Tolnamegyei Közlöny, 1917 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1917-04-08 / 14. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1917. április 8. „atyuska“ nem lesz e kénytelen elfutni saját országából, hogy puszta életét megmenthesse ? Nekífnk, magyaroknak még mindig fáj a seb, amit rajtunk ütött 1849 ben az orosz, mégis bizonyos melegséggel látjuk, hogy egy nemzet, bár ellenségünk az, szét törte a bilincsed s szabaddá tette magát.* ^ Hisz mi is szabadságért rajongó nép vagyunk, sok vért is áldoztunk érte s nem volt a világnak oly elnyomott nemzete, akivel ne éreztettük volna legalább is szippátiánkat. Ily értelemben természetesen c?ak örülni tudunk az orosz nép felszabadulásán s szívesen elhisszük nekik, hogy sem szabadságharcunk idejében, sem a most folyó véres küzdelemben nem a népakarat húzta ki ellenünk hüvelyéből a kardot, hanem a sötét cárt önkényuralom, mely ma már csgik a multté. Hogy a mostani -világháborúra mily mértékben lesz befolyással az orosz nép megújhodása, ma még nem mondhatjuk, de hogy az eljövendő béke dús tápot nyer az orosz népakarat megnyilvánulásában, azt merjük állítani, mert az orosz népnek is érző szive vaD, őt is vonzza szükebb értelemben vett hazája és családja s akar a szibériai száműzött, vagy a lövészárokban sínylődő orosz hazafiakat kérdik is meg, más feleletet nem várhatnak tőlük, minthogy igenis akarják a tisztességes békét, melynek nyomán a világ összes népeire csak áldás és boldogság áradhat, T. A hndbovonultak hozzátartozóiért. Gróf Tisza István miniszterelnök 100/eln. 1917. sz. a. rerfdeletileg kereste meg Forster Zoltán vármegyei alispánt, mely rendelet a többek között ezeket tartalmazza: A jelenleg dúló világháború pusztításai nyomán fakadó sebeket az állam és a társadalom vállvetett és áldozatkész együttműködése egyaránt igyekszik gyógyítani, ez a segítő tevékenység azonban, bármily messzire terjedjen is, még mindig nem elegendő ahhoz, hogy helyrehozza mindazokat az anyagi veszteségeket, melyek egyes családokra a családfenntartó férj és apa elhalálozásával vagy keresetképességének csökkenésével, illetve elvesztésével háramlanak. Ezen anyagi veszteségekkel szemben ha-' tékonyabb védelmet nyújtó, eszközöknek egyike a személybiztosítás azon válfaja, melynek segélyével a katonai szolgálat teljesítése céljából bevonult egyén a háborúban való elhalálozása esetén hátramaradottjainak bizonyos tőkét biztosíthat, mert ez a tőke alkalmas eszközül szolgálhat ahhoz, hogy a család a kereső erő elhunytéval netán bekövetkező anyagi gorfffökat leküzdhesse, kötelezettségeinek eleget tehessen, esetleg meglevő és megélhetési forrásul szolgáló vagyonát is gyümölcsözően kezelhesse, vagy uj existenciát teremthessen. A hadból visszatért katona polgári keresetképességének csökkenése vagy teljes elvesztése esetén pedig a személybiztosításnak azon második válfaja jöhet figyelembe, mellyel a bevonult egyén részére rokkantsága esetén bizonyos tőke válik esedékessé. ' A rokkantnak# tehát ezen esedékes tőke szolgálna könnyebb megélhetésére, esetleg pedig a rokkantsági fokának megfelelő újabb kereseti lehetőség megalapozására. Az Auguszta Gyorssegély Alap, amely hadi jótékonysági intézmény és a háború alatt sokoldalú áldásos tevékenységet fejtett ki, többek között feladatául tekinti, azt is, hogy