Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-22 / 51. szám
1912. december 22. régmúlt szivetrenditő nap óta, midőn lezuhant a fáról. — Tud, tud, de csak én értem meg a szavát. Ez okból sem hagyhatom magára. Ma is csak azért távoztam el kórágya mellől, mert ö maga is unszolt rája ... és mert olthatatlan vágy vonzott e fenkölt szellemű körbe. A fenkölt szellemű körben ugyan alig hal látszott egyéb e kurta mondatoknál : ,,Told közelebb a savanyuvizes üveget'-, ,,No, még ebből a rétesből“, ,,Ej, nincs az a szénás szekér, amire még egy villával föl nem fér“, de a kászonházi tanitó úgy hallgatta, mintha valami ritka zene lenne, ügy láttam, hogy nem is a szavakra figyel, hanem a hangra, arra a hajlékonyabb, kifejezőbb, lágyabb hangra, melytől tanyai népe közt annyira elszokott. Mely visszavarázsolta a preparandia padjai közé. Mely úgy repesett körülötte, mintha a fiatalságát hozná vissza szárnyain. És mintha valami olvadozna a szivében. Valami elrejtőzött, rég nem érintett érzés. A barátságnak oly sokáig tárgytalan érzése. Az ebéd végével a társaság kártyához tilt. A kászonházi tanitó azonban nem. Csak nézte a kártyázókat magafeledten, elmerültem Aztán egyszerre megrázkódott. Kivette az óráját és hirtelen fölkelt. — Már megyek, — mondotta. — Ugyan már, Radnyai bácsi ! — szólt a házigazdám. —Hiszen alig egy órája, hogy érkezett, — Nem, nem. Már mindjárt kot órája. Éjfélig sem vergődöm haza, ha nem indulok. A gyerek is nyugtalankodnék. Bocsánatot kérek, hogy megbontom e kedves társaskört. Oly szerényen távozott, mint jött. Néhányszor még emlegette ,,a keblében lángoló hálát“, aztán nekiindult a napfényben szikrázó homoki útnak. Benn a szobában tovább folyt a játék. Oly kor emlegették : — No, most már valahol a Neszürjhegynél vagy Levelesnél ballaghat a Radnyai bácsi ! Uzsonna, táján elbúcsúzott a fekéteháti tanitó is, mig az, ásotthalmi estig koccintgatott velünk. Most már ketten találgatták, hogy merre járhat a kászonházi vagy a feketeháti kolléga, aki nem sajnálta a hosszú utat, hogy kaputok közt töltsön néhány rövid órát. Azután útra kelt az ásotthalmi is. És a pusztára ráborult az est homálya, melyet csak könnyű ezüsípermeteg gyanánt derített föl a hold világa. Valahol tűz világolt, melynek pirosló udvarán biborszinü kóbor hajócska gyanánt úszott át valami gém vagy gólya. _ A társadalom. í. Elnézem sokszor ezt a mindig mosolygó világot. Hazugság az ajakán, tettetés csiliámlik ki a szemeiből. Másnak akar látszani, mint amilyen valójában. Nem akarom az elfogultság vádját a fejemre zúdítani. Nem mondom, hogy a világ a maga egészében rossz. Hiszen van benne jó is. De azt mindenki elhiszi nekem, hogy a látható, élő, mozgó, gondolkodó világ: az emberek legnagyobb része igen sokszor megtéveszt. Boldogságról beszél ott, hol nyomor, kétségbeesés van. Megelégedésről álmodik akkor, midőn szivének benseje dúló viharok martaléka. Féktelen zajgó hullámok uralkodnak, vészesen kavargó örvény' van ott lenn a mélyben, midőn mi azt hisszük, hogy minden nyugodt. — Játszi enyelgéssel kacérkodnak a nap fürge sugarai a tenger sima tükrén, alant pedig a megmérhetlen mélység tátong felénk ... Mélység, mely a tenger szörnyeinek lakóhelye, s melynek csak az elgondolása is ijesztő. A világ szivének benseje is