Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-01-08 / 2. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1911 január 8. Garay Antal. — Visszaemlékezés. — Pál’ napja Tolnavármegyét egy fájdalmas hir járta be: meghalt a jó öreg Garay bácsi. Talán egyik utolsója azoknak a tipikus magyaroknak, kiket az élet nem tudott megtörni, akiknek ideális hazafiságát a hullámzó élet változatossága nem tadta megrabolni, akik egy legendás kor boldog világából, a letörés után is csak egy emléket vittek magukkal — amelynek éltek — a rajongó szeretetet a független magyar haza iránt. Ennek az eszmének élt ő, annak kivívásáért küzdött dicsőségesen betöltött hosszú életén keresztül. 1822. december 16-án született Szekszárdon. Szülei Garay János és Walter Zsuzsánna voltak. A boldog szülőket szép nagy családdal áldotta meg az ég. 12 gyermekük volt, akik közül azonban csak 6 ért nagy kort, három fiú és három leány. A legidősebb fiú János volt, az ébredés korának hires költője, Alajos mint duna- szekcsői plébános halt meg, szintén hirtelen halállal, Antal a legfiatalabb. Alighogy elvégezte az elemi osztályokat, jómódú szülei egy szerencsétlen pör folytán teljesen elveszítették vagyonukat, a még csak 12 éves volt Antal fiuk ekkor elszakadt a szülői háztól. Ezen időtől kezdve saját magát tartotta fenn, bejárta egész Nyugat- Európát, mindenütt szorgalmasan tanult, minden érdekelte és már ekkor vetette meg alapját azon széleskörű és nagy műveltségének, amelyet mindenkor csodáltunk nála és amely oly élvezetessé tette a vele együttlétet. Mint jó szivü gyermek hosszú utjai alatt dacára a sok küzdésnek, amelyet az élettel vívnia kellett, nem feledkezett meg kedves szüleiről, ahányszor csak megengedték körülményei, mindenkor a leggyen- gédebb figyelemmel segélyezte szüleit. Miután bejárta az egész müveit Európát, Parisban telepedett le, hol közel négy évet töltött. Párisi, tartózkodása alatt „Tárogató“ cimmel egy kéziratos magyar újságot is szerkesztett. A lelkes ifjút épen Párisban találták a hires februári forradalom napjai. A szabadságért rajongó lelke őt is a küzdők sorába ragadta, küzdött halált megvető bátorsággal, küzdött kétszeresen attól az időtől kezdve, mikor első ideálját közvetlen mellette lőtték agyon a barrikádokon. Egyike volt az elsőknek, kik a királyi palotába nyomultak és ledobták az utcára Lajos Fülöp trónját. A legnagyobb büszkeséggel őrizte ma is a jó öreg ur a trón bársonyának kis darabját, mint bátor fiatalságának egyik legkedvesebb emlékét. Alig múlottak el a februári forradalom izgalmai, a müveit Párisban elteljedt a hir, hogy Magyar- országban is kitört a szabadságharc. A lelkes ifjú mikor meghallotta a hirt, elindult vissza, hogy most már ne csak szabadságért, hanem édes hazájáért is harcoljon. 1848 nyarán már itthon találjuk őt, mindenképen Görgei seregébe akar jutni, de mikor ez nem sikerül, beáll honvédnek a 49. honvédzászlóaljhoz Aulich seregébe. Fegyverük nincs, csak kiegyenesített kasza, ő maga is Pestnek utcáin saját pénzén szerez magának kardot, amelylyel ezután végigharcolja drága hazája szabadságharcát. A fegyvertelen sereg a jól fegyverzett ellenség elől hátrálni kénytelen a Csalóköztől egész a Tiszántúlra, végre 1849 tavaszán jut Debrecenben fegyverhez és utána rögtön visszafordulnak, halált megvetve szembe az ellenséggel és a hősi csapattal Garay Antal már részt vesz a szolnoki csatában, azután isaszegi, kőbányai, ácsi, komáromi