Tolnamegyei Közlöny, 1914 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-25 / 4. szám
Xtlt fiftolilnni. l afiifi. L SzeKszűrd. 1914. Január15. Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Bezérédj István-utca 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők. Telefon 11. Kiadóhivatal Telefon 11. Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők. Felelős szerkesztő Főmunkátárs BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon. Előfizetési ár: Egész évre 12 K, l/s évre 6 K, */4 évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában. Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 korona, további sor 30 fillér. — Nyilttér: garmond soronként 40 fillér. Csalódás. Irta: Kircz István. „Szociálpedagógia“ cim alatt jelent meg e lap vezető helyén egy cikk Forrai István fiatal kartársam tollából, mely cikkben keserű csalódásait mondja el, mik fiatal, minden szépre és jóra fogékony lelkét, tüzes ambícióját és virágos ideálizmusát érték, amikor tudásával, buzgóságával, a nép iránti önzetlen őszinte szeretetével, úgyszólván szive vérével szerette volna „az isteni nép“-nek hátra maradottságát előre vinni, maradiságát a haladás vágányára tolni, de amely nemes szándékát a nép nemcsak a közönyösségből származó háládatlansággal, hanem határozott gorombasággal fizetett vissza. Amikor ezt a szép, a lelke mélyébe mártott tollal irt cikkét elolvastam, szinte bűnbánó szemrehányást tettem magamnak, mert talán csekélységemnek is van része benne, hogy rózsás idealizmusa annyira virágzott és hogy most gyönyörű virágait tönkretették a keserű csalódások, melyek őt a legönzetlenebb, mondhatni ihletett munkája közben érték, mert mikor együtt dolgoztunk az „Ur szőlőjé“-ben, magam voltam az, aki talán idealizmusának tápot adtam, az által is, hogy mindig hangoztattam az ideálizmusnak szükségességét a tanítónál, hogy anélkül a tanító munkája közönséges napszámos-, közönséges robőt- .munka és hogy idealizmus nélkül a tanító munkája alacsony nívón álló foglalkozás: dresszura. És dacára annak, hogy fiatal barátomat ilyen keserű csalódások érték, fentarA piros csizma. Irta : Pakots József. — Ids apám, ne vigye el a tordai vásárra azt a piros csizmát. Pünkösd napjára gyön a püspök, jaj, de szeretnék benne bérmálni ! — Nem lehet, Kalári lányom. Kell a pénz. Az anyád szemfödőjét sem fizettem még ki a gyolcsos tótnak. Aztán gyűjteni kell a keresztre ■ is. A szeniczei kőfaragó furton-furt dolgozik rajta. Ujholdra kész lesz s akkorra ki kell fizetnem az első rátát is. — Hajh! A Kalári jeányzó sóhajtott igy, aztán megadással tette hozzá : — Igaza van kendnek ids apám ! Nagypál Estánnak, a tördátvölgyi csizmadiának kezében szaporán járt a dikics, vagdosta, szabdalta a piros szattyánbőröket, a fényes kor dovárokat, amelyekből apró, ezer láncú csizmák készültek. Egy hét múlva volt a tordai vásár, három láda csizmát akart odavinni- Nagypál Están. A három láda csizma közt ott lesz a legszebb piros csizma is, az, amelyikben nem fog a püspök elé járulni Nagypál Están leánya, a szép Kalári.----Hahóba ! Messze van e még a szeniczei fo gadó ? — Ahajt, az éren fül !. Csak még a hidon kell átalvetődnünk. A csizmadiák hosszú szekérsora 'lassan döcögött végig a nagyenyedi országúton a vak éjszakában. Kerosdről, Tordátvölgyről, Szentháromság falviról - kerültek össze a tordai vásáron s most lasqan baHláflták^hazafelé) délig megürült-ládák-. ] kalVsdné^'ell^iíugyeriárissal/ ' tóm elvemet. Pedig én is cipelek magam után egy hosszu-hosszu láncot, melynek szemei szintén a csalódások hideg, nehéz vasából lettek egyenkint összerakva. Az én lelkem virágzó fáját is verte már jégcsapás és az én idealizmusom szőlőjét is érte már néhányszor a közöny és az irigység hideg, dermesztő fagya, de azért a jégverés még nem tüdott minden virágot leütni, leverni. Mindig maradt azért l—2 virág rajta, amely még gyümölcsösé érlelődött és ha a fagy légy időre tönkre is tette a szőlőtermést, ä tőkék újra hajtottak vesszőket és ha már nem is nőttek akkorára, mint első Ízben voltak, még is csak megnőttek újra és még kévés termést is hoztak. Azért biztos vagyok abban, hogy Forrai barátom ideális leikéből is újra fog sarjadzani az idealizmus és a szeretet virága és ha nem is fog olyan dúsán virágzani, mint első alkalommal, ha nem is fog oly elementáris erővel kitörni, oly tüzesen és biztos sikert Ígérő reménnyel neki menni, de abban biztos vagyok, hogy a virág gyümölcsösé fog érlelődni, hogy a munka sikert eredményez, mert jobban fogja ápolni és jobban fogja védeni azt a gyöngéd virágot a közöny és irigység jégverése és fagy ellen. Nyugodtaóban, higgadtabban és óvatosabban fog a munkához