Tolnamegyei Közlöny, 1913 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1913-09-21 / 38. szám
Xll. évfolyam. x yli 38. szám. Szekszárd, 1913. szeptember 21. Függetlenségi és 48-as politikai hetilap A mi cápánk. Fiume, a magyar tengerpart kies városa nevezetes arról, hogy a nyári holt időszakban, midőn mindenki, aki teheti szórakozást keres és pihenőre tér, megjelenik vizeiben az emberpusztitó cápa, hogy a partvidék lakóságát rémületbe ejtse. Cápaként tér vissza nálunk a kérdés fejtegetése, hogy mit lehetne tenni, hogy Tolnavármegye székhelyét, a mi szerencsétlen városunkat, Szekszárdot, az anyagi tönkremenéstől megmentsük. — Annélkül, hogy magamnak csalhatatlanságot vindikálnék, rá kell mutatnom, hogy én már évekkel ezelőtt, midőn a dolgok fejlődését láttam, az ár ellen úszva, megjósoltam, hogy a rossz gazdálkodás városunk anyagi romlását fogja előidézni. Egy olyan gazdálkodás, mely gyümölcsöző befektetés helyett 4000 koronát áldoz arra, hogy a belvárosi templom órája éjjel is, villamos erő alkalmazásával, látható legyen; mely a város tulajdonát képező villamos müvet oly állapotban veszi át, hogy azt közel 200.000 korona költséggel lehet csak használható állapotba helyezni, holott a kezelő cég azt jó állapotban tartozott volna a városnak átadni; mely a városházának pazar berendezését tartja elsőrendű feladatának; mely olyan parádés kocsist tart, melyet csak Tolnavármegye első virilistája: Ap- ponyi Géza engedhet meg magának ; mely a Sédpatakba sok ezer korona költséggel olyan gátakat emel, melyet az első zápor elvisz magával; iámétlem, az ilyen gazdálkodás nem a vagyontalan Szekszárd viszonyaihoz van alkalmazva. Fe|elős szerkesztő Főmunkatárs BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Az ilyen gazdálkodáshoz nem kellett egyéb, mintegy — bocsánat az. erős kifejezésért — ostoba törvény, mely csak a nagy és gazdag városokkal számol s rendelkezéseit a kisebb és szegény városokra is alkalmazza s egy fejbólintó képviselő- testület, mely minden javaslatot mérlegelés nélkül elfogad; és kész a 99 százalékos pótadó, mely ellen a városi Lakosság azon része, mely pótadót fizet, hogy lázong, az egészen természetes, különösen akkor, midőn az időjárás mostohasága jövödel- mének legfőbb forrásától, a bortermelésbőli pénzeléstől megfosztja. Elfogulatlanul gondolkozó ember tehát egy cseppet sem ütközhetik meg azon, hogy Szekszárd 'adófizető polgárságának jelentékeny része, sóvárogva kívánja vissza a régi időket, midőn terhei elviselhetőbbek voltak s ennek elérése céljából a nagyközséggé való/ visszafejlődés eszméjével foglalkozik. Ebben a visszafejlesztési mozgalomban két város ért el odáig, hogy kérvénye dolgában a belügyminiszter döntését provokálja. Mindkettő , el lett utasítva. Az egyik: Karczag azért, mert területe hetvenezer katasztrális holdat tesz ki s igy a város közigazgatására szükséges anyagi erővel rendelkezik; — a másik: Turkeve azért, mert küszöbön van a városi törvény megalkotása, melyben egy uj, kevesebb kiadással terhelt kategória felállítását tervezik. Hát helyes. Ez olyan terv, melynek keresztülvitele lehetővé tenné, hogy a kisebb és szegényebb helyek is városi címüket és jellegüket megtarthassák. Ebbe a Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon. Előfizetési ár: Egész évre 12 K, Vs évre 6 K, lM évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában. Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 korona, további sor 30 fillér. — Nyilttér: garmond soronként 40 fillér. kategóriába kerülne Szekszárd is a maga 14000 lakosával. Csakhogy ez a helyes alkalmazás mellett üdvösnek látszó terv még csak Némethy Károly belügyminiszteri államtitkár ur fejében motoszkál. Mikor nyer ez a terv konkrét alakot ? Mikor lesz az a javaslat szakaszokba szedve, a minisztertanácsnak bemutatható? Mikor tárgyalja a törvényhozás ? Mikor szentesíti a király ? Mikor fog életbe lépni s gyakorlati alkalmazást nyerni ? Ez mind a jövő szép zenéje ; a mézesmadzag, melyet a nyugtalankodók szájával érintkezésbe hoznak. Mig mindez megtörténhetik, addig Szekszárd s a hozzá hasonló anyagi viszonyok közt élő városok, a szószoros értelmében el fognak — vérezni. Az lesz azután párját ritkító esemény, midőn Magyarországnak tizenhat szegény városa beadja a kulcsot s fizetésképtelenné válik. És még vannak emberek, kik elég botorul, a milliókba kerülő vízvezeték eszméjével foglalkoznak, holott sokkal kevesebb költséggel, a közegészségügyi kívánalmakat kielégíthetnék. Tessék még három ártézi kutat furatai ; egyet a felső-, egyet az alsó- és egyet az újvárosban s a jó viz kérdése meg van oldva. Ez nem kerülne milliókba, hanem kétszer akkora összeggel, mint a mennyivel a városi rendőrkapitányt végkielégiteni akarták, létesíthető lenne. Boda Vilmos. TÁRCA. Kié a csipkés bugyogó? — Abbáziar pletykák. — „Abbáziában — strand porondjában — sétál egy karcsú nő . . .