Tolnamegyei Közlöny, 1913 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1913-07-20 / 29. szám

Xll. totoftmm.

29. szúiti.

SzeKszflrtf. 1913. Julius 20.

Függetlenségi és 48-as politikai hetilap

Szerkesztőség

Bezerédj István-utca 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendök.

Telefon 11. Kiadóhivatal Telefon 11.

Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendök.

Felelős szerkesztő

BODA VILMOS

Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon.

Főmunkatárs

HORVÁTH IGNÁCZ

Előfizetési ár: Egész évre 12 K, Vs évre 6 K, V* évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában.

Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 korona, további sor 30 fillér. — Nyilttér: garmond soronként 40 fillér.

Megeszik egymást.

Ha a Balkánon dúló torzsalkodásra és véres harcokra gondolok, egy régi mese jut eszembe.

Volt egyszer — mondja a mese — egy várlakó, ki kedyes élete párjával: a feleségével, folytonos háborúskodásban élt. Mindkettő : a férj és feleség összeférhetlen természetű volt s egész életük folytonos civakodásban és gyűlölködésben szakadatlan láncolatában telt el. Egyszer egy egész éjjeli harc után, a szolgaszemélyzet midőn reggel bement a hálószobába, nem talált ott mást, mint egy • hálóréklit és egy hálósipkát, a többit megette a — méreg.

így van a Balkánon is. A kis Szerbia, éppen úgy mint Bulgária, meg Románia, vagy talán még Montenegró is vezérállam akar lenni a Balkánon s az egyik nagy Szerbiáról, a másik nagy Bulgáriáról vagy Romániáról álmodik s nem elégszik meg a törökfői elhódított tartományok arányla- gos felosztásával, hanem maga akar ur lénni a balkán összes tartományain.

Ennek a beteges hatalmi vágynak már meg vannak a sajnos következményei. A korábbi testvérek és szövetségesek között véres háború dúl s mire ennek vége lesz, nem lesz se fejlődő Bulgária, Szerbia, Románia vagy Görögország, hanem lesz egy gyűlölködő embercsoport, melynek legalább ötven év kell, hogy az egymáson ejtett súlyos sebeket némileg kiheverje.

De azután ott van a nagy veressége- ket szenvedett Törökország, mely nem tudja elfelejteni európai tartományainak

erőszakos elvételét s amint látta és tapasztalta, hogy az ő leverésére egyesült közös ellenség az osztozkodásnál egymással hajba kap, rögtön megindította meggyöngült hadseregét, hogy a veszett fejszének a nyele megmaradjon s elvesztett tartományaiból legalább azt, melynek átengedése neki leginkább fájt, újra visszaszerezze. Drinápoly, a régi török székhely volt ugyanis az a versenytárgy, melyet Bulgária makacsul magának követelt s melyet Törökország csak hosszas huza-vona után, teljesen kimerülve, fájó szívvel engedett át régi, most győzelmes alattvalóinak. De alig hogy a testvérek hatalmi vágya egymás ellen harcba szóllitotta őket, meg fogja kísérelni, a neki legfájdalmasabb sebnek gyógyítását s újra belekeveredik az öldöklő harcba, hogy ha lehetséges, az előbbi állapotba való visszahelyezést körösztül vigye.

Van tehát egy bolgár—szerb—görög háború ; lesz azután egy román—bolgár küzdelem; azután következik egy török harc, melynek másik részese még a kétes jövő ködében rejtőzik. Lehet, hogy a törökök ellenfele a hajba kapott szövetségesek összesége- lesz, kik hamarosan kibékülnek egymással s megelégedve, a kisebb konccal, a közös ellenség ellen vonulnak. De az is lehetséges, hogy az egymással folytatott harc kiegyenlithetetlen ellentéteket s kien- gesztelhetlen vak gyűlölködést teremtett köztük s inkább hajlandók beleegyezni abba, hogy a törökök legyenek újra urak Drinápoly fölött, sem .hogy annak birtoklását egymásnak átengedjék.

Ha az okok után kutatunk, melyek ezen eléggé nem sajnálható, vad emberirtást előidézték, úgy első sorban a bolgárok hajthatlan makacsságára bukkanunk, kik elkapatva könnyű győzelmeik dicsőségétől, magukhoz akarták ragadni a Balkán fölötti egész uralmat s ezen hajthatatlan maguktartásával az egész bonyodalmat felidézték ; mert bárha Írott szerződésre és előleges megegyezésre hivatkozhattak is, azért mégis sokkal okosabb lett volna a méltányos engedékenység utján haladni, mint. annak a gyászos vereségnek kitenni magát, melyben legutóbb része volt.

De mindez csak a kevésbé fontos része az ügynek. A legfontosabb az a késhegyig menő versengés, mely egyrészt Oroszország, ki egy az ő védnöksége és döntő befolyása alatt álló délszláv állam megalakulását tűzte ki célul ; másrészt a magyar-osztrák monarchia között, kit életbevágó érdekek kényszerítenek rá, hogy a Balkán államokra való közvetett befolyását biztosítsa, rég idő óta tolyamatban van. Hogy ez a most még diplomáciai sakk- huzásokkal folytatott küzdelem melyik érdekelt fél vereségével fog végződni, azt most még emberi elme meg nem állapíthatja; valószínűleg csak egy a balkáninál véresebb háború döntheti el.

Mostanában a kormánypárti sajtó sokat foglalkozik egy németországi lap fejtegetésével, mely abban látja a mostani kétes állapotok javulását, ha a mi miniszter elnökünket: Tisza István grófot állítják a külügyek élére. Hát ha azt akarják, hogy Oroszország és a monarchia között véres háborúra vezessen a mostani versengés, akkor csak vigyék el Tiszát külügyminiszternek.

