Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-11 / 6. szám
XL. évfolyam 6. szám Szekszárd. 1912 február 11. Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lao„ szellemi részét illető I' _ , „. minden közlemények intézendők Feleios szerkesztő Fomunkatars Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11, BODA VILMOS HORVÁTH IGNACZ Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldeménvek intézendők Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon Előfizetési ár: Egész évre 12 K, évre 6 K, lj4 évre 3 K Számonként 24 tillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig S korona, 100—200 szóig 9 korona, 200—300 szóig 10 korona, minden további UO szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér A „priusz“/ Parlamenti életünket az utolsó 10 évben szemlélve, önkénytelenül éreznünk kell, hogy a mai rendszer végóráit éli. Nem kell bennt lenni a politika kotyvasztó konyhájában, csak az ablakon át kell szemlélni, hogy orrán, ha kerül is ki valami, az a mai viszonyok között alig élvezhető. De legtöbbször nem is készül ott semmi, csak a tiiz pattog, egy-két rossz fazék sustorog a tűzön, a sok kukta lökdösi egymást, egyik a másiktól nem tud kisütni semmi okosat, odaég a rántás s a sok jó féle szakács- könyvet végtére is egymás fejéhez vagdalják. Ez az utóbbi években a mi parlamenti életünk képe. S mikor már a sok kukta jól hajba kapott, akkor a főszakácsok összedugják a fejüket, i ogy mit lehetne hát mégis főzni. Akkor aztán főzik egymást, főzik a nemzetet, mig megint porba nem ejtik a pecsenyét, ami különben marhahúsnak feladott lóhusból készült. Önkéntelenül gondolkodóba kell, hogy ejtsen , ez minden gondolkodni tudó embert. Mert nem jelenség ez már, nem tünet, hanem krónikus baj. . De hát hol keressük a hibát ? Kereshetjük az egyénekben, a parlamenti szakácsokban ! De hát az emberek minden korban egyforma jók és egyforma rosszak voltak. Miért lennének a maiak jobbak vagy rosz- szabbak a tegnapiaknál ? Mikor különösen a maiak között is oly sok a tegnapi! * * Mint tisztelt munkatársunk magánvéleményét közöljük A szerk. S hozzá tagadhatatlan, hogy csak tiz évvel előbb is a most erőszakkal fenntartott rendszer még magától, természetes erejénél fogva alkotni is tudott. Egy ideig legalább életképesnek látszott s bizonyos tekintetben az is vo.t. Azután látszólag teljesen elbukott közben s úgy látszott, fölváltja egy más, egy szebb, egy jobb, egy rég óhajtott. Azonban a régi nem birt kimúlni, az uj pedig kora szülöttnek bizonyult — idétlen lett. Nem az egyénekben van tehát a főbaj, hanem az egyének összeségét uraló rendszerben. Az egyének külön-külön mindig jók és kevésbbé jók voltak, összeségükben való megnyilatkozásuk azonban lehetett teljesen jó és teljesen rossz, a szerint, amint a saját egyéniségét mindenik önmagába, egymásra való relativ hatás nélkül teljesen szabadon, vagy többé-kevésbbé egymás befolyása alatt, saját, vagy közös cél érdekében érvényesíthette. Veszedelmes állapot, mikor az egyének egymást tévútra vezetve, igyekeznek céljukat elérni, még veszedelmesebb s egyenesen a rendszer pusztulását eredményezi, ha ezen félig komoly, félig színlelt küzdelemben egy harmadiknak, — a nemzetnek -r- akarnak a küzdők tülekedésükről a szent- harc, a nemzet-mentő küzdés képét mutatni. Mert végtére is a szemlélő szerint két küzdő fél közül az egyik győzhet csak s mivel itt a küzdelem a nemzet bőrére megy, a győző a győzelem után kell, hogy igazolja, hogy úgy mondjuk, kiérdemelje az ő győzelmének jogosultságát. Amelyik győző erre nem képes, az csak látszólag győztes. Nálunk ez a küzdés már tiz éve folyik, két fő irány igyekezik boldogítani a nemzetet, — ez idő alatt volt győző mindkettő, — de győzelme jogosságát nem tudta igazolni egyik sem, mert egyik sem bírta, sőt a másik nem is akarta a hozzá föntartás- sal, vagy föntartás nélkül fűzött reményeket beváltani. S igy ötlik fel önkéntelenül a" baj főoka: parlamenti rendszerünk ósdisága. Addig mig a rendiséggel szemben haladást, mondhatjuk, óriási haladást jelentett a mai választási rendszer mellett íelépitett nemzeti képviselet — addig alkotás képes volt az. És alkotott is. Mikor azonban a nemzeti akarat megnyilvánulása, a parlament, kifejtette azt az erőt, amit mai expansiv képessége mellett megtehetett, megszűnt a további alkotása. Közben a nemzet előbbre ment, ha nem nagyon is előbbre, de eljutott addig, amely ponton már világosan fel tudja fogni, hogy egy nemzetnek műveltnek és jólétben kell lenni, s amikor látja, hogyan lehet az, s amikor van önérzete ilyennek lenni akarni. Nagyobb igényeket, akaratának erősebb és célirányosabb megnyilvánulását várta tehát a parlamenttől. Azonban hiába! Azt látja, hogy a mai parlament erre képtelen. Nincs elég ereje a