ily kifejezetten hadi jellegű személybiztosításoknak a nép széles rétegeibefT. való terjesztése érdekében közreműködjék és ezen célból az Auguszta Általános Biztositó Intézet részvénytársasággal megállapodásra lépett. Felhívja ennélfogva a miniszterelnök * az alispánt, hogy az Auguszta-Alap ismertetett és nemzetgazdasági és szociális szempontból egyaránt fontos tevékenységét az alárendelt hivatalok és hatóságok közreműködésével is támogassa. A vármegyei alispán most rendeletileg utasította a járási főszolgabirákat és községi elöljáróságokat, hogy minden lehetőt kövessenek ,el a célból, hogy az Auguszta-Alap hadi- biztositási akciója minél nagyobb eredménnyel járjon, s hogy működésükben az Auguszta-Alap kiküldötteit támogassák. A meghódított Szerbiából. Irta: gróf Deszase Ferenc dr. tanár, polgári biztos. A »La Serbiet'cimü politikai hetilap, amely szerb föld hiján Genfben jelenik, 5. és 6. számában cikket közöl, amelyet az eléggé ismert francia uszitőtapból a »Temps«-ből vesz át. A cikk címe*: »Szerbia kizsákmányolása Ausztria- Magyarország által« és a gyűlölködő megjegyzések, gyanúsítások csakúgy hemzsegtek benne. De ha nyugodtan tanulmányozzuk a tákolmányt, ha a szerző, Max Hoschiller ur célzatos glosszáit leválasztjuk a cikk gerincéről, észrevesszük, hogy gazdasági tevékenységünknek tulajdonkép teljes elismeréssel adózik. Felsorolja ugyanis mindazt (és ez nem kevés), amit mi az ország gazdasági forgalmának fölelevenité- sére megtettünk. Nem tételezzük föl a La Serbie olvasóiról, hogy komolyan rossz néven vennék tőlünk egy megszállott ország segélyforrásainak kihasználását. A teljes kihasználáshoz pedig mindenekelőtt jobb és szorgalmasabb munkarendszer kell, mint amilyen eddig Szerbiában dívott. Ha tehát mi a szerb paraszttól fokozott tevékenységet kívántunk és megtanitotturc földjeik helyesebb művelésére, ez csak a magasabb kultúra felé tett lépés volt. Egyúttal pedig tanúsága erős akaratunknak, mellyel mindent elő áftarunk teremteni, ami ellenségeink szégyenletes kiéheztetési tervét meghiúsítja és ebben aztán nem akadályoztatjuk magunkat a lakosság esetleges »passzív rezisztenciájával«. Az, hogy a földmivelésre gondoltunk, már akkor, amikor az ország déli részében még tomboltak a harcok, hogy bizonytalan viszonyaink dacára 1916-ban a megmivelhető föld 60 százalékát megmiveltük és 1917-ben mindent — sőt még többet — meg akarunk mivelni, a mit békeidőben szoktak: hát ez bizonyára nem rossz bizonyítvány a »Serbie«-től (amely ez adatokat közli). Ugyanakkor maga cáfolja a »depekoráció« szintén fölhozott vádját, mert hiszen állatok nélkül nem lehet a mivelhető terület 42 százalékát télire megmivelni és további 20 százalékot szántani a tavaszi vetés alá, mint ez tényleg megtörtént. Megvállja továbbá a cikk — ha rejtve is, de kétségtelenül, — hogy minden terményt készpénzzel fizetünk és mert a cikkiró ezt le nem tagadhatja, nekiesik a valutánknak. Minded azonban nem akadályozta meg azt, hogy az országban, ilyesféle közmondás szálljon szájról- szájra: »Pásics alatt szalmán háltunk, Ferencz József alatt pénzen«. Igaz, hogy ez csak a sokat becsmérelt korona, de ezzel aztán olyan jól megfizettünk mindent, hogy a szerb paraszt azelőtt álmában se hitte volna. Azelőtt boldog volt, ha a búza métermázsájáért 12—15 dinárt kapott. 