Tolnamegyei Ujság, 1928 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1928-12-22 / 52. szám

14 TOLNAMEGYEI ÚJSÁG Ez volna a karácsony est legpoé- tikusabb, legkedvesebb s legbájosabb szokásának eredete, de bárhonnan is eredjen a karácsonyfa állításának szokása, bárhogyan is hóditott tért magának széles e világon, tagadha­tatlanul valami varázsló hatást gya­korol mindenkor reánk, legalább a tündöklő fényű díszítéssel és apró gyertyácskákkal földiszitett fenyőfa látására első pillanatban bizony meg* illetődünk mindannyian. S ez a hatás oly kedves, oly jól eső érzéssel tölti el bensőnket, oly boldogsággal teli hatást gyakorol lel­künkre, hogy már ezért is megérdemli a karácsonyfa nemcsak azt, hogy tovább is kultiváljuk, hanem hogy népünk körében is minél szélesebb rétegben tért hódítson. De azt hiszem, hogy a gyermek világ egyetlen kicsikéje sem mondana le semmiféle kincsért sem arról a végtelen örömet szerző csillogó kará­csonyfáról, melynek hiányzása esetén észre á sem vennők, hogy karácsony van. Dr. Halmos Andor. Karácsony előtti álom. Egyik délelőtt a régi Nagymagyar - ország egyik Kánaánjából várme­gyénkbe ideszármazott, mosolygós képű előkelő úri emberrel beszélget­tem. Nem hiába hivatott kezelője az ecsetnek, de oly gyönyörűen festette megl.a 35—40.000 lakossal rendel­kező, a kultúra és egészségügyi intéz­ményekkel bőven ellátott és az üdülő vendégektől hemzsegő Szekszárd vá­rosa képét a jövőben, hogy ebbe a gondolatba teljesen beleéltem maga­mat és még akkor is ezzel a jövő képével volt tele az agyam, amikor pár perces pihenőre hajtottam le fejemet. Alig hogy ledültem, az álomnak rózsás köde ült agyamra. Éreztem, mint távolodom a földtől- Mind lesz gyengébb a kenyérért küzdő embe­rek zsibongása, mindinkább elveszett a távolság szürkeségébe az a kérlel­hetetlen harc, amellyel az emberek egymáson [keresztül gázolnak. Nem láttam a tekintélyeket gyűlölő arcok eltorzulását, a mindennapiasság sorá­ból kiemelkedőket körülvevő irigység és gyűlölet vigyorgását és azokat sem, akik mosolygó arccal, számitó ravaszsággal kúsznak egy bizonyos cél felé és lesik az alkalmat, hogy letaszíthassák embertársaikat elfog­lalt pozíciójukból és maguk kúszhas­sanak fel a megüresedett fészekbe. Amint a világűrben szédületes gyor sasággaT emelkedtem, még kábult ál­lapotomban is éreztem, hogy lábam alatt marad a kicsinyesség, a látókör hiánya,- a büszkeség, a nagyravágyás, a hiúság, az érzéstelenség, a képmu­tatás és mindaz, ami a mai embert és a mai társadalmat oly erős voná­sokban jellemzi. A föld és a földön­lakók sötétségét és sötét érzését el­takarta előlem a végtelen nagy űr­nek rózsaszínű köde és a távol mesz- szeségből a felém törő földi cívódás diszharmóniájába belekapcsolódott a felülről jövő szeretet és békesség ma­gasztos akkordja. * Egy hatalmas kapu elé értem. Megzörgettem azt és egy kopasz fejű ember nyitott ajtót. Határozott, de mégis szelíd hangon kérdezte tőlem, hogy mit akarok? Riportot a Tolna­megyei Újság karácsonyi számára. Az ajtónálló megvakargatta fületövét, jeléül annak, hogy gondolkozik. — Tolnamegyei Újság ? Valamikor hal­ottam erről a lapról, amikor még a váraljaiak híres papja irt benne, de mióta ő ott hagyta ezt az ujsá got, azóta én is keresztény hívőhöz és sovén magyarhoz illően, a Pesti j Naplót olvasom. De