nemzeti erő visszatükrözésére. Nincs elég bátorsága a nemzeti követelések komoly megvalósítására. Nem nyer elég táperőt a népből, ahonnan pedig kell, hogy gyökerei, és pedig éltető gyökerei lenyúljanak. Föl kell tehát frissíteni a parlamentet, meg kell nyitni az utat, hogy a népakarat oda hathatósabban be áramalbasson. Létérdek ez, mert a mai parlament az idővel meddővé, alkotásra képtelenné vált. TÁRCA. Mintha csak . . . Mintha csak elhagyott temetőben járnék Mohosult halmokon, korhadt fejfák között Hol a hosszú idő letörlé a nevét Régés régen annak, akit könny öntözött: Elvadult fabokor, behorpadt sirhalom Szomorkodik csupán a rég elmúltakon. Amott egy elpusztult udvarház integet Vedlett falaival. Gyom lepte udvarán Nagy lármásan játszik pajzán gyermeksereg. Csak a kósza szellő jár nyitott ajtaján, S halkan, nagy titokban a szellő beszél csak Egy éj borzalmairól rettentő titkokat. Feljebb füstösfaiu, fekete rom látsz ik, — Régi nagy épület, ma csak a romja áll, Benne vércse, bagoly, vad madár tanyázik; Árva repkény kúszik fel lopva e falán; Csonka tornya ma is némán égre mered, Mintha még siratná, mit oly régen vesztett! Egy óriás sírbolt itt a falu mellett, — Ki tudja hány százan nyugosznak alatta, Kiket kora sírba döntött ádáz végzet? Egy leölt falunak kicsinye és nagyja! És ma oláh pásztor dalol sírjuk felett,, Az Isten tudja csak, hogy ö min kesereg ! ? Mintha csak elhagyott temetőben járnék Mohosult halmokon, korhadt fejfák között. Hol a hosszú idő letödé a nevét Reges-régen annak, akit könny öntözött: Csupán magam vagyok már ma, ki könnyezem, De talán megérzik mégis ők odalenn. DÁVID PÁL, ref. lelkész. Cupido nyilai. Élt egyszer Simlában egy nagyon szép leány, egy szegény, de becsületes kerületi bíró leánya. Jó leány volt ; de arról az egyről nem tehetett, hogy érezte hatalmát s élt is vele. Anyja, hűen minden jó anya kötelességéhez, tele volt aggodalommal leányának jövője miatt. Volt Simlában ez időben egy komiszárius, aki minden volt, mindazt viselhette s mindazt megtehette, amit emlitettem. Mint egy ember egyszerű volt, de csúnya, — kettőn kívül a leg- csunyább férfi egész Ázsiában. Arca valósággal arra való volt, hogy álmodjunk róla s aztán megpróbáljuk pipánk fejére kifaragni. Saggot volt a neve, Barr Saggott, — Barr-Saggott Antonius s utána hat cimjelző betű. Kormányzati szempontból az indiai kormány legkiválóbb erői közé tartozott. Társadalmi szempontból azonban kedveskedő gorillához hasonlított. Azt hiszem, mikor figyelme Beighton kisasszony felé fordult, Beigbtonné asszony örömkönnyekkel fogadta a gondviselés e jutalmát öreg napjaira. A legtöbb komisszárius zsugori; 'de Barr- Saggott kivétel volt. Királyi lakomákat adott, ellátta magát jó lovakkal, táncmulatságokat rendezett, valósággal hatalom számba ment az országban s ehhez képest viselkedett is, Ne felejtsük el, hogy mindaz, amiről irok, a britt Indiának csaknem történelem előtti korszakába esett. Lesznek, akik emlékeznek még arra az időre, mikor a lawn tennis még a jövő méhében pihent s mi valamennyien eroquetet játszottunk, De még előbb volt olyan idő is, •— akár hiszitek, akár nem — mikor még a croquetet sem találták fel, s az Íjazás, melyet 1884-ben Angliában felelevenítettek, dühöngött ép oly mértékben, mint ma a lawn-tennis. Beighton kisasszony pompásan túllőtt a 60 yardnyi hölgy távolon, s a legjobb hülgyijász volt Simlában. A férfiak „Tara-Devi Dianájának“ nevezték. Barr-Saggott minden figyelmét neki szentelte, ami Beigbtonné asszony szivét, mint már emlitém, büszkeséggel töltötte el. Beighton Kitty sokkal nyugodtabban fogadta a dolgot. Tetszett ugyan neki, hogy a komisszárius, neve után egy csomó cimbetüvel, őt tüntette ki s hogy a többi lány majd megpukkadt az irigységtől; de azt a tényt sem lehetett eltagadni, hogy Barr-Saggott tüneményesen csúnya volt; s minél jobban szé- pitgette magát, annál groteskebb lett. Nem ok nélkül száradt rajta a „langur“ név, ami szürke majmot jelent. Kitty úgy vélte, hogy kellemes ugyan, ha a komisí lárius ott hever lábai ellőtt de mégis csak többet ér megszökni előle s kilovagolni azzal a gonosz Cubbonnal, aki az imbal- lai dragonyos ezredben szolgált, azzal a fiatal legénnyel, akinek csinos arca, de nem sok kilátással biztató jövője volt. Kitty a kelleténél jobban kedvelte Cubbont. S Cubbon egy percig sem tagadta, hogy fülig szerelmes Kittybe: mert Cubbon tisztességes fiatal legény volt. így aztán gyakran megtörtént, hogy Kitty Barr-Saggott méltóságteljes udvarlása elől az ifjú Cubbon társaságába menekült, amiért anyja, mindannyiszor jól megdorgálta. „De, mama“ — szólt ilyenkor Kitty — mikor Saggott ur olyan — olyan rettenetesen csúnya ! „Kedvesem“, — hangzott mindig a kenetteljes válasz — „senki sem lehet másforma, mint