Hazánk, a lovas nemzet.

Irta: Podmaniczky Gyula báró.

A mai Magyarország területén a lótenyésztésnek már a hunok, avarok és magyarok betörései előtt is jelentékeny szerepének kellett lenni, az ország fekvése, a föld termesztése s azon körülmény, hogy területe legnagyobb része már a természet szerint is termelésre és állattenyésztésre utalta a rajta élő lakosokat.

Alig vonható emellett kétségbe, hogy ezen területen már a keletről beindult törzseknek megjelenése előtt is a könnyű és szívós alkotásu lófajta volt az uralkodó, mert e fajtának haszná-, latára voltak utalva már a lakosság gyérsége mellett úgy gazdálkodási, mint érintkezési szempontból is, mert nagy távolságokkal kellet szá- molniok.

Legnagyobb befolyást kellett azonban gyakorolni a lótenyésztésre a magyarok megjelenésének, kik lovas csapatjaikkal nemcsak hazánk mai területét, de egész közép Európát és a keleti Ottoman birodalom határait is elözönlötték s éppen lovaik gyorsasága és kitartása által lettek félelmetessé, mindenütt hamarabb meg tudván jelenni a képzelt időnél s mindenütt győztesek maradván a nehéz lovakon, ellenük vonult csapatok felett.

Képzelhető ugyan, harci kalandozásaik alatt Úgy a nyugaton, mint a keleten is sok lovat ej tettek zsákmányul, de az fel nem tehető, hogy a nyugatról zsákmányolt nehéz lovakat tenyésztésre használták volna, mert ezek sem harci, sem gazdálkodási foglalkozásuknak és modoruknak meg nem felelhettek, s az ily módon szerzett lovak

tenyésztése valószínűleg egybeolvadt az eredeti magyar lóval.

Képzelhető, hogy a tatárjárás e téren is nagy pusztítást végzett, azonban fel kell tennünk, hogy a temérdek legelő és rétség mellett a hiány csakhamar pótolva lett. A mennyiben a tatárdu- lás folytán tatár lovak is maradhattak az országban, ez a fajta szempontjából — mint azonos fajta — bajt nem képezhetett. Bizonyosnak vehető tehát, hogy az Árpád származásúak uralkodásának tartama alatt a lótenyésztés nagy mérvben űzetett, valamint kétségtelen, hogy a tenyésztett lófajta honfoglalással behozott keleti vért képviselte, részben pedig abból képződött.

A fentieket igazolja ama tény, hogy a tihanyi apátság (Szent Benczés rend) jelenleg is fennálló ménesének hiteles adatok alapján I. Endre király 1052-ben 34 darab mént ajándékozott, tehát ott már abban az időben is foglalkoztak nagyban a lótenyésztéssel.

Az árpádházi királyok kihalta után, a mennyiben a külfölddel történt érintkezés mindinkább előtérbe lépett és a külháboruk viselésének egész sora megkezdődött, már inkább feltehető, hogy az ország lótenyészete is nagyobb változásoknak volt kitéve.

Ha az emlitett események befolyását tekintjük első sorban az .Itáliába tett megjelenés és hadjáratok befolyását kell fontolóra venni.

Hogy a közép és délolasz földre bevonult magyar seregek hazatértük után az olasz kultúrának bizonyos részét elsajátították, ezt tudjuk a történelemből, nem vonható tehát kétségbe az sem, hogy egyúttal az ott talált állatfajtákból is hoz’tak magukkal, p. o. a bivaly és a szamár e hadjárat utján lett az országba hozva, mit tanúsít ezen állatok magyar elnevezése, mi az ilaszhoz hasonló („il somaro“ — teherhordó állat, inkább öszvér, ebből keletkezhetett a „szamár“ elnevezés, „il buffalo“ — nálunk „bivaly“), e szerint kétségtelen, miszerint onnan lovakat is hoztak magukkal s ez annál hihetőbb, mert az olasz származású fejedelmek, ha másra nem, tehát diszfelvonulásokra bizonyára szívesebben használták a szemre termetesebb úgynevezett díszes járású olasz (nápolyi név alatt ismert) lovat.

A XV. században kezdődő és egész a XVII-ik század legvégéig tartott háborúskodás a török hatalommal, a ló létszámát illetőleg bizonyára érzékeny sebet ejtett az országon, másrészt azonban nem lehet tagadni, hogy a lófajta minőségét illetőleg a török hódoltság következtében csak nyert az ország lóállománya.

Tudjuk ugyanis, hogy a török foglalás alatt egyes török csapatok bizonyos vidékeket majdnem mint telepesek szállották meg s vannak tájak, melyek egy egész századon át következetesen meg voltak szálva a törökség által s minthogy tudjuk azt is, hogy a török lovasság majdnem kizárólag méneket használt harci lovakul — feltételezhető, hogy ezen méneknek a tenyésztésre való használata nem tartozott a ritkaságok közé. Ezt világosan megerősíti még a mai napig is a nép birtokában levő lóanyag, mely mindazon vidékeken, ahoL török huzamosabban tartott csapatot, a turkomán ló jellegét viseli magán.

A régi nagyszámú erdélyi ménesek kiváló anyagjuk legtöbbjének származása a turkomán illetve arab vérre vezethető vissza s ennek, valamint Erdély fekvésének volt tulajdonítható, hogy tetszetős külem és szívósság szempontjából e ménesek anyagja a legelső helyet foglalta el hazánk lótenyésztésében.

Amint a XV., XVI. és XVII. század ese-