hát azért jöjj csak be, akad még itt a ti lapotok I részére is valami. Ezzel karonfogott | és az óriási épület egy oldalszár­nyába vezetett. Nézd, ez a tolna­megyeieknek és a szekszárdiaknak otthona, hizonyosan ez érdekel leg­jobban. Amint beléptem a hatalmas vilá­gos terembe, egy kis asztalnál há­rom urat láttam, akik előtt pénz ugyan nem volt, (úgy látszik ez a földről magukkal hozott szokás volt) de arcmozdulatukból kiolvashattam, hogy egész lélekkel játszák a felsős kalabriást. Kísérőm megismertetett a társasággal. Az egyik gyönyörű ba ritonon szólt hozzám. No mi újság oda lenn? Most avatták fel az evan gélikusok templomát. Az evangé­likusokét? Hogyan, azok még van­nak Szekszárdon? hisz valamennyit kálvinistának kereszteltem annak ide­jén. A másik borotvált képű ur, aki »Babits I.« volt hajdanán, kételkedve hallgatta, hogy minő világfürdő lett a Csörgetég tavából- Semmikép sem akarta elhinni, hogy amiket ő szűk baráti körben rendezett hajdanán esténként az öreg Csörgetégen, ma, a delelő nap óráiban és azután is, alig ruhás hölgyek lengenek a rej­télyes viz habjain. Lionárdo da Vinci egyenes leszármazottja volt a har­madik. Természetes őt ott fenn már nem Szekszárd neddüje, hanem a művészet érdekelte. Minthogy abban a teremben csak igazságokat lehetett megmondani, kénytelen voltam be­ismerni, hogy bizony nem oly rózsás a helyi művészeknek sorsa, mint az ő idejében, mert most nem az itteni művészek kapnak minden megbíza­tást, mint a boldog múltban, legfel­jebb 1—2 képnek letisztogatása jut részükre. De nem időzhettem tovább a tár­saságnál. Úgy látszik vezetőmnek sok dolga volt. Egy gyér hajzatu, hatal más, tekintélyes ember elé értem. Mély basszuson rögtön azzal foga dott, hogy »Keleti utamról« nem mondhatok semmit. Egy indiszkrét utitársam ugyanis annyit fecsegett erről, hogy kanonokságomba került. De hát mi van lelkem legkedvesebb gyermekével, a múzeummal? Gyö nyörűen emelkedik ki ma is Főtisz telendőségednek szívós akaratával a semmiből megépített és nagy tudás­sal műkincsekből összehordott mú­zeum, de hát a mai rohanó életet élő ember nem ér reá a múlttal fog­lalkozni. Ma már hivatalos rendeletre az iskolásokat is a mozikba vezetik tanítóik, nem pedig múzeumokba. Egy fanyar mosolyu emberhez ér­tem, aki csodálkozva hallgatta, hogy mennyi dolga van most egy ország gyűlési képviselőnek és mennyi er­kölcsi és anyagi áldozatot igényel ma egy képviselőválasztás. — Lásd öcsém, én 24 évig éltem 4 számból: 18481 Kiosztottam néhány zászlót, megfogadtam az agárdi bandát, fizet tem 2 hordó sört a szekszárdi ön­kéntes tűzoltó testület tagjainak, ez volt az összes alkotmányos költség és meg volt a választás. Igaz, hogy akkor még az sem tartozott a kép­viselői feladatok közé, hogy egyes adósok részére fizetési haladékot esz­közöljenek ki a takarékoknál, még a Polgári Olvasókör házépitésére sem kellett állami kölcsönt kieszközölniök. Ismét tovább mentem. Erős öklü ember előtt álltam meg. Rám nézett az ő szúrós tekintetével, aztán ke­sernyésen mondta. Ugyebár nem is­mersz! Persze, persze, elfelejtik hamar az embert! Ugyebár? Én megille tődve néztem a vármegye egykori hatalmas alispánjára, akinek annak idején oly óriási hatalma volt, hogy többet ne mondjak ... autót is mert vásárolni a vármegye részére. El­mondtam neki, hogy amiért ő annak