Tolnamegyei Ujság, 1923 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1923-03-31 / 13. szám
Ára 30 korona. V. évt0lyam‘ _________I_______ Szekszárd, 1923 Április 1. 13. szám. fi erkeszt&sés é# kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. Egyes szám ára: 30 korona. Előfizetési dij^egy évnegyedre 300 korona. Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hlrd.tásek árai: A legkisebb hirdetés dija 50 korona. A hirdetés egy 60 műim ét tr széles hasábon mlllméter soronként 10 korona. VéllalaH, köz* gyilésl stb. hirdetések 20 korona. Állást keresőknek 50 százalék enged* mény. A hírrovatban elhelyezett reklémhtr, eljegyzési hír, családi hír, valamint a nyíl ttér soronként 100 koronába kerül. Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában, I________________________________Amen. Allelui a boldog hangjai töltik el az egész keresztény világot, amely örömmel, a Teremtő végtelen jóságában való hittel ünnepli a Megváltó feltámadását. Mindenki áhítattal borai az Isten Fiának a sírja elé, hogy hálatelt szívvel rebegjen imát Jézusnak, aki életét adta értünk és megváltotta vele a bűnös emberiséget az örök haláltól. Ujjongó öröm vesz erőt a lelkeken és mindent eltölt a hasvét, a feltámadás szent misztériuma. A gyermekek kezében ott vannak a piros tojások és hasvét hétfőjén az öntözködések illata emlékeztet bennünket Istén és lelkünk iránt való legszentebb kötelességeinkre. Azután jönnek a hétköznapok, elkopnak a piros tojások éB elszáll az illata a húsvéti öntözködésnek. De jaj annak, akiben elkopnak a húsvéti gondolatok és nem illatozik a lelke a húsvéti érzületektől. Mert úgy jár, mint a fa, melyre rájött a gyönyörűséges tavasz, de nem bir rügyet bontani : mereven, némán, dísztelenül gunnyaszt társai közt, amelyeken kicsattan az élet diadalmas árama. Nem lehet Azt szókkal kifejezni, micsoda a husvét a mi legbensőbb „Én* ünk számára. Talán még leg jobban úgy közelitjük íneg a valóságot, ha lelkünk tavaszát érezzük az ő megjelenésében. Hiszen ha minden kis virágnak megvan a maga várva-várt kikeletje, a mi lelkűnké nek is meg kell lennie. Mert az lehetetlen, hogy a .fejlődés épen ott szakadjon meg, ahol legértékesebb kezd lenni; az önmagját értő lét fokán. Ha az Isten a mezők virágait, ame lyek ma vannak és holnap kemencébe vettetnek, úgy gondozza, hogy tavaszt küld nekik, mennyivel inkább gondoz igy minket, akik mégis csak többek vagyunk a füveknél. Elküdte tehát lelkünk tavaszául a busvétet, vagyis a feltámadást. És azt nem úgy küldte, mint kicsiszolt, fogalmakba szorított tanitmanyt, hanem elküldte, mint a halálon diadal más, édes valóságot, az ő egyszülött Fia személyében. És ezzel az emberi lelkekben hét lakattal lezárt zsilipek nyitottak fel és soha nem látott tavaszi életözön ömlött rá az egész világra. MoBt már ráeszmélünk arra, hogy a sok nyavalyás lemondó, bus érzület mellett, melyek mumusként ijesztgetnek lelkűnkben bennünket/ van nekünk igen nagy, eleven energia örökségünk : saját „Ena ünknek végleges, biztató kiemelkedése mindabból, ami most tör, szőrit, kínoz; neveztessék akár betegségnek, akár szegénységnek, akár tudatlanságnak, akár sikertelenségnek. Kiirthatatlan ősvágya az a mi ember szivünknek, hogy a köröttünk levő világból fölényesen kiemelkedjünk. És ime, ezen ősvágyunknak siet ! [ elébe a halálon diadalmas Krisztus, a maga megtapogatható, fényeaséges és mégis titokzatos lényével, mondván: „Ne féljetek, én vagyok. Bízzatok, én meggyőztem a világot.