Tolnamegyei Ujság, 1928 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1928-12-22 / 52. szám
1928 december 22. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 13 A karácsonyfa. | A karácsonyi ünnep a maga föl- I séges miszticizmusával valósággal ki- | vetkőzted az embert' a mindennapi- ságból s annyira télve van eziaz ünnep a különféle szokásokkal, hogy szinte fölmerül az a kérdés, hogy e szokások eredetüket miben lelik. í A karácsonyi ünnep szokásai között1 a legvonzóbb, legelragadóbb s legkedvesebb szokás, melyről igazán talán sohasem fogunk tudni'lemons dani s amely igen igen sokáig meg marad az emberiség körében, átöröklődve nemzedékről nemzedékre: a karácsonyfa állítása. Ai ragyogó, csecsebecséktől fénylő karácsonyfának már puszta említése is mindnyájunkat ismét gyermekkorunkba varázsol, fölidézve leb künkbe a régi gyermekkor legboldogabb perceit, emlékünkbe idézve azokat az édes pillanatokat; midőn mint kicsi gyermekek vártuk4 a karácsonyfát hozó angyalt, midőn szám lálgattuk a perceket, amikor a kis Jézus megérkezését jelző csengettyű szava megengedi, hogy beléphessünk a fényárban úszó, száz, meg száz gyertyafénytől megvilágított csillogó karácsonyfához. S ha megcsendült a kis Jézus küldöncének pici csengője s föltárult az ajtó, mely mögött el rejtve volt a karácsonyfa; öröm- ujjongva rohantunk a karácsonyfához, lestük és nézegettük, hogy mit küldött az a pici, jó Jézuska. Előttünk állott a karácsonyfa, rajta sok csillogó gyertya, sok-sok fénylő díszítés, apró cukorkafigurák s játékaink. — Órák hosszat elnézegettük ezeket, el-eljátszadoztunk velük, sőt még ágyunkba is bevittük s azzal akartunk aludni, de megválni sehogy sem akartunk tőlük. Minden karácsonykor eszünkbe jutnak gyermekéveink, visszagondolunk életünk e legboldogabb gondatlan perceire. Elfeledjük az élet terheit legalább egy pillanatra s miként gyermekkorunkban nem tudtunk az élet viszontagságairól * és bajairól, úgy most is sok boldog érzés szállja meg lelkünket, hogy szinte fölfrissül kedélyünk s egész egyéniségünk legalább néhány percre megifjodik, elfeledve azt, ami keserű és szomorúságot okozó most a magyar életben. Azért nézzük csak, hogy e bol dogságot előidéző s még a későbbi korban is oly kedves perceket szerző karácsonyfa honnan veszi eredetét. Sok szó esett már nemcsak a hazai lapokban, de a világsajtóban is a karácsonfa eredetéről s arról, hogy vájjon a régi rómaiaknál, avagy a germán népeknél keresendő e a karácsonyfa eredete ? A kérdés mai napig sincsen teljesen tisztázva és eldöntve. A római népek éppen úgy megünnepelték a téli napforduló időpont ját, akárcsak a germán törzsek tették. Rómában ez az ünnep a Satur- náliák neve alatt volt ismeretes s egy teljes hónapig, november 24-től december 24 ig tartott. A magvető és áldásthozó Saturnusnak nemcsak áldozatokat mutattak be s tisztele téré több ízben is megismételték gazdag áldozatukat, hanem kerek egy hónapon át lakmároztak, vigad tak, mulattak, dőzsöltek s oly sze retettel viselkedtek egymással szem ben, hogy még foglyaik láncait is leszedték, jól tartották őket, sőt egy napig még a rabszolgát is embernek tekintették s élvezhette a polgárok jogait, nem kellett dolgoznia, urával egy asztalnál evett, sőt fényes