idején oly sokat harcolt, a régi Fe­renc kórházat elhomályosítja, el- | nyomja a hatalmas uj kórház palota j sora. A régi, az uj élet megindulá- 1 sának otthonává és a megtört lel keknek végső stációjává vált. Cso­dálatos kontraszt e két intézmény­nek (szülő otthon és elmebetegek osztálya) egymás mellé helyezése, de hát az egyetemépitő kultusz köz- oktatásügyi minisztériumának bölcs végzése ez. Egy középtermetű, széles mellű, lengő hajú emberhez vezetett kísé­rőm. Vitézi érem, cserkész- és levente­jelvény díszeleg a mellén és hogy kadenciába is beszéljek, gyönyörű beszéd pereg a nyelvén. Vezetőm bemutatja. Valamikor, amikor kis sárfészek volt Tolnavármegye szék­helye, akkor ültette egy áramlat az üresen álló polgármesteri székbe. Nézd ezt a széles vállat, csak ezzel volt képes elbírni azt a munkát, amellyel a vá rosnak csúfolt helyből várost csinált és egyúttal azt a sok gáncsot, szit­kot és meg nem értést, amelyet a rövidlátók, az irigyek és a terhet viselni nem akarók feléje szórtak. És ha ott lenn most érdeklődsz, akkor egy szép városban élők hálá" san emlékeznek arról, amiket tett. De hát ez a tenni akarók és tenni tudók sorsa. Kora megégeti, de a jövő meghozza nekik munkájuk gyű mölcsét, az elismerést. Amint szét néztem a csillogó te remben, nem tudtam felfedezni, egy izgékony, mozgékony, emlékezetem szerint szép szőke fiatal embernek a képét. Megütközve fordultam kísérőm höz: Hát mi ez? ő nincs itt? Hisz annyit járt, kilincselt, könyörgött a szegény emberek ügyében és érde­kében, hogy neki teljes joggal itt a helye. Megnyugtatott kísérőm, hogy itt van, azonban az történt, hogy idefent is azt hitték az emberek, hogy országgyűlésben vannak és érték nélküli fecsegéssel tölthetik az egész esztendőt és nem akartak alkotó munkát * végezni. Minthogy a kere­sett képviselőnek nagy gyakorlata volt onnan lentről a házszabályok megszerkesztésében, megbízta tehát az Ur őt, hogy dolgozzon ki egy olyan szabályzatot, amely szerint mindenki elgondolhatja azt, amit akar, azonban elmondani csak azt mondhatja el, amit a terem-elnök megenged. Most tehát nem lehet vele beszélni, mert minden ideg­szálát és idejét ez a hatalmas és az égi boldogság megalapozását képező munka köti le. De tán beszélhetnék a megye más képviselőivel ? Láttam, hogy kisérőm zavarba jött. Az egyik kerület kép­viselője egyelőre szabadságra ment, hogy a magyar királyság kérdéséről eltudja készíteni tanulmányát és azt benyújthassa az Úrhoz, mert most már köztudatba ment, hogy ezt a kérdést sem a bel-, sem a külhatal- mák, hanem egyedül csak a Minden­ható az 0 nagy bölcsességével és hatalmával tudja mindenki kielégíté­sével megoldani. A másik képviselő szintén nagy munkában van! Most a banktörvény revíziójával foglalkozik igen alaposan és azt a javaslatot fogja itt fent be nyújtani, amit ott lent keresztülvinni nem lehetett, mert csak idefenn ér­vényesülnek a nemes eszmék és tervek, odalent a pénz a hatalom és az törté­nik mindig, amit ez a hatalom akar. A harmadik képviselőt nem tud­tam semmikép sem bebocsátaní ide. Minden képviselőnek van annyi a rovásán, hogy nemcsak kerületében gyűlik meg időnként a baja, hanem ezekbe a fényesen kivilágított termek­be sem lehet bejutnia. Más képviselő csak levezekelte bűneit azzal, hogy | megnősült, ő azonban legényember I maradt és