és még számos ütközetben. Útközben értesül Alajos bátyja el- fogatásáról, Budavár bevételénél csapatja zászlajával kezében kettős erővel küzd, a hazaszereteten kívül a testvéri szeretet is halálmegvetésre bírja, csak hős bátorságának és részben szerencsés véletlennek köszönheti, hogy közvetlen közelből nem kap kartácslövést és igy az elsők között lehet, kik az elfoglalt várra kitűzik a magyar zászlót. A szabadságharc letörése Komáromnál találja, ott kapitulál. Indítványára a 49. zászlóalj zászlaját, hogy idegen kézbe ne kerüljön, feldarabolják és széjjel osztják a vitézek között. O maga is ezüst keretben a legféltékenyebben őrizte mindenkor ezt a drága kincsét és az volt az óhaja, hogy ezt halálakor szivére tegyék. A kapituláció után rendíthetetlen hittel a magyar haza függetlensége kivívásában, melyet mindhalálig megőrizett, megkezdi nyugodtabb polgári életét. Rövid időre János bátyjához megy, később Alajos bátyjához, hol egy kicsit kipihenve a szabadságharc nagy fáradalmait, az akkori mintagazdaságba — Sátoristyére megy gazdasági képzettséget szerezni. Gazdasági tanulmányait befejezve, Baranyában Mocsoládon, majd 8 éven át Kövesden működött mint önálló gazdatiszt. Szive vissza- vonzotta szülővármegyéjébe, Szekszárd városánál vállalt állást, de a constitutio visszavonásakor 1862-ben, mint jó magyar hazafi, lemondott. Ekkor nevezte őt ki báró Bézsán János apáthi uradalmának főtisztjévé, hol a praktikus gazda érzékével és képzett ügyességével rekonstruálta a gazdaságot és vezette majd 40 éven keresztül. Apáthi-pusztához fűződnek boldog családi életének legkedvesebb emlékei; tizenkét gyermeke közül kilenc ma is él, kiket rajongó atyai szeretetével dédelgetett és oly feledhetetlenül kapcsolt szivéhez, hogy elszállva a családi fészekből, mindig legnagyobb örömük és boldogságuk volt, ha visszajöhettek egy kicsit megpihenni az áldott jó szülői szivhez. 1898-ban nyugal°mba vonult j Tolnán egy kis kastélyszerü szép házat épített magának és itt élt emlékeinek. Kedves dolgozó szobája, hol oly sok napot töltöttem vele, telve volt emlékekkel, emlékekkel, melyet nagy utazásaiból hozott, emlékekkel, melyeket a szabadságharc küzdelmeiben rakosgatott félre. Családja után ezek voltak és szép könyvtára az ő legkedvesebbjei, féltve őrzött kincsei. Itt merengett ő el a szép múlton, itt Írogatta nap-nap után, még halála előtt is pár nappal hazafias életének történetét, az átküzdött szabadságharcokat, a közvetlen impressziókat, melyeket szerzett, amely kedves munkájába eddig csak különös kegyben levőknek engedett betekintést, amelyet azonban rendkívül jó volna, ha könyv alakjában majd mindannyian olvashatnánk. Bár közel 80 éves koráig szemüveg nélkül irt és olvasott, egy szerencsétlen operáció folytán ebben a nagy korban elvesztette látóképességét, de ez a csapás sem törte meg, lelkének és emlékező tehetségének csodás élénkségét, testi és szellemi elevenségét megőrizte és tovább is munkálkodott. Ott találjuk őt mindenütt, hol a független magyar hazáról van szó ; még mintha most is látnám daliás alakját szép diszmagyar- jában, galambősz képével, ahogy oly sokszor néztem őt büszkeséggel és örömmel. Közel fél éve visszavonult teljesen, a vármegyei függetlenségi párt elnökségéről is lemondott, pihenni akart. Alig három hete, hogy utolszor fölkerestem, örömmel mondotta el tervét, hogy most meglátogatja gyermekeit és azután visszajön Tolnára és ki se