Tolnamegyei Közlöny, 1918 (46. évfolyam, 1-50. szám)
1918-03-10 / 10. szám
Függetlenségi és 48-as politikai hetilap SzerkesztőségFürd6ház-utca 1129. szám, hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők. Telefon 11. Kiadóhivatal Telefon 11. Molnár-féle nyomda r.-t., hftvá a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők. Felelős szerkesztő: HORVÁTH IGNÁCZ Megjelenik hetenként egyszer, vasárnapon. I Előfizetési ár: Egész évre 24 K, Va évre 12 K, V* évre 6'— K Szamonként 48 fillér e lap nyomdájában. Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 16 korona, további sor 60 fillér. —Nyilttér: garmond soronként 100 fillér. Fogoly katonáink hazatérése foglalkoztatja [ma legjobban a^ elméket. Hogy nem úgy jönnek meg, mint ahogy elmentek a háború első, hónapjainak virágos vonatain, hogy nem várja jöttüket vidám zene és fehérruhás leányok élővirág-, koszorúja, -— mint fogságban elhalt Gyóni Géza költői képzelete festette elébük: azt már látjuk. Jóllehet a hadifogságba jutott magyarok zöme tér vissza, hosszas rabság után, az orosz, ukrán és oláh békekötéssel még sem gyulnak öfömtüzek elébük a meg- vihatatlan Kárpátok gerincéről, — és nem száll a harangok érc-szava hálaadó imában ég felé. Mert csak keleten állott be a béke állapota, mert akik itthon tartották a frontot addig, mig fogoly véreink a rabság fekete kenyerét ették, nem mehetnek muzsikaszóval bajtársfogadásra. Tartják nyugaton a háború dühödt olasz fúriáit, francia és angol vérebeit, melyek még mindig szét- tépésünkre csattogtatják kardéleinkkel sokszor csorbára vert fogaikat. A front mögött is nagyot változott a világ a virágos, zöldágas vonatok indu^ lása óta. Hadimunkába fogva adja minden munkaerejét a háború ügyének, a győzelem előmozdításának, az összerökifejtésnek dolgozva ifjú, öreg, gyermek és asszony. Nincs muzsika, nincs vig és szilaj nekilendülés, de vjm elszánt, nekikeseredett makacs akarat, hogy a nyugat felől még hátralévő utolsó nagy1 véres kötélhúzásban is mi maradjunk a, győztesek, miképen előbb keleten is. Harangok örömszava sem verheti fel fogoly véreink jöttére a háború keleti csendjét, mert hisz ágyukká váltak azóta a harangok is, mióta fogoly magyarok várják a hazatérést. És ebben a mai helyzetben, mikor az orosszal, oláhhal csak úgy tudtuk megkötni a békét, hogy erőszakkal kellett lenyeletni velük rabló vállalkozásuk keservesen,, visszafelé sült következéseit, mikor -a béke fenséges fogalmának teljessé tételéhez konok nyugati ellenségeinket is még hasonlóképen térdre kell kényszeritenünk: Olvassuk a legmagasabb hadvezetőség intézkedését, hogy hazatérő fogoly véreinket két hétig egészségügyi zárlat, négy hétig úgynevezett erkölcsi vesztegzár alá lógják, előbbit azért, hogy az oroszországi járványos betegségek behurcolását megakadályozzák, — utóbbit, hogy a négy heti erkölcsi vesztegzár tartama alatt őket tájé-, koztassák az itteni hadi állapotokról, megvizsgálják személyazonosságukat és azt, hogy fogságbajutasukért nem terheli-e felelősség őket? Csak ezután térhetnek vissza övéik, rég nélkülözött szeretetéhez s ekkor is 4—6. hetes szabadságra . . . Mert a teljes békéhez' még hátra van a nyugati front. És csodálatos a magyar nép lelki nagysága. Nincs egy zúgolódó hang, mely elégedetlenkednék. Azok a kiapadt hitvesi szemek, a szenvedésektől megfásult anyai szivek örömrezgésben, de nyugodt megértéssel várják ki $ visszalévő heteket. És a magyar katonák a fogságban eltöltött keserves hónapok után családi fészkükben, ha csak egyszer is megpihenhettek újra, ha pár hétig élvezik is övéik rég elvesztett meleg szeretetét, egy zúgolódó szó nélkül, mint magától értetődőt,, fogják újból kezükbe a fegyvert, hogy földre teper- jék a nyugaton még mincUg békéről hallani sem akaró ellenségeket is. Mert a természetes magyar ész úgy hozza magával, hogy a háborút nem félig, de egészen be kell fejeznünk, hogy véglegesen nyugalomra térhessünk nyugat és kelet ellen egyformán biztosított otthonunkba. És mert ez igy van, mert bármennyire szeretnénk nyugattal is megkötni a békét, de azok nem akarják még és mert ezt a békére való akaratot még beléjük kell vernünk és mert ennélfogva csak rövid időre adja vissza még ezúttal a keleti béke fogoly véreinket: fékezett örötne a mi szivünknek. De megbecsüljük igy is ezt az örömöt, mint az elsőt, amit a háború 4 éve után örömnek nevezhetünk. De mikor ebben a lelkiállapotban mégis