Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-09-24 / 39. szám
2 tolnamegyei közlöny 1911. szeptember 24. Legyen szabad kérdeznem, mit tett volna Gyönk egy egyszerű kérésre, akár a fenntartó testület, akár a tanári kar kérésére, ha a hivatalos felszólításra, sőt az áthelyező határozat kimondása után is csak ilyen áldozatkészséget tanúsított ? s ezt is 24 szavazattal 15 ellenében, ha jól emlékezem. Ezek az események, azt hiszem eléggé igazolják a tanári kar azon felfogását, bogy Gyünkhöz hiába fordult volna a gimnázium. Bizony nem a gimnázium anyagi és szellemi előnyeinek megbecsülése, értékelése, hanem csak a szorult helyzet préselte ki azt a 70.000 koronát. Az elfogulatlan olvasó állapítsa már most meg, kárbaveszett munkát végeztünk-e, megszavazta volna-e Gyönk magától ez ajánlatát, többre mentünk volna-e, ha az áthelyezést nem sürgetjük ?! Áttérve ezután egy másik állításra, amely nagytisztelétü ur soraiban nyert először határo zott formát, de szinte közfelfogás Gyönkön. — A kulturintézet köteles támogatásban részesíteni azt a községet, amely falai között helyet'adott neki. Ez igazán speciális helyi gondolkozás ! — Tehát hálára méltó cselekedett már az is, hogy egy község megtűr falai között egy kulturintézetet ? Hazánknak majdnem minden iskoláját, majdnem minden tudományos és közművelődési intézetét tanuul állíthatnám annak igazolására, hogy nem a község várt anyagi és erkölcsi támogatást a falai között élő kulturintézettől, hanem a község, a város, a társadalom adott nekik léteit; támogatásuk, anyagi és erkölcsi támogatásuk nélkül semmivé lettek volna. Egyetlen példája talán éppen Gyönk annak, hogy kulturális intézetétől kapott támogatást s nem viszont. Emlékszik talán még a vármegyében mindenki arra, hogy Hő- gyésszel szemben éppen a gimnázium volt legerősebb érve Gyönknek a hivatalokért folytatott küzdelemben ? Ha végignéz nagytiszteletü ur ép pen a saját egyháza és a mi egykázunk történetén, száz meg száz példát talál az én állításom igazolására. Igenis mi várhatunk támogatást s örök szégyene marad Gyönknek, hogy nemcsak gimnáziumának nem nyújtott elegendő segítséget —- bár ez menthető, mert hiszen azt lehet mondani, nem az övő, — hanem, hogy nagytiszteletü ur is kénytelen támogatás, részvét és érdeklődés nélkül tologatni egyházának kátyúban megrekedt szekerét! Ez a jellemző tünet. íme nagytiszteletü uram, milyen közös a sorsunk ! Nézzük ezek után Gyönk jóindulatának többi feleit; nézzük miket tett a mozgalom napfény rejövetele óta iskolánk érdekében! Ugyanakkor, amikor négy vármegyében szétküldi a múlt év nyarán a Gyönköt ismertető füzetet s benne a gimnáziumot és tanárait feldicséri, adatokat gyűjt a feldicsért tanárok ellen helyben és vidéken, mert be akarja bizonyítani, hogy az iskola néptelenségének a tanárok az okai. Nem tekintve egyelőre az eljárás lelkiismereti oldalát, kérdezem, vájjon 100 éy alatt ennek az iskolának mindig olyan tanári kara volt, a mely romlására tört saját intézetének ? Vájjon Csönd lett. Hallgatagon ültek mind a hárman, az éj sötétjében már alig lehetett kivenni alakjukat. A sötétkék égen a csillagok is, mintha őket figyelték volna, úgy villogtak, úgy bámultak a víz tükrébe. Később újra megszólalt a kislány: — Édes apám, mihozzánk is eljönne a Jézus ha hivnánk ? ha megkérném ? Az egykedvű, komoly halászt meglepte pillanatra a bájos kérdés, de felelt rá, csöndesen, meleg suttogó hangon: — El fiam, el is jött Ő már sokszor. Mikor halat fogtam, azt mind Ő küldte, meg téged is O adott nékem, kis virágszálam, édes anyáddal együtt, ugye Terám ? szólt, s karjával átfogja az asszony vállát. A kislánynak lassan lecsukódtak álmos pillái. Egészen befészkelődött anyja ölébe. A beszéd fonala is, úgy látszik, megszakadt. Csönd, némaság feküdt meg mindent. Egy két perc múlva, mint valami fuvola lágy, puha hangja, megszólalt álmában a kislány: „ . , . aranyos Jézuskám . .. szeress minket... meg ... a boltos Böskét is . . . oszt.. . hadd menjünk be . . . lakni . . . oda ... a városba.