Tolnamegyei Közlöny, 1913 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1913-06-22 / 25. szám

XLI. éufolynm.

__________________________________25. szóm. Szekszúrd. 1913. Junius 22.

Fü

ggetlenségi és 48-as politikai hetilap

Terméskilátások.

Vidékünk gazdatársadalma a mostani hetekben kritikus napokat él ót. Aggódva szemléli az időjárás minden változatát, kiváncsi szemmel és nem kevesebb aggodalommal figyeli a vetések állapotát, mert hiszen a most következő pár hét időjárási viszonyai döntik el a termelő gazdák ezreinek sorsát, mely körülmény viszont éppen nem közömbös, magának az országnak közgazdasági élete szempontjából sem.

Régi elcsépelt frázis, hogy Magyar- ország elsősorban földmivelő ország! De ha százszor frázis is ez, lehetetlen ezt újra és újra nem hangoztatni, különösen a mostani válságos időpontban, amikor e sorok megírásának időpontjától számított alig néhány hét alatt dűl el az ország mezőgazdasági termelésének, illetve termésének sorsa, mely ha az időjárás és esetleges elemi csapások viszontagságai által tönkretétetik, megsínyli azt az ország lakosainak minden rétege, mert csorba esik az ország néprétegének 75 százalékát tevő mezőgazdálkodók közteherviselő képességén s ezzel súlyos probléma elé állittatik az állam közgazdasági élete is.

Viszont ha a most következő hetek kedvező lefolyásuak maradnak a mező- gazdasági termelésre vonatkoztatva, ezzel országos átlagban jó közepes termés és ezzel nyugodtabb megélhetési viszonyok irányozhatok elő a legközelebbi gazdasági esztendő fordultáig.

Ezen körülmények érintésével lehetetlen meg nem állapodnunk annak a ténynek konstatálásánál, hogy miért nem törFelelős szerkesztő Főmunkatárs

BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ

ténik semmi abban a tekintetben, hogy az ország közgazdasági életének alakulásánál ne csupán ez a kritikus három-négy hét legyen a döntő tényező.

Véleményünk szerint ennek csakis azáltal lehetne ellensúlyt szerezni, ha az ország mezőgazdasági termelése kapcsolatba hozatnék az ipari termeléssel. — Értvén ezalatt azt, hogy a gazda ne csak termeljen egyoldalúan és azt a kész termést nyers állapotban adja tovább, hanem módokat kellene keresni kellő beruházásokkal arra, hogy maga a mezőgazdasági termelő gazda azt a termést iparkodnék önmaga fel is dolgozni és mint iparilag előállított termelvényt bocsájtaná azután áruba, esetleg másodlagos ipari feldolgozás után is fordítaná saját céljaira.

Ehhez természetesen szükség volna arra, hogy a termelő gazda beruházkod- jék az általa termelt gabona- és gyümölcs- félék ipari feldolgozására is. Ehhez természetesen újabb befektetések, újabb beruházások szükségeltetnének, melyeket az a nagybirtokos talán teljesíthetne, de a mindenféle teherrel és megélhetés súlyos gondjával terhelt kisgazda ilyen beruházó* sok eszközlésére tényleg ma képtelennek látszik.

Ebben a tekintetben ikell felhívni az illetékes körök, sőt magának a földm ívelést irányitó kormányzatnak figyelmét arra, hogy akkor, amidőn a „termeljünk többet“ jelszavával iparkodik a többtermelés érdekében a kistermelők között is propagandát csinálni, nem ártana ezt a jelszót sutbadobni és inkább arra törekedni, hogy a mai termelési állagok legalább is megMegjelen hetenként egyszer, vasárnapon.

Előfizetési ár: Egész évre 12 K, 1/a évre 6 K, */« évre 3 K.

Számonként 24 fillér e lap nyomdájában. v Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 korona, további sor 30 fillér. — Nyilttér: garmond soronként 40 fillér.

szilárdulhassanak, de egyúttal azoknak ipari feldolgozása tétessék a kisebb termelőknek is lehetővé.

Ezen hozzásegités folytán két irányban számíthatnánk, természetesen hosszú évek múltán, tényleges eredményekre. Az egyik körülmény az volna, hogy a gazda terményei feltétlenül jobban értékesülnének, másrészt pedig az ipari feldolgozás keretében olyan újabb munkaalkalmak is létesülnének, melyre azt a mezőgazdasági munkást nemcsak a nyári időszakban, de esetleg télen is foglalkoztathatnák. Mig tehát egyrészt a gazda bevételei emelkednének, addig másrészről az ipari feldolgozás újabb munkáskezeket foglalkoztatna és kötne le, akiknek azután a nyári munkába állításával közvetve elérhető lenne a többtermelés ideájának megvalósítása is.

Mikor tehát a mostani kritikus időpontban minden gazdaszem az időjárást vizsgálja, talán itt az ideje annak, hogy a fent vázolt elv felállításával az afölötti gondolkodásra kérjük a gazdatársakat, mert úgy hisszük, hogyha ilyen irányban magában a gazdatársadalomban kezdeményezések történnének, maga a földmivelésügyi kormányzat irányitója sem térhetne azok felett napirendre s ha kezdetét venné a földmivelés budget keretében az az akció, mely a kisebb termelőket termelvényeiknek ipari feldolgozására tenné képessé, megfelelő ipari eszközök, gépek adományozása utján, véleményünk szerint ez az akció, — kapcsolatban a téli gazdasági előadások rendezésével — az ország termelési viszonyait évtizedek alatt teljesen átalakíthatná. P.

Régi sirkö.

A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárcája.

Irta: Morvay Anna.

