bút szánt el enyhe fuvalom, Uj élet kél az ugaron. Brandeiszné Frey Melanie. két megkímélt a halál aratása: ég a megmondhatója, a viszontlátás örömébe sok üröm vegyült, valahogyan egészen másnak képzeltük azt a viszontlátást. Nem tndtnnk örülni az aj rendnek sem. Hiába volt a jerichói lárma, hiába vágott át a várva várt békeének őrült dervisek üvöltésébe: ereinkben hülni, fogyni kezdett a vér és éppen mikor a föltámadást kellett volna ünnepelnünk, éppen mikor a sírjából kiszálló győztes Istenember ajkáról felhangzott a „ne féljetek !“, akkor bizonyosodott be, hogy rossz álmaink rosszabb valóra váltak és félelmünk nem abban hibázott, mintha alaptalan lett volna, hanem abban, hogy nem is tadtak, mennyi és mily borzalmas okunk volt reája. Tiz évvel ezelőtt, éppen husvétkor ontotta a kommün az első ártatlan vért, tíz évvel ezelőtt, éppen husvétkor kezdték meg a vallás elleni harcokat az egyházi vagyonnak elkobzásával, tíz évvel ezelőtt, éppen a föltámadási körmenetkor kellett magamnak is hallanom, hogy ez lesz az utolsó föltámadás. És nem lett az ntolsó ... A lefolyt évtized alatt a nemzet megint magára talált, a lélekgyilkos mérget kivetette testéből, az erkölcsi világrend örökérvényű törvényeit visszaállította régi érvényük polcára, az idegen lelkűiét meghibbant kitöréseit, a cézári őrület Bzadisztikus kegyetlenségeit 8 munkának, az esryetA pénz. Irta: dabolczi Fekete Lászlóné. Nagyon szép ropogós bankó volt, s mikor a tenyerébe .^tették, mintha köszöntésképen megzizzent volna az ujjai közt. Ő is visszaköszönt neki, mert szép akkurátosan belesimogatta a bukszájába, rácsakta a zsiros bőrfedelet, aztán a „hisleibii“ alá a kötött ujjas belsejébe varrott zsebbe belecsusztatta, pontosan a szive fölé. Az agy dakál. Azt is tartják róla, hogy némi-nemű betegségre jót is tesz, zsiros bngyelláris a szív fölé, benne jó ropogós bankó. Alighanem Kelemen András is azt tartotta, hogy megtalálta szivének a medicináját, mikor begombolkozott, mert olyan rettentős jó érzés szakadt föl a melléből, hogy még a szájában is érezte az izét. Olyat csettentett a nyelvével, mintha jó ebéd atán éppen a bicskáját törülgetné. Alig vette észre, hogy a kupéé becsukta az ajtót, elment. Jámbor, — az eladott tehén pedig nagyot bődült az istállóban, mintha fájdalmára esne a bucsuzás. Befelé indalt. Az asszony már éppen jött szembe vele. — Mit áll kend olyan sokáig, mikor alig várom már. Mit végzett ? Úgy sirt a gyerek, nem tudtam ott* hagyni. — — Lefoglalta. Adott ötven pengőt. Feltámadunk! Rügyfakasztó, virágbontó tavasz itt vagy megint és már hányadszor, mióta bennünket keresztre feszítettek. Éltető napod meleg sugarát szétterjeszted a földön, hogy uj életre keljen a szunnyadó természet, hogy az ősszel elvetett mag kenyeret teremjen ennek a letiport, mindenkitől elhagyott, elárvult magyar nemzetnek Téged meghazudtolni nem tud senki; a Te erőd, hatalmad örök s az mindig diadalt arat. Ä természet ébredése uj virágokat fakaszt zokogó lelkűnkben, de többé már nem a reménység, hanem a cselekvés nagy, piros fehér-zöld szirmú virágait. Hiszen mióta keresztülgázol tak rajtunk, mindig csak reméltünk, bíztunk az eljövendő szent tavaszban, a pirkadó