“ A halász és felesége összenéztek. Fejcsóválva szólt a halász: — Édes fiam, ne engedd többet a bolto- aékhoz egyedül bemenni. Nem akarom, hogy elrontsa a város, az a piszkos, füstös város. Apánk is vizen élt, mink is. Ez is itt találja föl a boldogságát, mint mi. Itt van a csöndesség és békesség. Hallod a vizek zúgását ? hogy susog a hab mintha most is itt járna az Ur. — S valahonnan, a túlsó partról, a füzesek felől, lágyan simult bele a csöndes éjbe egy ti linké bubánatos merengő dallama. Septitzentgyörgyi. Filó Lajos, Bocsor Lajos, Dömény József mért nem tudott csak éppen Gyönkön érvényesülni? Azután, nagytiszteletü uram, megtehetem-e én azt, hogy a szülők figyelmébe ajánljak egy iskolát, amelynek tanári karát én magam akarom megbélyegezni? Gyönkön ez megtörtént. A diáktoborzáshoz is van fegy-két szavam, nem a tavalyihoz, mert arról szóltam már füzetemben, hanem az ideihez. Két feltétele van a tanulók segélyezésének: szegénység és érdem. Egyenként tudnám felsorolni azokat az érdemet- len tanulókat, akik a folyó iskolai évre segélyt nyertek, szin elégséges bizonyítványok alapján. Vájjon helyesnek tartja-e valaki azt, hogy itt az életet úgy tüntetik fel, mintha abban az érdemek nélküli, kötelességeiket csak immel-ámmal teljesítők is jutalomra számíthatnak ? Mi az iskolában azt tanítjuk, hogy még a való érdemnek is lelkűnkben van legszebb jutalma. Neveléssel foglalkozó olvasóimra, tanítóinkra, tanártársainkra hivatkozom ! Helyesnek találják-e azt, hogy egyik iskolából elcsalogassuk a tanulót azért, mert a másiknak nagyon kellenek ? Vannak tanítványaink, akiket sürgönyileg hoztak el Kecskemétről, Nagykőrösről s ki tudja még honnan, ahová már el mentek beiratkozni. S ez az eljárás ma Gyönkön helyénvaló élelmesség ! így fest közelről Gyönk jóindulata a jelenben. Két évvel ezelőtt 63 tanuló iratkozott be, tavaly 94, köztük 30 községi segélyezett. Tehát annyival jött több, ahány idejöveteléért pénzt kapott. Tavaly 50 tanuló volt az I. osztályban. Az idén a tavalyi I. osztályosokat is segélyezni kellett már, tehát a I-be nem lehetett annyi segélyt kiosztani, mint a múlt évben, azért I. osztályunk létszáma a tavalyihoz képest már 13-mal visszaesett. Egy jellemző eset annak igazolására, iiogy mennyire követelték a tanulók a tavaly már élvezett segélyt: Egy közepes tanuló a múlt évben ingyen étkezést kapott s a nyáron nem : folyamodott érte; nem kapta meg. Levelet irt az apa, hogy ha fia nem kapja meg az ingyen josztot, másként intézkedik, t. i. nem hozza vissza fiát. — A fiú itt van. Másik eset. Kevesli a szülő a segélyt, nem íratja be a fiút, mert nem tud érte havi 30 koronát fizetni. Elmegy a községházához, előbb kiutalt segélyén, tandíjon, könyveken kívül ingyen kosztot könyörög ki s másnap felvételre jelentkezik. S ilyen eljárás, levelezés, sürgöny váltás után 5 —6 tanulóval van, több mint tavaly. t Sokszor, nagyon sokszor hallottuk s nagytisztelet ü ur soraiból is kitűnik a hálátlanság vádja. Mi tanárok vagyunk a hálátlanok, mert nekünk Gyönk adott kenyeret s mi most ellene izgatunk. Hálát adhatunk az Istennek, ezt a panaszos kenyeret nem Gyönk adta! Bennünket az iskola tett munkásaivá s mi vállaljuk azokat a kötelezettségeket, amelyek ránk hárulnak. — A íálátlanság vádja alól felment bennünket az, aki küzdelmeinket s azok célját látja. Meggyőződésünk, hogy itt nincs tér egy iskola munkájára s mozgalmunk bebizonyította, hogy ez előtt az eddig hatástalan