1916-ban a termésértékésitő központ, a melyet a cikk szintén megtámad, 33 koronát fizetett neki ugyanannyi buzáért^Hasónlóan ált a dolog egyéb gabonanemüek, továbbá,a tojás, szárnyas, gyapjú és más mezőgazdasági termény vásárlásánál. Amellett, hogy jól fizetünk, nem vertük föl a csillagokig az élelmiszerek .árát, mint azt a »korfui kir. szerb sajtóiroda* állítja. Belgrádban a hús kilója még ma is csak négy koronába kerül és azonkívül elég meny- nyiségben van, tehát mindenki, aki húst akar enni, megszerezheti olyan áron, amely a mai viszonyokhoz képest hihetetlenül olcsó. Hogy a fogyasztást a kitartás érdekében hústalan napok beiktatásával és husjegyek behozatalával mérsékeljük, azt a »Serbie« szerb és francia olvasóflrnost már annál könnyebben megértik, mert hiszen az ellenséges országok is áttértek a hústalan napok és a jegyrendszer behozatalára. Ha a hírhedt »korfui sajtóiroda« 12 koronás belgrádi húsárakról fecseg, akkor ezt jobb tudása ellenére való hazugságnak kell minősítenünk. Fölösleges megjegyeznünk, hogy a húsárak a vidéken még a 4 koronás belgrádi árnál is alacsonyabbak. A k étéven aluli nőstényállatok és az 50 kilogrammon aluli sertések vágási tilalmával biztosítottuk az állatállomány pótlását. Miután az állatszámlálás adatai nagyon kedvezőek voltak, megkezdhettük a kivitelt a mögöttes országokba és győzelmes arcvonalainkra anélkül, hogy a gazdag földmives ország állatállományát megkárosítanék^ A kivitel' eredményei — amelyet tulajdon korríiánya nem tudott biztosítani neki — ezek töltik meg ma pénzzel a szerb paraszt szalmazsákját, * V A »La Serbie«*szemünkre veti a gyümölcsíz és az aszaltgyümölcs-termelés fényes szervezetét és azt a vakmerőségünket is, hogy ezeket az élvezeti cikkeket kórházainkban használjuk fel. Természetesen itt is elhallgatja, hogy vezessen bennünket. Arra a hirre azonban, hogy ezúttal egy olyan ház jutott nekünk osztályrészül, amelynek teteje is van : kissé megbékélve tá- pászkodtunk fel és az volt az első gondolatunk, hogy a jé kvártély mellé talán akad ott a „tetős ház“ körül egy kiB koszt is . . . egy kis ize- sebb harapnivaló . . . A kiutalt háznál azonban az a meglepetés fogad bennünket, hogy annak nemcsak teteje, hanem ajtaja is van, az pedig be van lakatolva és a legerélyesebb zörgetésünkre sem akar megnyittatni. Előbb csak kézzel, aztán lábbal, majd puekatussal döngettük az orrunk előtt bezárt menyország gyalulatlan kapuját, azonban belülről egyetlen teremtett lélek sem mutat hajlandóságot elfogadásunkra. — Ejnye, a kirelajsiumát J — pattan föl türelmét vesztve a pöttömnyi marcali Figaró, — engedjetek csak engem előre! És ezzel már. oda is furakodik az ajtóhoz. :— Ide hamar' egy- csákánybaltát! — rendelkezik nagyerélyesén és a következő percben (ezúttal habozás nélkül) már le is feszítette a kellemetlen lakatot, — Éljen a kis Kalány ! jutalmazzuk nyomban és közös akarattal a leleményes bajtársat és már tódulunk is nyomába feltartóztat- batlan rohammal. — Van itt magyar királyi ész! — dicsekszik a kis Kalány önmagával megelégedetten, amire elismeréssel rábólintunk, hogy úgy van. (A kis Kalányt a polgári életben — teljesen rendezett vallási viszonyai dacára is — Klein- nak hívják ugyan, de mi, — a közöttünk uralkodó szélső soviniszta elveknek megfelelőleg — közakarattal megmagyarositottuk a nevét . . . És, ha jól megnézzük, még a oivilben sem festene rosszul ekképpen; Kalány Sándor fodrász és borbélymester Marcaliban ... Legfeljebb csak uj íirmatáblát kell festetni, azt meg szívesen megcsinálja ama bizonyos, hires neves .. . . marcali festő,) v ■. # A házban fülledt, bűzös levegő fogad bennünket. Még pislog a parázs a szabad tűzhelyen s mellette egy fazék héjjas krumpli kesereg csendesen. Hamarosan világot gyújtunk. Sehol egy teremtett lélek. A kemence tetején egy macska nyújtózkodik álmosan, a falon jól táplált poloskák és svábok menekülnek a világosság elől. A lakásban általános rendetlenség; az asztalon piszkos edények, fakanalak és kukorica-polenta morzsalék. A. lócákon sebtében odavetett ruhadarabok. Nyilvánvaló, hogy a ház' lakói előlünk, illetve a „szives vendéglátás“ elől szöktek meg. Annyi baj legyen! Ismerjük már ezt a receptet: a kedves lakosság jöttünk hírére lezárja a házakat kitódul az utcára és onnan lesi, hogy mi fog történni. Azt gondolják a jámborok, hogy onnan, ahol zárt ajtókra találunk, tovább állunk. Haj,« ugyancsak rosszul ismertek bennünket! Hatalmas ur a mi szálláscsinálónk: az emberfeletti kimerültség, mellette az ő fullajtárjával, a fáradt katona fark^sétvágyával. Mi ezért a „szives fo- gadtatásV't“ nem is haragudnánk, ha a fiát aceompli' elé állított csuesok rövid negyedóra múlva vissza nem térnének, alázatosan bocsánatot csdve, hegy — véletlenül éppen nem voltak itthon és nem fogadhattak bennünket illendőképpen . . . de . . . (alázatos érajlongások szem- forgatások, kómikus gesztusok) . . . de . . . szívesen megosztják velünk g szerény hajlékot . . . és sajnálják, hogy a finom katona uraknak, a szép vitézeknek nem adhatnak párnáz ágyat,.-. . Oh, nemesszivü kultnrembcr, aki valamikor e sorokat elolvasod, ne tarts ezért bennünket lelketlen barbárnak és szívtelennek: de mi igazán nem tudtunk örülni a megugrott csues-család ilyetén barátságos visszatértének. Tudni kell ugyanis, hogy a csues a lehető legtulzottabb mértékben családias lény és az újabb generációk csak a--legvégső szükségben építenek uj hajlékot. Ezúttal is hamarosan meggyőzött bennünket a család fokozatos bevonulása, hogy a hajlék megosztása tekintetében túlerővel állunk szemben . . . dédapa, "dédanya, nagyapa, nagyanya, (az apa hiányzik, állítólag katona) anya és vagy hat maszatos képű, kondorhaju gyerek, (az egyik kicsi, a másik pici) . . . tessék ezekkel megosztani az egyetlen szűk szobát . . . Még most is, amikor benne vagyok „az esetben“, probléma előttem, hogy — a testek áthatlanságának törvénye dacára — ez miként lehetséges, de úgy a magam, (hátha később magam seqi bírnám,) mint az utókor' számára feljegyzem, hogy igenis ; lehetséges. Sokkal nehezebb „eset“ ennél, sőt mondhatnám egyenese« lehetetlenség : .a csuestél akár szép szóval, akár pénzért vagy fenyegetéssel valami harapnivalót kisrófolni. De arra is van receptünk. Leírom: talán a háború alatt otthon is lehetne alkalmazni — az élelmiszer-uzsorásokkal szemben. I. jelenet. ftyurina őrvezető (somogyvári „pógár* a dédapához :) Hej, csues, tudsz-e magyarul ? Az öreg csues: (derékszögben meghajlik és a karjait kitárja, mintha át akarná ölelni a szigora „pógár* térdeit.) Ne razumi . . . ne . . . ne raanrni 1 (Nem értem.) A pógár: Mit vartyogsz? Van-e tojás, tej, kenyér?