mozdul. Útját megkezdte legfiatalabb fiához Zoltánhoz ment Ákos fiával dec. 28-án Rinyaszentkirályra, még a legkedélyesebben töltötte el az estét, reggel 5 óra tájban szivén nyo mást érzett, kevéssel rá rövid pár perc alatt ked- ves gyermekei karjaiban szivszélhüdés oltotta ki, oly sokaknak kedves életét. Hídja-Apáti állomáson láthattam csak viszont, de már többet nem őt, csak érckoporsóját, amelyet 48-as nemzeti zászló takart be, amelyen ott feküdt honvéd kardja koszorúktól övezve. — Szomorú találkozás volt ez, egyike azoknak a perceknek, amelyek bár mily erős legyen is az ember, szemébe a fájdalom és meghatottság könyeit hozzák. Ha szomorú látvány a virágzó rózsa hirtelen pusztulása, úgy sokkal leverőbb egy évszázados tölgyé, mely oly sok viharral dacolt. Látni a zokogó szép gyermekeit drága édes apjuk koporsójára borulva s a régi hü cselédeket jó uruk utolsó látogatásánál szemükben a ragaszkodás megható könyeivel. Elindult a négyes gyászkocsi azon az ismert tájon, amelyen oly sokat járt ő s amelynek minden röge régi jó ismerőse volt. Az ő gyermekei, így nevezte az apáthi-puszta általa ültetett fáit, fagyos ágai között szomorúan súgott a szél, a kis kápolna harangja siró szavával messze elkisérte, el a családi sírboltig, hol utolsó „Isten Hozzád“-ot mondhattunk neki, hol most már ő is pihen, alussza a boldogok álmát és várja a föltámadást, midőn visszanyerjük újra őt, mikor véle újra együtt lehetünk. A viszontlátásig is az emlékezés virágaiból font ezen kis koszorút teszem kedves sírjára utolsó bucsuzásom gyanánt. Louis. Népszámlálás. (H.) A legszomorubb népszámlálás Magyar- országon 1234. évben volt, minekutána a tatárok kitakarodtak szomorú hazánkból. Bélának még- egyszer kellett az országot megalapitania. Hol lennénk mi ma, ha a tatárdulást az ég kegyelme leveszi a. vállunkról ? Bízást beszélhetnénk a ma 1 korona 50 fillért, mert szegény öregek esetleg nem tudnának megosztozkodni. A fizetést Dobó Béla számvizsgáló teljesíti, kinek Szirmai hadnagy segit. Újabb meglepetéssel tapasztaltam, hogy a számvizsgáló sem az a bürokrata pénzügyi tisztviselő. Az 1 korona 50 fillérek mellé mindenkinek juttat néhány jó szót. Érdeklődik az öregek ;iránt, látszik, hogy hivatását nem tartja kimerültnek a „számfejtéssel,“ hanem az öregek gondozását is annak tekinti. Amint előszólitja az öreg katonákat, a legtöbb név jó magyar hangzású: Csordás, Farkas, Kiss, Horváth, Mihály, Fekete stb., bár akadnak német nevüek is, de kevesen: Deutsch, Kellner, Wiener, Sternímk. Különösen sok az erdélyi ember. Ezek Bem katonái voltak. Megható látvány volt, amint — sokan bizony — csoszogó léptekkel, de katonás tartással odaléptek a számvizsgáló asztala elé. Egy pillanatra feszes, katonás tartást erőltet magára az öreg, feszesen szalutál, •— de már nem* bírja a 80 néhány éves derék, visszagörbed és reszketve nyújtja ki kezét azért a néhány, százszorosán megérdemelt garasért, amit a nemzet bizony-bizony elég szűkén juttat. A zsold kifizetés után dr. Végbely orvos uiral folytattuk a szobák látogatását. Csak el-el- néztem, amint Ferencz József katonaorvosa gyöngéd figyelmességgel és szeretettel látogatta sorba Kossuth Lajos katonáit. Mindenütt barátságos arcok fogadják. Látszik, hogy az öregek szeretik orvosukat, ki mindegyiküket névszerint ismeri, tudja szokásaikat, hogy ki hová, melyik szobához tartozik. Mindenütt ragyogó tisztaság, csin. Csak a falakon látható itt-ott kéznyom. „Folyton tisztogatjuk, — jegyezte meg az orvos — de igen gyakran fordul elő, hogy egy-egy öreg rosszul lesz és a falnak támaszkodva tud csak szegény szobájába vánszorogni.