féktelen, háborgó tenger. Hiába ül mosoly az ajkon, derű a szemekben . . . halálthozó örvényt takargatnak ezek. Í5 az emberek nem is sejtik a veszélyt. Hányán vannak, kik veszélynek sem gondolják, s gondtalanság, teljes önfeledtség vesz rajtuk erőt. De hát miben is állna a veszély, melyet én örvénylő tengerhez hasonlítok ? ! Nagyon könnyű a felelet. Csak körül kell tekintenünk, s elszomorító kép rajzolódik lelki szemeink elé. Súlyos betegség kórtüneteit látjuk mindenütt. — Gyászos rabság nehéz bilincseinek csörtetését halljuk. A lelki uralom édes igájától fölszabadított ember, az érzékiség nehéz láncainak súlyos terhét sínyli. És ennek elsősorban önmaga az oka. Le nem igázott féktelen szenvedélye, könnyelmű gondolkozása. Mintha ennek a szazadnak levegője magában hordaná a laza erkölcsi élet ártalmas csiráit . . . Az a megmérhetlen hiúság, mely ünnepelteti magát a nagy városok fényes palotasorai TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY között, úgy, mint az egyszerű falvak nádfödeles házikóiban, a mai ernbei életének kevélysége, elbizakodottsága, az erkölcsi élet meglazulása: az érzókies életnek mindmegannyi gyhanyagai. Elhiteti magával az ember, hogy az erkölcsi „szép“ és „jó“ fogalmát önmagában Isten nélkül is megvalósíthatja. Csoda-e aztán, ha házát homokra építi, s élete az ingadozó nádszálhoz lesz hasonló. Mert erkölcsi jellemek csak eszményi légkörben képeztetnek. A világ légköre érzékiességre nevel. Az irodalom és művészet, nagyrészt az érzékiesség szolgálatában állanak. Észre sem vesszük sokszor, mint lopja be magát szivünkbe a bűn. A napi sajtó bünkrónikája és a fércregények szerelmes kalandjai ; a minden erkölcsi jellegből kivetkőztetek színpad és Íróink úgy, mint festőművészeink léhasága : érzékiséget lehelnek maguk körül. És környékez a veszély mindenfelől. Vegyük hát észre már egyszer ! A nemtörődömség súlyosbítja a bajt. Nem látjuk e a megmérhetetlen károkat, melyeket e betegség okoz ? Isten képére teremtett, halhatatlan lelkek pusztulását, az emberi akaraterő kínos vergődését, a testi és szellemi erő gyászos satnyulását, az emberi méltóságnak durva lealacsonyitását .. . Nagy a veszély, talán már szabadulni se tudunk tőle . . . De mégsem szabad reményt veszítenünk. Isten szeretetében hatalmas erő áll rendelkezésünkre. Csak használjuk, éljünk vele. Lelki életünk egét soha sem boríthatják el annyira a veszély komor, sötét felhői, hogy az isteni szeretet fényözöuéből egy szikrácska ne juthatna szivünkbe. Bizakodjunk hát a veszély közepette az O szeretetében ! II. A nagy zűrzavarban azt sem tudjuk, hogy mi a bajunk. Elégedetlenség, zúgolódás, forrongás jellemzi a mi időnket. Segélyért kiabál az ember, s a biztos segitség forrásait nem találja. Kietlen sziklás hegység lejtőin halad, tátongó mélység fölött vezet útja, élete folyton veszélyben, létezése kinos bizonytalanságnak kitéve. Az erkölcsi meghasonlás, s a szív gyötrő üressége azok a tulajdonok, melyek megkeserítik életét. Úgy néz ki az ember,. mint a kitagadott, ki hovátartozandóság, családi tűzhely és a szeretet minden melegsége nélkül bolyong. Még önmagára sem ismer rá, annyira idegen és erkölcsi tulajdonságaiból annyira ki van vetkőztetve. Nem túlzók e színezésben, mikor e képet rajzolom, hiszen csak képtelenségemet