lakomáknál még rózsakoszorut is kapott a fejére. December hó 25 én volt azután a gyermeksereg nagy, igazi Karácsony estéjén. Irta: Babay Géza. A mese-multból ma elémbe lebben Egy drága kép: az ősi Betlehemben Egy1 istállónak alján csendben ott áll Kis jászolbölcső, mmt szent földi oltár. Benn áldott kisded halkan szendereg. Kihez nagy hittel tisztelegni jönnek Egyszerű, jámbor pásztóremberek És mély tudásu napkeleti bölcsek. Fölötte fényes égi csillag lángja Oly biztató fényt áraszt a világra. Hívólag int: oh jertek, jertek, Megszületett a rég várt, drága gyermek, Isten fia, a Megváltó, a Szent, Ki új hitet gyújt, amely fellobogva Majd átvilágol késő századokba És élte árán készít számotokra Áldott országot majdan odafent. Ki ' visszaadja bánatos sziveknek Az álmokat, miket rég eltemettek, A tört hitet s az elvesztett reményt, Vak éjt átlengő kettős égi fényt, A hőn óhajtott drága földi békét, Beteg, telkeknek áldott menedékét, A boldogságot és harmóniát, Mit elrabolt mind e gonosz világ. Kire imádva néz föl a hitetlen, S a szenvedő, kit minden elhagyott, Ki az elfásulf, csüggedő szivekben Eloszlat minden kint és bánatot. Ki oltárt épít örök szeretetnek, Hol áldozhat majd megtérő eretnek, Ki nagy hitével új világba lát, S megnyitja a nagy titkok ajtaját. * S én elmerengvén e tündéri képen, ^ Mely képzetémben főlgyúl mese-szépen, Lelkembe’ mély; szent érzelem fogan S elgondolom magamba boldogan, Milyen szép s áldott lesz e bús világ, Ha majd megérti az Isten fiát. De oh, eszmélek és jajdulva látom, Hogy mennyi bűn van most is e világon. S az emberektől ím vádolva kérdem, Van e e földön egy parányi érdem, Hogy ránk boruljon ennyibűnbe’,szennybe ’ Az élő Krisztus szent, örök szerelme ? Ma sem gyúl oltár égi áldozatnak, Nincs szeretet és nincsen irgalom, Úgy élünk itten, mint a kárhozottak E körbe forgó bús, vak csillagon. S közös bú árnya bár itt ül mirajtunk, Egymás küzdelmét nézzük hidegen, Áldott igét ha néha zeng is ajkunk, Lelkünk számára, oh jaj — idegen. ünnepe, amikor a kicsi gyermekvilág számára rendeztek lakomát, vigadást s a kicsi emberkéket, az apró gyermekeket különféle képecskékkel, babákkal és játékokkal ajándékozták meg. A karácsonyi ajándékozás eredete tehát megvan a rómaiaknál, megvan itt is az örömszerzés, megvan a gyér mekvilág örömünnepe, a karácsonyi ünnepség. Innen veheti tehát eredetét a karácsonyi megajándékozás szokása és divatja; A játékok és aján dékok fölaggatására azonban a ró maiaknál fát még nem találunk, még nincsen karácsonyfa. A germánoknál azonban már megtaláljuk a zöld ágat, megtaláljuk a fát s a fagyujtást, de viszont isme rétién eddigelé előttünk, hogy a germánok ajándékokkal örömet szereztek volna ugyanekkor s ismeretlen előttünk a germán törzsek körében nemcsak az ajándékok utján való örömszerzés, hanem a gyermekek nek ez alkalommal játékkal való el látása is. Az őskorban a skandinávok és a germánok annak örömére, hogy Wodan legyőzte az alvilág, a sötétség istenét, házukat zöld fenyőgallyal di- sziték föl, kivonulva a szabadba fe- nyőgalyakat, sőt néha egész fatör zseket gyújtottak meg, melyek gyantatartalmuk következtében lobogva, pat togva égtek s élénk világosságot tér jesztve, messze bevilágították az észak sötét