“ Amint a szobákon végigmegyünk az érdekesebb honvédek előtt megállunk. „Ez a mi derék Bakay barátunk szólt az orvos -— a zenészünk ; mikor jó kedve kerekedik, harmonikázni szokott nekünk.“ Világtalan, de egyenes tartásu, szép szál ember. Az öreg Zombor, a honvédek „pénztárnoka.“ Ezt a megtisztelő titulust azzal érdemelte ki, hogy az állampénztártól ő hozza minden hónapban a Haynau- alapitvány kamatait. (46 honvéd kap ebből 10—10 koronát havonta.) Büszke is rá. „De most már — mondja szomorúan az öreg — kísérőt is kell vinnem, hátha rosszul lennék az utón és valami rossz ember elvenné tőlem a pénzt.“ Sok öreget kérdeztem, hogy van-e megelégedve. Mind azt felelte, hogy igen jól, csak hát az Öregség... A konyhában éppen akkor készült el az ebéd, ahogy beléptünk. Étvágygerjesztőén nézett ki az étel. Kitűnő boiju- és sertéshúst kaptak az nap az öregek. Általában igen jó élelmezésben részesülnek. Legszomorubb látványt a súlyos betegek osztálya nyújt. 6—7 halódó, súlyos beteg feküdt akkor ott. Itt láttuk a legöregebb honvédet, a 96 éves Gladics Jánost, a tót honvédet. Járni már nem tud, de mikor az orvos odalép, tisztelettudóan emeli le sipkáját. Egy másik beteg pénzét olvasta; mikor zsoldjából 30 koronát ösz- szegyüjtött, azt mindig elküldte leányának. Végül Páll Gerő őrmestert és Mezei József hadnagyot látogattam meg szobájukban. Páll Gerő, korát meghazudtoló, vidám, kedves öreg ur. Friss emlékezetével igen érdekes epizódokat beszélt el a szabadságharcról, ó maga a kolozsvári filozófiai fakultás hallgatója volt. 17 éves korában állott be honvédnek a 12. zászlóaljba. Résztvett majdnem minden erdélyi ütközetben, köztük a véres piskii csatában. Mikor Bemről kérdezősködtem, érdekes történetet mondott el róla, mely, ha nem is lenne úgy, akkor is igen jellemző. Égy ízben Bem tábornok az előőrsöket vizsgálta. E közben az egyik székely katona rákiált az öregre: Apó! Ne jöjjön ide, mert idecsapnak a golyók. Mivel Bem nem is ügyelt a katonára, ez ölbekapta a kis generálist és a tartalékhoz vitte. Mezey József hadnagy szintén Bem katonája volt. Kiss Ernő ezredessel állt a magyarokhoz huszárezredével, ahol 46 óta mint kadét szolgált. Petőfit látta a segesvári ütközet előtt néhány órával Héjasfalva és Ordögfalva között Bonyhádnál. Petőfi halálát úgy adja elő, hogy a költő a hadi irodával volt, melynek pénztárát az oláhok vagy szászok kirabolták, a személyzetet leölték és a holtesteket — köztük Petőfiét is — a Küküllő vizébe dobták. i&i Nyugalomban, csendben élik le az öreg honvédek éltük alkonyát. Az utolsó évekig a múzeumnál, különféle könyvtárakban teljesítettek felügyelői szolgálatokat. Ezt két éve megszüntették, mert már öregek . . . Elbeszélgetik, elpi- pázgatják a napot az agg harcosok és igy telnek a napok. őszinte örömmel győződtem meg, hogy jó kezekben vannak. Gyöngéd és figyelmes ápolásban részesülnek. A nemzet elismerése és áldása kiséri azokat, akik gyöngéd ápolásukkal elviselhetővé teszik éltük alkonyát. Felejthetetlen emlékekkel távoztam a hon- védmenházból. Mikor kiértem a füstös, poroB Soroksári-utra, a gyárak közé és megütötte fülemet a villamoskocsik csillingelése, szinte bántóan érintett a modern élet zaja, úgy elfeledtem a jelent az öreg honvédek között.