érzem, midőn a mai kor könnyelműségét, eltévelyedését akarom ecsetelni. A huszadik század emberének idegrendszere megérett az erkölcsi züllésre ; ez az idegrendszer az Isten nélküli élet miazmáinak termőtalaja. — A gondolkozás ferdesége, a lelki eltévelyedés veszedelme uralkodóvá lesznek, s ragadják magukkal az embert a bűn posványáiba ; sülyedésbe, sötétbe, dermesztő élettelenségbe : a halálba. És mi ennek az oka? Könnyen rátalálhatunk a baj okára. Csak szét kell néznünk magunk körül, s látni fogjuk, hogy az általános nyugtalanságnak, az ember lelki züllöttségének önmaga az oka. Életének iránya helytelen, tárgya merőben rossz; a mai kor szelleme kiöli a leik ékből az Isten után való vágyakozást, Pedig egyedül csak ez lehet az ember életének vezércsillaga. Ez világítja meg előtte az utat, hogy sötétben ne botorkáljon. Ez teszi az életet virányossá, hogy ne a nyomorúság teremjen részünkre töviseket. Ám az ember mesterségesen fojtja el a Teremtőtől beleoltott isteni ösztönt. Átadja magát egészen a teremtményeknek, s megfeledkezik az Istenről. Nem csoda, ha boldogságot nem talál, s örökre árva, hontalan, Elfeledi, hogy az embernek célja, mindenekelőtt az Isten, s hogy Őt leikéből kivetnie, a teremtményeknek alárendelnie nem szabad. Ilyen is lesz élete. Tengődő, anyagias, terméketlen, s csak mesterségesen lehet élénkséget ébreszteni benne. Igazi örömet, vigasztalást nem talál, s másokkal közölni nem tud. Teher neki a föld, bántó az ég, elviselhetetlenek az emberek. A nagyobbak ellen zúgolódik, de azért lenézi a kisebbeket. A jólétben féktelen, a szegénységben kétségbeesik. Mennyivel boldogabb az, ki virágos mezőn és az őserdők rengetegeiben ; a tenger megmérhetetlen felszínén és homokos puszták sivatagján: a kenyérkereset keserű pillanataiban és az eszményi élet nehéz kisértései között, mindenütt és mindenkor keresi és megtalálja az Istent. Vágyódása égető szomjúság az Ur után, s ebbe a kielégíthetetlen epedésbe temetkezik el egészen. És ennek a gondolatnak ölén csöndesen pihen meg a viharzó lélek. (Folytatása kővj 3 Vissza a férjhez! Irta: Knábel Vilmos. A vonat üte nszerii zakatolása is mintha folyton csak azt mondaná: kár volt, kár volt. Most azonban már késő ; a kocka el van vetve, ő ott hagyta a férjét, búcsúszó nélkül. Minden perccel nagyobb lesz közöttük a távolság. Csak még egyszer otthon lehetne, nem hagyná olyan könnyen ott a puha meleg fészket, az otthont, a férjét! Miért is tetto, miért is határozta el magát oly könnyelműen ei're a szökésre ? Miért különösen most, midőn uj élet ébredt a szive alatt ? És aztán gyanúsítása tény-e ? Hátha csak látszat, hátba mégis hü maradt hozzá férje ? Ez a bizonytalanság és önvád azóta, hogy a vonatra ült, befészkelte magát a szivébe és egy pillanatra sem hagyja békében. Akire többet gondolni sem akart: a férje van képzeletben folyton előtte. Látja szintén, mint kétségbeesetten őtet keresi, mint tűvé teszi érte az egész várost. Es aztán ez az átkozott vonatzakatolás is folyton csak azt dörmögi : kár volt, kár volt! A késő bánat marcangolja lelkét, mig előtörnek a könnyei és némileg megenyhilik szívfájdalmát. Egy kellemes májusi napon ezeket az érzel-; meket véltem egy velem szemben ülő hölgy arcáról leolvasni, midőn személyvonatunk Dombóvárról Pest felé sietett. De nemcsak én, hanem jó-, formán az egész szakasz utazóközönsége nézte kíváncsian a sarokban meghúzódó, egyszerűen öltözött nőt. Csinosnak lehetett mondani, alig látszott húsz évesnek. Egy fonott kosár van mellette a pádon, melyben mindenféle ruha van hanyagul összehányva. Az összehányt holmi a gyors elhatározást és sietséget bizonyítja. A ru.