belenyugvással, máris az újabb, utolsó megpróbáltatásra készülünk, meg kell államink az előtt az interpelláció előtt, amelyet az osztrák parlamentben Stanek és még egy, magyar nyelvnek kiejteni is nehéz nevű cseh képviselő mondott, természetesen a cseh hadifoglyok érdekében, azt követelve, hogy azokat menetszázadokba már be ne osszák és legalább három hónapra családjukhoz hazaeresszék őket. . . Minden hálánkra méltók fogolylyá lett katonáink, hisz nekik adjuk azt a szere- tetet is, amit elesett hős bajtársaik emléke iránt érzünk! DJÁK- KÁT ON AI N DÚLÓ. Dalolva fal csatába! Vígan a hős halálba I ifjúk és bátrak vagyunk, Kacagva élünk, halunk. Szivünkre virág tűzve, Úgy rohanunk a tűzbe És hulló vérünk nyoma Csupa piros rózsa. Nem féljük mi a halált S akit golyó talált Édesen mosolyogva Felszáll a csillagokba. Ott őrködik felettünk Segíti a fegyverünk. S biztatgat: Csak előre! — Ne pihenj, csak győzve! — Isten veled szép vidék,; A lelkem küldöm feléd S kik bennünket szerettek Szivünket hagyjuk, nektek. Nem felejtünk el soha S ha száguldunk rohamba, Ott is ráták gondolunk Szeretteink s otthonunk. Majd ha a harcnak vége És visszajön a béke, Visszatér a hadsereg, A rég nem látott gyerek. A szemekben öröm ég, A szivekben üdvösség Jókedvnek nem lesz vége, — Ha eljön a béke. Brandeiszsé Frsy Melanie. Tábori mise. — A >T©lnamegyei Közlöny« eredeti tárcája. — Irta: H. J. 1 Csendben, szótlanul üldögélünk a rozoga, nyikorgó asztal körül és olvasunk. Néha, mikor egy-egy lövés dördül a közelben, megrezdülnek az ablakok s ilyenkor önkéntelenül arra fordulunk, de nem látunk mást, mint ijesztőn fekete sötétséget Szól a telefon. Odamegyek, felveszem a készüléket: — Igen, itt tisztilak. Mi az ? — Rövid távirat jött. — Halljuk. — Holnap délelőtt nyolc órakor istentisztelet a Gruppé R.-nél. Egy tiszt vezetékével a nélkülözhető legénység megjelenni tartozik. Aláirás : „Csoportparanesnokság.“ — Jó, vége? — Vége! Parancsnokom rám néz. — Hát Jani, majd t% mégy el pár emberrel.. — Igenis! — ütöm össze a bokámat. Korán reggel indultunk az állásból, előírásos tábori öltözetben: sapka mellett zöld galy, köpeny, szolgálati Öv, baionett. A hajnal pirja lassan-lassan aranyszinbe olvadt, a langyosan sütő sugarak, itt-ott hamarosan meglágyították a frissen hullott s keményre fagyott havat, mely néhol eltakarta ennek az igazi harctéri útnak minden csúnyaságát. Sár és sár. Viz, amerre csak a szem ellát. Ott, ahol keménynek látszik a talaj és az ember nagyelszántan rálép, bizonyos, hogy térdig el- Btilyed az iszapban. Végre beérünk az erdőbe. Itt frisebb, üdébb, tisztább a levegő ; a közeledő tavasz illata érzik ; selymes, tarkatollu madarak nem siratják már a haldokló telet, hanem vigan dalolják zengő dalaikat, érezve a tavasz közeledtét. Napsugarak csak félve bujkálnak a sűrű, zöld fenyvesben. A büszke, szálas fepyők kezdik lerázni magukról a tél hideg, fehér ruháját. Az ut is jobb már itt; bátrai) ki lehet lépni. Majd a dorongutra érünk, mely hegyi és nehéz tarackos ütegek, a drótkötélpálya végállomás, legénységi . fürdőépületek és a munkásosztagok barakkjai mellett kanyarig fel a hegyre, a gyalogezredparancsnokság felé, ahol a mise lesz. Messziről észreveszem a lombok között rejtőző bájos kis templomot; előtte gyülekeznek két csoportban legénység és tisztek; bakák, tüzérek, sappeurök, munkásosztagok. Nagyobb, kopottabb, gyüröttebb és tisztább, élénkebb színű, kisebb embercsoport. Szinehagyott, rongyos köpenyek. Megtépázott, zöld gallyal diszitett sapkák. Fakó arcok. Hidegtől lilaszinüvé dermesztett kezek .. . Rövid vezényszóra otrombán súlyosan toppannak össze a hatalmas, nehéz, vizes bakkancsok. Nézem a sok embert, amint mozdulatlanul, némán állnak a sorban. A háború e szegény, szomorú szolgái. Katonák . .. Tekintetemmel szinte magamba szívom arcvonásaikat, bogy sohase felejtsem el őket, a háború e drága, halkszavu hőseit . . . Egyik citromsárga parolis altiszt mellett széles, pisze - orrú, bambán bámuló bakagyerek áll m&gába- felejtkezve. Nyakára fehérkendő csavarva. Fáj a torka szegénykének, de azért misére eljött . . . Sok érdekss arcot láttam; szinte bizonyosan meg tudom már mondani, hogy micsoda fajtából való az illető. Van itt magyar — ez a legtöbb — aztán erdélyi szász, tiroli vadász, lengyel, borvát, tót, cseh. Sok paroli. Sokféle sziu. Piros, sárga, kék, szürke, narancsszin éB — zöld. Festő ecsetjére való ez a kép.