kezdeni. Nem kell ezt tragikusan fölfogni! A mi pályánk háládatlan, mert mi nem á jelennek, hanem a jövőnek dolgozunk és azért improduktív pályának is látszik, pedig tényleg a legnagyobb prodiktióval, eredménnyel, dicsekedhetik. Csakhogy úgy vagyunk vele, mint a szántóvető, aki a Köztük volt Nagypál Están is. Ott ült a szekere tetején, a legnagyobbik ládán s a vendégoldalhoz kötözgetett sátorfák madzagát bogoz- gatta, hogy szét ne hulljon, — Ejháj ! — sóhajtott fel nagy busán Nagy pál Están és nehézkesen dörömbölt a nagy ládán lábaival. Üres volt a láda és mélyen kongott a Nagypál Están szórakozott rugdosásától. • — Mit takál kied, szomszéd ? — szólt rá szekeréről a hátál jövő Osipók András, a keresői céhmester. — Elmúlt már nagypéntek . . — El a’ ! — dünnyögött Nagypál Están. — De én mégis bőjtölni fogok. A legszebb piros csizma a nyakamon maradt. Remekbe készült, nyolc pengő forintra tartottam s a kutyának se kellett. Pedig hogy kérte tőlem a Kalári lányom. Ejszen az Isten akarta igy ! ő is a Kalárinak szánta . . . — Hogy a sátán rúgja meg, fél ez a dög a fabidtól ! A Zsótér szekerese káromkodott igy, aki a/csizmadiák szekérsorában legelői hajtott s éppen az ér fahidján akart átdöcörni. A nyerges ló azonban megkötötte magát s az Istennek sem lehetett rábírni arra, hogy a hidra lépjen. Ágaskodott, kapálózott és majd felborította a szekeret ládáétól, csizmástól. —: És aztán a csizma, szomszéd ! — vetette föl a szót újra Nagypál Están Csipók előtt és a saroglyába nyúlt, ahonnan egy átalvetőből kihozta a rémekbe készült piros csizmát. Ezt a csizmát vásár után Nagypál Están már be se tette a ládába, nehogy összeverődjék- ütődjék ott. Gondosan, gyöngéden az átalvetőbe dugta, úgy se fog az,több vásárt látni. Abban fog a. K.alári bérm^jni. . ..Ä v .* — Szippantson rá szomszéd s a fényinél magot veti, kérdés, hogy élvezi-e a vetésének kikelését. Dehogy az kikel, az több mint valószínű. A mi munkánknak is hosszú évek kellenek, mig az érésre kel. 10—20 sőt 30 esztendő is kell némelykor, mig az ál- talánk elvetett mag kikel és megérik. Azért van sok ember, aki a tanító munkáját nem tudja megbecsülni, nem tudja értékelni, mert mi nem végzünk közönséges, szemmel látható, rögtön hasznot hajtó munkát, hanem mélyebb, nemesebb, messzebb kiható, a jövőre befolyásoló oly fontos munkát, hogy azt pénzzel nem lehet értékelni és a közönséges profán foglalkozások munkájával össze sem lehet hasonlítani. Annyira áll fölötte a másik fölött. Legyen Ön azért egész nyugodt kedves barátom, mert az Ön által kivetett jó mag ki fog még kelni és gyümölcsöt hozni. Lehet, hogy Ön nem fogja élvezni, de hogy igy lesz, arról biztos lehet. Hogy az Ön csalódásai nem állanak egyedül és hogy sok ezer kartársnak a szivéből beszélt, azt magam is aláírom — tapasztalataim folytán. De nekünk tovább kell néznünk és tovább kell gondolkoznunk. 'Mi tul'ájdónképen ku 11 u r mis szí ó n ári u- sok. vagyunk, akiknek bizony sokszor mar- tirumságot kell szenvedni és nemcsak az „isteni nép“ részéről, hanem sokszor bizony az úgynevezett intelligencia, hatósági közegek,- sőt esetleg kartársak részéről is’ kell gúnyt, mellőzést és intrikákat eltűrni és elszenvedni. Nem ismerem a viszonyokat és a helynézze meg I varrását. Magam öltögettem sárga fonállal. Géppel se lehet azt szebben varrni -— mondotta most dicsekedve. — Rablók ! Rablók ! — ordított a Zsótér szekerese egyszeribe a vak éjszakában. . — Mi az ? Mi az ! — riadtak fel a csizmadiák a szekereken. — Utonállók vannak itt! Rablók ! Meneküljön, aki tud ! Csakugyan a tordai vásárról jövő csizmadiákat utonállók támadták meg az ér fahidján. Hát azért nem akart a Zsótér lova a hidra menni ? Sötét volt, olyan vaksötét, hogy az ember még a testvérét is eltudta volna adni benne. Nagypál Están ijedten ejtette ki kezéből a piros csizmát. — Ki a bugyellárisokkal ! Adja a pénzét ide az, akinek az élete kedves! A csizmadiák reszketve nyúltak be a köd- mönük zsebébe és előkerültek a zsíros, kövér bugyellárisok. Sok szép szattyán és kordováncsizma ára. Nem tudták, kinek adják, csak az acélos, kemény kezeket érezték, amelyek átvették a bugyellárisokat. De már tisztában voltak1,azzal, hogy nem jó okoskodni. Hej, mert sok vásáros ember hagyta már itt a foga fehérít, aki okoskodni mert. A szeniczei keresztutnál elváltak egymástól a csizmadiák, mindenikük a maga falujába ment. Ki Keresdre, ki Szentháromságfalvára, ki Tordát- völgyre. Mindenikük üres ládával és üres zsebbel. III. — Vásárfiát hoztam neked, Kalára ! Nem lesz olyan Tordátvölgyén egyetlen egy lánynak sem 1 ; , Nagypál Kalári boldogon simult az ajándékhozó keblére.' Feketeképp jegenyeszál termetű