-, hák tetején csoportfénykép van egy katonai zenekarról. A nő ezt a fényképet százszor is a kezébe veszi, nézegeti, hangosan felsóhajt, majd. sirni kezd. Élrakja a képet, hogy aztán néhány pillanat múlva újból elővegye 0ß sírva nézegesse.;., Az utazók eleinte részvéttel nézik a siró nőt. Viselkedése azonban mindinkább furcsábbá és nevetségessé lesz és mulatni kezdenek rajta.' „Nincs esze“, mondja egy idősebb és nyelve» asszony. Egy legény a többieken át kiváncsian néz a félig nyitott kosárba és meglátja a fény>-‘ képet. Nevetve mondja : „Katona szerető volt a kisasszony és bizonyára sokat talált a tűzzel; játszani !“ Erre a vastag megjegyzésre már aztán' a hálás III. Osztályú publikum hangos hahotába’ tör ki. A goromba tréfára a nő, mintha vipera csípte volna meg, felugrik helyéről, teste fényé- getőleg egyenesedik ki, szeméből kiapad a könny: és szinte villámokat szór a gyanusitóra. „Nem szeretője, hites felesége vagyok egy zenészőrmes-- temek“, kiáltja, hogy mintegy hitelt adjon szavainak. „óh ha itt volna, lakolnia kellene ezen meggyanusitásért! Jaj^ mit tettem ! Ki fog ezután megvédeni a cudar világ ellen? Vissza megyek hozzá, hisz szeret és visszafogad még.“ „Na na lelkem, ne vegye szavainkat úgy szivér , nem akartuk ám megbántani“, mondja az előbb még csufolódó asszony. „Aztán, tudja a maga állapotában jobb is a férjnél maradni. Katona-embert meg éppen nem szabad oly köny- nyen otthagyni, azok úgyis hamar felejtik el az asszonyt. Menjen csak szépen vissza hozzá és béküljön ki vele !“ Nem sokat kellett a nőt már a visszatérésre biztatni. Gyors elhatározással magára kapja kabátját, felteszi kalapját és a legelső állomáson kiszállt a vonatból. Néhány hónap telt el a furcsa vasúti jelenet után, midőn ugyancsak a pesti vonaton két nő beszélgetéséből a történet nyitjára jöttem. P . . . nagyobb vidéki városból jöttek s mint már asszonyok közt szokásos, a szomszédokat megszapulták sorba. „Hát az őrraesternével a maguk szomszédjukban mi van? Úgy hallottam, megszökött.“ „Meg, de már vissza is jött azóta s férjét egészséges fiúgyermekkel ajándékozta meg.“ „Miért is szökött meg? Maguk a szomszédban bizonyára tudják az igazi okot.“ „Rövid a története. Tudja, rosszul nevelik a mai férjek feleségeiket. Egész nap otthon ülnek s őrzik feleségeiket, mintha bizony ellopná valaki őket. Ha aztán egy ilyen szoknyán ülő egyszer is próbálja csak feleségét néhány negyedórára magára hagyni, úgy egy kis sirás-rivásra és féltékenykedési jelenetre el lehet készülve. így volt ez örmesteréknél is. Tudja, már az egész kaszárnya a bakától a hadnagyig mind őtet gúnyolta, hogy nem kap kimenőt az asszonytól. Egy májusi délután aztán mégis csak megemberelte magát az őrmester s engedély nélkül is elment pajtásai közé a sörházkertbe. Persze a jó cimborák kaptak az alkalmon s késő esúg ott fogták az őrmestert. A hónapokig tartó mézes hetek egészen elszoktatták szegény őrmestert az