“ Nemde, mintha egy meleg, szives, mindenható kéz nyúlna aiája a múlandóság csikorgó, törmelékes jégzajlásában tusa&odó lelkűnknek és egyszerre nagy könnyűséggel felemelné azt, annyira megóhajtott, bol- dogságos, uj, szent otthonába ? Szóljatok : ki az, abi annyira gaz dag reményekben, hogy ennek, a szeretet tüzévei átlyukgatott, diadalmas kéznek a biztatására és emelésére nem kellene reflektálnia ? Feltámadást várunk. Már olyan régen várjuk szegény Magyar hazánk feltámadását. Szinte eieped bele a szivünk. Napok mennek, napok múlnak, a telet űzi a tavasz, ezt megérleli a nyár s ezt learatja az ősz. Emberek ezrei halnak meg és emberek ezrei születnek. Es mi még mindég itt vagyunk a Gojgothán. Ha őszinték akarunk lenni, meg kell vallanunk, hogy a külső jelek azt mutatják, hogy lassú romlás bomlasztó férge emészt, hogy teljesen a sírban vagyunk s csak nemzeti halálunk refleksz^ mozgása minden moz dulat. Ezer és ezer szív kérdi meg sóváran : meddig még ? Száz vergődő kebel fohászkodik: mikor már ? Kérdezzük meg mi is: meddig várunk még ? mikor derül már ránk diadalmas husvét? Komoly és elijesztő a kérdés. Mert a feleled olyan rideg: ki tudja ? A megváltó Jézus dicsőséges feltámadásában analógiát keresnünk erőltetett. A természet ujjáébredésében, az ólet feltörő lendületében keresni vigaszt: önámitás Isten igazságosságát tüntetve hangoztatni: hiietés és csalás. Mivelhogy mindezek bőséges feltálalásából mindeddig semmi sem eredt s jó lesz hallgatnunk Isten igazsá gosságával, mert a lelkiismeret meg találja mondani, hogy ti, magyarok, bűneitek miatt verettetek meg. Vagy egy más égi hang azt fogja mondani: ne keressetek bűnbakot, mert ti, magyarok, mindnyájan, egyetemlegesen játszottátok el hazátokat — az egyik közvetve, a másik közvetlenül. És folytathatnék az ehhez hasonló gondolatokat a forradalomtól a mai elszomorító béka-egér harcig, eddig a gazdasági vitustáncig. De husvét ünnepén húsvéti vigaszra van szükségünk. Feltámadást váróknak feleletet kell adni, igazi, lelkiismeretes, reális feleletet. Vallomást teszek arról, hogy amikor nemzetem feltámadását magam is imádkozva várom és hallom a kétségek szavát e kérdésekre : meddig várunk még ? mikor derül mar,? — ki tudja?! valami különös lelki átalakuláson megyek át. És ez az, hogy nem várok sem csodát, sem képtelen álmot, sem lehetetlen utópiát. Nem tekintgetek a csillagos ég felé, hogy rajta megpillantsam szabadulásunk üstökösét. Nem nézem a virradatot, hogy a hajnal halk vonásaiban felfedezzem feltámadásunk tiszta voaásait. Nem kérdezem a ragyogó napot, ólmos éjszakát, hogy mikor termi meg jövendőak héroszát ? Nem vizsgálom sem a földet, sem az eget. Hanem rágondolok erre az élő 9 millió magyarra, amely van és él, és elgondolom, hogy mily roppant erő ez! Ez a csoda, ez az ég áldása, ez Isten húsvéti ujjmutatása: ez a magyar erő. Én tudom, hogy ez a magyar erő az elmúlt világháborúban milyen félelmetes volt. Frontokat tört át, se beket hordozott el, tűrt éhséget, fagyot, napsütést. Éa láttam meghalni a magyar katonát panasz nélkül. Én hallottam nótás menetszázadok lábdobogását és néztem, mint mennek el egy iszonyú rohamon át messze: az örökkévalóságba s belőlök a földön csak' tömegsírok maradtak. És elgondolom: Istenem! mi volna, ha ez a roppant, erő magára eszmélne ?! Ha nem a saját Tolnavármegye törvényhatósági bizottsága folyó évi március hó 27-én tartott rendes közgyűlésén Pest-Pilis. Solt Kiskunvármegye körlevele alap ján tárgyalta a vármegyék tervezett -reformját és ezen alkalommal egyhangúlag a reform elhalasztása mellett foglalt állást. A nagyjelentőségű