éjszakáit. E szokásuk is vigsággal, mulató zással és lakomákkal volt egybekötve, mert a hosszú sötétség fölött Wodan diadala a legnagyobb örömet idézte elő, ami érthető és megmagyaráz Az emberek, mint hajdan, ma se mások Ma is bujdosnak még a Messiások, Vetnek reájuk még ma is kezet Álgyőzők, álnok, új Heródesek. S örök igazság zengő himnuszáért Kiknek szivéből szent vágy nem buzog, Csak’ földi élvék vágya hatja át, még Ezrével élnek a Pilátusok. De én, feledve e bűnös világot, Most képzeletben múltba visszaszállok. S míg lelftémen szelídén fötderéngvé, A gyerrték Jézus képe átoson. Átszellemülve mély adventi csendbe* Szent áhitattal így imádkozom: Hogy bús szemünk ismét amennybe lásson S hallhassunk újra angyaléhéket, Jövel, jövel te áldott, szent' karácsony. Mely immár kárhozatra vénhedett, Oh aranyozd még égi, szent sugárral ‘ Ezt a'szomorú, földi élétét.' Idők teljének fényes istenálmát Varázsold vissza a hideg szivekbe Es vedd le rólunk bűnök szörnyű jármát. Fásult lelkűnknek drága, szép reménység Zöld pálmalombját lengesd bíztatóan, I Hogy ne gyötörje kínző, dőre kétség. Vésd a szivünkbe az áldott igéket S hívőivé avass fel újra minkét Az Üdvözítő szent, örök hitének. Tedd úrrá itt a szerétet hatálmát, Hogy megláthassuk ármány s bűn felett Az élő Krisztus örök diadalmát! • * * S amint a szívem ekképen kitárul S elszáll belőle bűnök gerjedelme, Úgy érzem, mintha egy dicső világbul Halk sóhajomra száz visszhang felelne. S amíg a lelkem szent csodára várva Égig szárnyalva zeng örömrepesve, Örömköntöst terít e bús világra S leszáll áldón a szent karácsonyeste. És megzendűl a bűvös angyalének, Főlgyúl csodásán földöntúli fény S varázsa áldott, szent hit ihletének Szétárad fásult emberek szivén. Imára fordul a jajszó meg átok, Magába roskad véges földi elme És átkarolja a hideg világot Az élő Krisztus szent, örök szerelme. ható is, ha tudjuk, hogy minő állandó sötétség van északon a téli napfordulat előtt. A kereszténység, mint a világosság, a lelki és szellemi felvilágosult - ság megszületését ünnepli karácsonykor. A lelki világosság ünnepe a karácsony. A skandinávok, mikor a fenyőgalyakat gyújtogatták, az égő gályák közé almát és diót dobtak Wodan tiszteletére s kezet fogva, körültáncolták a lobogó galyakat, kérve Wodant, a napnak és aratásnak istenét, hogy bő, gazdag esztendőt adjon nekik. E pogány szokásból ered a diónak és almának mai szerepe is a karácsonyestén, sőt itt ott egyes szláv népeknél még ma is divatos a zöld gályák égetése karácsonyestén, ami szintén innen veheti eredetét. A karácsonyfának van azonban bibliai vonatkozású eredete is. A szentirás szerint akkor, midőn a kis Jézus a betlehemi istállóban a jászolban megszületett, az angyalok öröméneke fölhangzott a mennyekben s kigyulladt az ég keleti pere mén a mágusokat vezető, soha azelőtt nem látott fényesen tündöklő csillag, amely a pásztorokat a betlehemi jászolhoz csalogatá, a téli zord szél helyett meleg fuvalom támadt, amely a nyugvó természetet életre kelté, az alvó szunnyadó fák rügyeit kifakasztá s néhány pillanat alatt virágözön lepte el és diszité azokat. E legendának emlékét megőrzendő, Tirolban még ma is divatos az az ősi népszokás, hogy cseresznyegalya- kát tesznek vízzel telt üvegbe s