Orgonabokrokkal szegélyezett keskeny, lejtős, gyalogos ösvény vezet D. falu kis izraelita temetőjébe. — Egyszerű tölgyfakapu állja el az igyekvő emberek útját.

Azok az emberek, akik széles, tág falak között éltek, most milyen szépen elférnek ott a tölgyfakapu mögött azokban a keskeny sírokban ; azok, akik fényes, ragyogó termekben laktak, most megelégesznek az egyszerű lakással, a közös orgonakeritésü kerttel. Azok az emberek, akik életűkben tán sima márványuton jártak, eljöttek ide zúgolódás, köny, panasznál kül és felhaladtak ezen a keskeny lejtőn.

De nemcsak azok nyugosznak itt, akik örömben, pompában, fényben élték át az életet. Nem. Itt vannak azok is, akik kicsiny, alacsony házban laktak, kiknek ablakain sokszor bezörgetett a nyomor, kiknek asztalánál gyakori vendég vala az éhség. Eljöttek ide a tisztes, agg férfiak, eljöttek az őszhaju nők ; eljöttek, örömmel hagyták el az életet, mely nekik vagy annyi rózsát termett, hogy az illat elkábitá őket, vagy annyi tövist, hogy örömmel nyugosztják meg vérzett lelkűket. Eljöttek a vidám, bobó, jókedvű gyermekek, kik sírva hagyták el kedves játékukat, kiknek arcára ráfagyasztá az ártatlanság könyét a halál.

Eljöttek az ifjak, kik tán csak nehány nappal előbb érték el a célt, melyért küzdöttek, fáradtak, úgy mint a gyermek a hegy orom piros virágáért és mikor hozzá nyúlt, hogy letépje azt, akkor közbelép valaki más, aki nagy, hatalmas,

a halál. Ezek az ifjak is meg érinték a boldogság virágát, de nem lett övék. Most itt vannak az orgonabokrok között . . .

Eljöttek ide a szép, deli lányok is, kiknek a lelke tele volt hittel, álommal, vággyal, szeretettel, virágos, szalagos, fehérruhás szép fiatal gyermeklányok, akik daloltak, kacagtak, táncoltak, most itt alusznak mind. Eljöttek ide azok is, kik áhítattal dicsőítették Ábrahám és Izrael nagy Istenét.

Itt vannak azok is, akik nem voltak kibékülve az ő engesztelhetetlen Istenükkel; eljöttek ide mind, rokon, ellenség, idegen és jó barát, békén nyugosznak egymás mellett az egyszerű tölgyfakapu mögött, amelyen ugyan nem állott a fölirat: „Requiem aeternam dona ei Domine, et lux perpetua luceat ei“, azért, aki erre megy, önkéntelenül sóhajt fel: könnyebbítse meg az Űr a békébe nyugóvok felett a nehéz hantokat.

1 *

Utam gyakran vezetett el a kis temető mellett és sokszor feltettem magamban, hogy meglátogatom azokat az ismeretlen embereket, akik már elköltöztek, kikről már csupán egy kis domb susogó fűszála beszél, akiknek minden vagyona egy sirkő, egy oszlop, melyet a kegyelet emelt azok számára, akik átlépték a túlvilág kapuját. Ha erre jártam, úgy éreztem, mintha valaki hívna, biztatna, mintha valaki mondaná: gyere ide, ne kerülj el; és én meghallgattam a hivó szót; félelem, irtózat nélkül léptem a keskeny ösvényre, melynek végén ott állt a tölgyfakapu.

Beléptem. Á lelkem végigjárta ezt a kis kertet. Dísztelen, virágtalan dombok. Megborzadtam. Hát ezeknek, akik itt vannak nincs senkijük, ide nem hozott virágot a hála, a szeretet ? Hiába kérdeztem, a halottak nem tudnak beszélni, az élők meg nem hallják.

Álltam, összekulcsoltam a kezemet és imádkoztam a nagy, örök uralkodóhoz : adj Uram örök nyugodalmat nekik, pihenjenek békén a sir lakói, kiken dísztelen halom emelkedik, zugó vihar hadd pihenni mind.

Azután haladtam előre.

Egymásmellé sorakoztak a díszes, vagy kevésbé díszes márvány sírkövek ; a nap hevében úgy csillogott a sok szürke, barna, fekete márvány, mintha ezer meg ezer tüzoszlop olvadna eggyé; úgy ragyogtak, úgy tündököltek, mintha ebben a szűk, orgonabokros kis temetőben összpontosulna a nagy világ még nagyobb fénye.

Egy sirkő elé ültem és néztem, bámultam, hosszan, sokáig milyen síremlék ez 1 ? Csak egy oszlop, amely tán egy méter magas, 15 centiméter széles, egyszerű, régi, durva, homokos kő, ez nem ég a nap hevétől, de úgy látszik, mintha a milliárdnyi homokszemek, melyek kőzet alkotó elemét képezik, mozognának, élnének táncolnának a nap égető sugaraiban.

Egy régi sirkő, vájjon kinyugszik mögötte ? Egy fehérhajó, megtört nő, vagy egy sorsával küzdő férfi ? egy nevetős arcú lány ? egy könyes szemű gyermek ? Az oszlopról a fölirat már csaknem eltűnt, azok az apró homokszemek, melyek közé a kegyelet bevéste a boldogult nevét, lehorzsolódtak, lemosódtak. Még a köveket is megemészti az idő rongálódhatlan vasfoga. Csend volt, nem zúgott a szellő, nem zengett a madár, még a lepke is pihent a fűszálon.

Halotti csend volt a kis temetőben, csak a sirkő beszélt; ez a régi, vesző, élettelen kő be-