“ Nem —- már sétál. Azóta már — pár napja annak — visszarepült a gyorsvonaton Budapestre s ott ringatja kívánatosán telt csípőit a dunaparti korzón. De most bizonnyal jobban vigyáz a — bugyogójára. Kedves mamák, szigorú pedagóg bácsik ne tessék ezt a lapot eldugni és dugvs elolvasni. Nem lesz ebben semmi olyan, ami a bájos kis felsőbbleánykák hamvas, üde gödrös arcocskáit kipirositja. Sőt önöknek sem lesz alkalmuk egy vagy más ok miatt el — azaz is hogy — kipirulni. Egy kis pletyka az egész. Amolyan strand pletyka, amit a fürdőn unatkozó szalmaözvegyecs- kék bocsátanak szélnek, hogy azután tizedik, huszadik szájból egészen kifordítva, no és jól felfújva viszonthalljanak. Reggel volt. Gyönyörű szép reggel. A napocska már fölvergődött a Karszt legkopárabb és legmagasabb csúcsára s onnét fújt nagy fáradtan meleg, piros sugarakat a quarneroi öböl csöndesen ringó hullámaiéa. Az abbáziai szállók, amelyek bizony csak éppen az ár és kényelmetlenség dolgában múlják fölül a budapesti nyuzda-hoteleket, már mozgolódtak. Egymásután nyílnak ki az ablakok a szokásos „ah be gyönyörű“ kiszólásokkal. Andulálatlan, betétmentes kócos fejek bukkannak ki, a kívül díszes, belül nem az, bérszobákból. Szóval még korán. Csak 7 óra s ilyenkor még nem igen ébrednek fel a fürdőn éQélutánig mulatva pihenő lipótvárosi magyarok. Ott lógok-ődöngök a Bristól előtt. Őszinte fiú vagyok, ilyenkor kezdődik és éjféltájban végződik az abbáziai cserkészet. Abbáziában mindenki cserkész. A férfi is cserkész, a nő is cserkész. Egymásra cserkésznek a bájos és nem bájos csirkászok. Szmokkingos és tüllruhás csir- kászok. Hát amint igy cserkész • csirkászkodom, felém közeledik egy szezonrendőr. — Abbáziában ilyenek is vannak. Ugyanis amint vége van a nyúzó szezonnak, mikor a legutolsó megkoppasztott szálloda tölteléket is elnyeli a voloszkai ut fehér, meszes pora, akkor a szezonrendőr lerakja díszes uniformisát a fürdőigazgatóság naftalinos raktárába, fölhúzza bocskorait és visszaballag a hegyek közé kecskét fejni a következő szezonig amikor ismét signor lesz belőle egyik másik pesti signo- rina tiltott örömére. Mert meg kell jegyezni, hogy ezek a fiuk — pesti nyelven szólva — „vas“ gyerekek. Ez az én rendőröm — a számát nem tudom — egy furcsa kis „leletet“ mutat nékem fülig vigyorogva. Egy pehelykönnyű babfehér diszkrét igen diszkrét fehérneműt — egy csipkefodros bugyo- gót. Női bugyogót. Ne vessenek meg érte — én bizony cserkészi mohósággal nyúltam a ritka — nagyon is ritka szövésű bűnjel után, s igen rossz cserkész és még rosszabb, csapnivaló riporter lennék ha a bugyogóban nem azt kerestem volna amit minden gondolkodó. Kerestem és megtaláltam a — monogrammot. Két betű. Bájosan, szerelmesen összefonódott két betücske. Nem írom le a két betűt. Hiszen az idén sok szekszárdi szépséget láttam az abbáziai strandon. No hát ezért nem irom le a két betűt. Fáradt vagyok, magam is pihenni jöttem ide. Érthető ugyebár, ha nincs kedvem Santelli gyakorlatokat csinálni. Elég az hozzá, hogy a pehelykönnyű, habfehér lengecsipkés bugyogó mire a községházára került összegyürődütt, szürke rongy lett, mert annyi cserkész cserkészte végig. Oh szegény kis bugyogó! Az még semmi amit az utón szenvedett. Azok a cserkészi si- mogatások amiket a strandtól a községházáig elszenvedett — valóságos szerelmes ölelgetések, lágy tiltott szerelmi vallomások voltak ahhoz képest, amit a községházán átszenvedett. A gyengébb szivüek kedvéért már most elmondom, hogy a kis bugyogó már nem szenved — már kiszenvedett. Egyszerűen széttépték. Darabokra téptek és szmokkingos bácsik elvittek magokkal selyem és bőrtárcákba gondosan elrejtve — Budapestre, meg az Isten tudja hova. Mert tetszik tudni nem lehessen tudni, nem lesz-e valakinek valahol válóperi akta melléklete, 2 vagy 3 vessző alatt. Szóval a kis bugyogó, a szert észak gatott bugyogó bekerült a városházára. A podesztához került, aki mosolyogva tette a jobb sorsra érdemes portékát tintamaszatos asztalára. — Nem telt bele egy óra s az egész fürdő tudta, hogy a rendőr bekísért a városházára egy női bugyogót. És most jön a bugyogó kibontakozása. Öreg, kamatlábaktól kopaszra taposott fejű baukbázbácsik szökdöstek alig elképzelhető ál- utakon a községházára. Látni akarták a bugyo-