azokat meleg szobában őrzik. Lassan a gaI lyak lombosodni, zöldelni kezdenék, sőt néha ki is virágzanak. Szentestén azután al asztalra helyezik a virágzó cseresznyeágat. Ez volt a tiroli karácsonyfa. Később a XVII. század első éveiben már földisziték papirosból készített dísszel, aranyozott almával^ festett vagy aranyozott dióval a fács - kákát; sőt még későbben már apró mécseket' is tesznek reájuk, ezeket meggyujtják, azoknak égniök kell karácsonyi vacsorájuk alatt Későbbi időben már nemcsak Tirolban, de Németországban, Angliában és Franciaországban is találunk fákat karácsonyestén a családi fészekben, melyeket világított fáknak ne veztek1 el. Innen származik'valószínűleg a mai karácsonyfa. Ma, Itáliát kivéve, az összes keresztény kulturáilamokban megtaláljuk a családi szentélyben karácsonykor a karácsonyfát, melyet a szentestén állítanak föl, teleaggatva csillogó díszítéssel, apró csecsebecsékkel, fénylő figurákkal, cukorkákkal, édességgel, és apró gyertyákkal világítják meg s alája rakják a kicsi Jézus által - küldött ajándékokat a gyermek- világ' mégörvétíd’éztetésére s' ha' az ajándékok között akad nekünk is valami, bizony mi is nagyon megörülünk azoknak. Hazánkban, szép Magyarországon a karácsonyfát először csak a mait század harmincas-negyvenes éveiben találjuk, de mig Németországban és Angliában, sőt Franciaországban is már a legszegényebb néplakta kunyhóban is ott találjuk a karácsonyfát, addig nálunk — sajnos — köznépünknél e szép szokás csak egyes vidékeken dívik, vagy pedig alig ismeretes, ha ismeretes is, nem igen kulti- válják azt. Morvaországban is igen érdekes a karácsonyfa s a hozzá fűzött néphit. A ház gazdája szenteste egy háromágú fenyőágat hoz a szobába s éjjel 12 órakor, mikor Jézus született, a gazda vízbe mártja a gályát, befecskendezi azzal háza népét, mintegy megszentelve őket s aztán három részre szakítja az ágat s annak egyik részét a szobában hagyja, másikát beviszi az istállóba s az ág harmadik részét a sertésólba helyezi el; hogy ne érhesse baj se házát, se háza népét, se pedig jószágát. Egy igen régi s keresztény hagyományokban is megőrzött legenda szerint a fenyőfa az üdvözítő Jézus Krisztusnak kedvenc fája vala mindig s hacsak teheté, mindenkor fenyőfa alatt pihente ki fáradalmait. A fenyőfa erre nagyon büszke is volt s hogy az isteni mesternek, Jézus Krisztusnak e különös kitüntetését meS~ hálálja, mindannyiszor, mikor az é^es Jézus alatta pihent, teljes erejébő illatozott. Mikor Jézust elfogták a poroszlók s aztán halálra ítélték, a keresztfát fenyőfából akarták csinálni, de a fenyőfa, amidőn a gonosz ácsok feléje közeledtek, annyira kihegyezte tűleveleit, hogy nem lehetett hozzányúlni s midőn megvágták, ragadó s enyyet bocsátott ki magáb ól, vagyis könnyezni kezdett, nem tudván elviselni, hogy annak az isteni mesternek, annak az üdvözítő Jézus Krisz tusnak, aki mindig alatta pihente ki fáradalmait, aki akként különös mó dón mindig kitüntette őt, ő szolgáltassa a keresztfát. Ezért a Mindenható a fenyőfát örökzöld s illatos levelekkel áldotta meg. Ez a legenda a jó tettnek jutalmát tünteti föl s midőn a fenyőfát használjuk föl karácsonyfául, akaratlanul is e szép s ehelyütt csak nagy vonásokban vázolt legenda jut eszünkbe.