igy nem ment át azon a | tisztító szenvedéseken, amely feloldja őt mindazokért a bűnökért, amelye- > két mint politikus elkövetett. Hol van azonban ennek a képvi­selőnek az elődje és annak hűsé­ges barátja és harcbani osztályosa? Hát az elsőt az alapítványi ura dalom erős közbenjárására bebocsáj tottam, társa Lis elvégezte pontosan évről évre a három napra terjedő önmagába szállással azt az öntisztí­tást, amely a belépésre feljogosította, ámde azt vettem észre, mióta e két debatter bekerült ide, állandó moz­golódás és elégedetlenség, protekció elleni küzdelem és purifikálási moz galom indult meg. Nem rendelkez­vén azzal a türelemmel, amivel Al- mássy László, az egységespárt ügy­vezető alelnöke átitatva van, kény­telen voltam egy időre őket két emelettel lentebb elhelyezni, ahol most Propper Sándor a kormány­elnök, had fejtsenek ki ott is egy kis elégedetlenséget, mert remélem, hogy a szakszervezeti intézménynek nem régiben való megtekintése után, a szociáldemokrácia uralmában is ta­lálnak elég okot purifikációt célzó felszólalásokra. De hát hol a hatodik képviselő ? Úgy látszik fiam, hogy te nem rég vagy Tolnavármegyében, igy szólt hozzám a boldogság honába vezető kapu teljhatalmú őre. Te itt keresed a hatodik képviselőt is és kimegy emlékezetedből, hogy ő még mindig az országnak és Tolnavármegyének érdekében ott ül közjogi méltóságá­ban. Behívtuk volna már felsőbb szolgálattételre és bár elődjei közül egyet sem találsz meg ezen emele­ten, őt egyházi méltósága feltétlenül predesztinálta volna, hogy ezekben a boldogságról telített termekben folytassa örök életét. Ámde választó­kerülete egy 10.000 aláirásos kérvényt nyújtott be az Úrhoz, aztán deputá- ciózott az alispán, Szekszárd város polgármestere, a különböző nőegyle­tek vezetősége stb. és kérték, hogy hadd maradjon ott lent a földön, mert szükség van ott reá még egypár ki­nevezés és előléptetés, a Ferenc kór­ház további fejlesztése, algimnáziu­mok kiépítése, újabb közintézmények­nek Szekszárdon való felállítása stb., stb. érdekében. Az Ur kénytelen volt ezen felhozott súlyos indokok alap­ján »a visszatartását* engedélyezni, ő pedig dolgozik tovább is önzetlenül szülővármegyéjének, kerületének és annak a városnak, amelynek dísz­polgára, érdekében oly lankadat­lan buzgalommal, hogy már három titkára sem képes a hozzáfordulók kérelmét megválaszolni és az összes minisztériumok külön irodát kény­telenek berendezni, hogy elintézhes­sék azon ügyeket a minisztériumok­ban szokásos hivatalos órák alatt, amelyekben mindenki iránt melegen érző szivével interveniál. * Épen tovább akartam menni, ami­kor valaki erősen megrázta válla- mat. Ez a rázás felébresztett álmom­ból. A cselédem állt mellettem két­ségbeesett arccal és lelkendezve mon­dotta, tessék gyorsan felkelni, mert a szalon és az ebédlő már tele van hölgyekkel. A róm* kát., ref., ev és állami óvóda, a Szoc. Misszió Tár­sulat, az egyesült és nem egyesült, ref. és ev. nőegylet, az árvaház, a kórházi beteg és a szekszárdi fog­házban sínylődő rabok, összes nép­iskolák stb., stb. számára adományt gyűjtő bájos hölgyek voltak ott, akik a karácsonyi gyűjtés ügyében buzgói- kodtak. Hirtelen kiment az álom a szememből és egyúttal a kedvem is elment attól, hogy még álmomban is viccelődjek. —I*. 1928 december 22.

Next

/
Oldalképek
Tartalom