határozatot, amely SchuKteisz Rezső II od főjegyző széleskörű közigazgatási tudását és ismert kiváló tollát dicséri, egész terjedelmében közöljük, hogy olvashassa mindenki, aki a közgyűlésen nem jelent, vagy nem jelenhetett meg, mert abból oly mélységes hazafiasság, a megmaradt kis ország féltő szeretetétől sugallt bölcs mérséklet olvasható ki, hogy a mai hangos hazaszeretet korában, Tolna- vármegye impozáns állásfoglalását kifejtő feliratból tanu'hatnak az ifjak és öregek egyaránt, hogy mily határozott komolysággal kell különösen a mai időkben, a nemzet őshagyományait védelmezni és hogy csak kétszeres megfontoltsággal szabad minden oly intézményhez nyúlni, amely évszázadokon keresztül ennek a sokat hányatott és szenvedett nemzetnek fentmaradását biztosítani tudta. A határozat szövege a következő: „Tolnavármegye törvényhatósági bizottsága az állandó választmány javaslatára elhatározta, hogy a köz- igazgatás minden ágazatára kiterjedően tervbe vett gyökeres reformnak a mostaninál szilárdabb, nyugodtabb megfontolást engedő és az átmenettel szükségképen mindig együtt járó csődünkre spekulálnánk, ha nem tivornyáznánk annyit, ha nem marakodnánk, ha nem döngetné egyik osztály a másikat ! Hanem e hazában minden egy cél szolgálatában történne ; a hazáért. Gondolat, érzés és élet támadna és megszűnne a hazáért. Csak egy szemrebbenés se történne másért. Amig ez meg nem történik, addig itt nem lehet komolyan beszélni feltámadásról, addig itt csak várni, várni, várni és elepedni lehet. Tehát ne meséljünk és ne regéljünk. Beszéljen már egyszer az, aminek beszélnie kell és aminek egyedül van joga beszélni: a magyar erő. Az országmegmentő, megtartó, ős, magyar erő, mely ezer dicsőség arany betűjét véste az örökkévalóság lapjaira. Értsük meg, hogy lelopott országrészeinket egyik ellenségünk sem fogja nekünk aranytálcán vissza ajándékozni, sem vissza nem szavalhatjuk, sem vissza nem firkálhatjuk. Ezekért más szó, más beszéd kell. A feltámadás szava, beszéde. Beszéljen hát a feltámadás, a magyar erő, a félelmes, dicsőséges, szánt erő: a magyar fegyver. Jánosi György. megrázkódtatások iránt kevésbé érzékeny bel és . kü’politikai helyzetet feltüntető időpontra való elhalasztása iránt felirattal fordul a Nemzetgyűléshez, a m. kir. Miniszterelnök és a m. kir. Belügyminiszter urakhoz. Törvényhatóságunk mindig őszinte megértést tanúsított a korszerű újítások iránt és belső meggyőződésből fakadó, igaz lelkesedéssel támogatta a magyar nemzet egyetemes érdekeiért küzdőket a haladás utján, mégis ma, szorongó lélekkel ós mélyen átérzett őszinte bazafiui aggodalommal szemléli azt a törekvést, mely a közigazgatás reformjának nagy horderejű hatásában kiszámíthatatlan s ép ezért a legnagyobb * körültekintést, higgadt megfontolást és tárgyilagos megvitatást igénylő kérdését, a nélkülözhetetlen előfeltételek teljes hiánya mellett és oly időben kívánja a nemzetgyűlésen tárgyalás alá venni, amikor a megcsonkított ország szétdarabolva, ájultan, jómagával tehetetlenül fekszik a cseh, román és szerb martalócok által körülvéve s a gyászos romok felett még ott szállong a csak imént elfojtott forradalmak tűzvészének keserű füstje s a mélységekből még sűrűn átpa- rázslik a bolsevista vörös rém. Azt tartják, hogy „minden nemzet alkotmánya csak annyit ér, ameny- nyit abból a közigazgatás megvalósítani képes I“ Ha igaz ez a tétel, úgy kétségtelenül még igaz&bb az, hogy a közigazgatás nem lehet öncél, hanem mindenkor csak eszköz az Tolnaváimegye Közönsége a Közigazgatási reform - elhalasztása mellett.