szabadság hajnalában, de mindeddig a remény csak remény maradt. A többit holnap hozza, ha viszi a „Jámbort“. — — Adjon most kend tiz pengőt, hadd menjek a patikába az Andriska orvosságáért. Már tegnap irta az orvos ur a receptet, de nem volt pénzünk. Olyan beteg a lelkem. — Az asszony elsírta magát. Lassa szepegéssel állt az ura előtt. — Ne bőgj. — Szólt a férfi harag nélkül. Inkább a maga megkeményítésére tört ki belőle a szó, Az ő szeme is kezdett elhomályosulni. Mert az Andris, az ő egyetlen egyszem kisfia. Az — az, ne legyen beteg -— azért odaadná még a „Jámbor“ egész árát is. Pedig a pénzt nagyon szerette. Ahogy ő magának bevallotta — azt is az Andris miatt. Merthogy a „csicsókáéi* tizenöt holdhoz meg kell venni egész biztosan a „nagysaroki“ "dűlőt. Azért a „nagysaroki* dűlőért simulnak olyan szépen András gazda szive fölé a bankók. Talán ők maguk is tudják, milyen szép föld, jó föld, érdemes érte válságul menni. Egy szép ropogós tizes sirt el a többitől. Az asszony friss kendőt kötött magára és sietve ment a patika felé. Az ember bement Andriskához. Tiszta csikós huzata ágyban feküdt a gyerek. Tiz éves lehetett. Arcán lázrózsik égtek, s barna kis öklével a könnyeit törölgette. Az apja odaült hozzá. Nehéz kézA világ Megválója megostorozóinak gunykacaja közt is méltóságteljesen várta a kereszthalált, mellyel a bűnös emberiséget a fertőből megváltotta. Ő hozzá, az Isten-Emberhez száll minden sóhajtásunk, minden gondolatunk. Benne bízunk és hiszünk, mert Ő a magyarok Istene. Ma, tavasz nyitásával alleluják szállnak az ég felé; hozsannák, melyek az örök Igazság diadalát ünnepük az örök rossz fölött. Keresztény lelkünk sir az örömtől, mert előttünk a példa: ne csüggedjetek! Diadalmámorukban örömtort ültek a Pilátusok, de örömük korai volt. Nem hitték, hogy az eltemetett Igazság nem halhat meg, hanem diadalmasan feltámad majd. Tűrtünk, szenvedtünk, könnyeztünk mi már eleget. De ne tűrjünk, ne szenvedjünk, ne könnyezzünk tovább. Magyarok vagyunk még eltiportsá- gunkban is. Magyar tejet szív a | magyar anya gyermeke, magyar levegő zel előhúzta nadrágzsebéből a zsebkendőjét és ő kezdte törülni• Andriska könnyeit és izzadt arcocskáját. — Miért sírsz András? Mindjárt jön Édesszüléd, hozza az orvosságot, attól meggyógyulsz hamar. Meglátod Husvétkor bigézel már. — Husvétra? Aztán a szőlőbe is kimegyünk ha jó idő lesz Édesapám ? — Persze hogy ki. — A „Jámbort“ meg a „Narancsot“ majd én hajtom ugye? — A Jámbort ? Egy kis gyerek, néha igen nehéz kérdést tud adni az embernek, úgy érezte Kelemen András. Ha egésséges volna, rákiáltana, aztán odebbállana a gyerek. De ennek a betegnek nem lehet megmondani, hogy eladta a Jámbort. Hazudni kell. Pedig nem érti azt a mesterséget és mondhatatlanul nehezére esik, mert úgy benne élt az igazságban, hogy a hazugságnak nem talált formát. Már az ő homlokát kezdte verni az izzadtság. — Szemét rászögezte a muskátlis ablakokra és úgy mondta, hogy nem nézett a gyerekre: — A Jámbort te hajtod. Az asszony lépett a szobába. Gyorsan dobált le magáról kiskendőt, nagykendőt és közben beszélt: — Minden két órában egy kávés kanállal adjunk neki, azt mondta a patikárus. Ugy e édes uram, jó lesz