iskola előtt is lehet teret nyitni az érvényesülésre. Példaként áll mielőttünk is Kecskemét erőslelkti polgármestere, mi sem hagytuk el a sülyedő hajót, mert tudunk érte dolgozni, tudtunk eredményt is felmutatni s nem fogunk kislelküen megfutamodni sohasem, amíg erőt érzünk magunkban. De nem becsülhetnénk magunkat, ha cserben hagynánk azokat a kilátásokat, amelyek iskolánk előtt nyíltak. Most amikor egy biztos főgimnázium és egy tengődő, tanulót tőrrel, csalogatással, csalogatással fogdosó algimnázium közt választanunk lehet, csak Gyönk nem értheti a mi törekvéseinket. Odaértem nagytiszteletü urnák egy újabb állításához, az önzéshez. Legyen néhány szó erről is! Elismeri nagytiszteletü ur, hogy Gyönk önző, de azért, hogy részt vehessen a nemzeti kultúrában. Szép, nemes feladat, de lássuk megoldható-e. 100 év alatt, mióta a gimnázium itt van, átlag 5—10 német tanítványunk van évenként, de néha egy sincs. Ennyi idegen anyanyelvű tanuló majdnem minden gimnáziumban van, ennyi mindenütt lehetne Tolna vármegyében, tehát ez a misszió nem egyedül Gyönkön teljesíthető. Arra is tudok példát mondani, mennyire szereti éppen a gyönki német a gimnáziumot. Néhány évvel ezelőtt szóltam az egyik tanító urnák, ajánljon nekem 1—2 német fiút a gimnáziumba való felvételre, én vállalom a költségeit, hiszen alig lett volna az nekem teher. Volt egy igen alkalmas fiú, kapacitáltam az apát én is, a tanító ur is, nem ért semmit, nem adta a fiút. Még egy konkrét s nagyobb bizonyítékot! Néhány éve megüresedett a német ref. egyházban a lelkészi állás és a magyar egyház lelkészét óhajtották megnyerni a németek. Természetes lett volna igy a két egyház egyesülése egy lelkész vezetése alatt. Különösen ajánlotta volna az egyesülést a kulturális érdek, mert hiszen éppen az iskolák nyertek volna legtöbbet, az összes tankötelesek három egyenlő részre osztva tanulhattak volna, mig igy a német iskola zsúfolt, a magyar gyér népességű. Anyagi előnyei is különösen a németeknek származtak volna az egyesülésből s mégis a németek ellenállásán szenvedett hajótörést a kérdés. Nem joggal mondhatjuk e, hogy nincs itt»' érzék a kultúra iránt, joggal, hogy a gimnázium magyarositó hatása teljesen illuzórius ? Ezekért az eredményekért áldozzuk hát fel továbbra is azt a missziót, amelyet más helyen iskolánk valóban nemesen betölthetne ? Ez a hatástalanság ád létjogosultságot egy tengődő iskolának ? Aki fontosnak tartja, hogy egy tanintézet igazán érvé nyesüljön a nemzet kulturális előhaladásában, az nem kivánhatja, hogy ezekért az illúziókért, a minimális számban jelentkező helybeli tanulókért odadobjuk iskolánk lehetséges, távozása esetén kétségtelen nagy hatását. Aki lelkesül a kultúra céljaiért, az nem akadályul áll az áthelyezés előtt, hanem minden erejével elősegíti azt. Nagytiszteletü ur azonban a másik oldalon, a tanárok részén is sejti az önzést. Erről igazán csak néhány szót! Akkor, amikor a tanári kar minden elismerés nélkül vállalta a mozgalom munkáit, nyugodtan viseli a mozgalomból fakadó félreértéseket, rosszindulatot, lekicsinylést, meg- gyanusitást ; amikor Gyönkön mozgalmunk nélkül évenként 50—60 tanuló mellett munkánk is alig lett volna, amikor itt a társadalmi viszonyok bennünket minden társadalmi munka alól örökre felmentenek és a tanári kar egy uj főgimnázium megépítésének fáradságos munkái közé, társadalmi feladatok megoldására vágyik : akkor éppen papi embertől vártuk legkevésbé, hogy e magasztos célokból semmit se lásson, hanem örömvirágokban keresse a mozgalom indokait! Be keserves tapasztalatai lehetnek nagytiszteletü urnák az egyházi feladatok megoldására vállalkozó férfiak lelkivilágának körében, hogy éppen Ön, egy gyülekezet lelkiéletének őse és vezetője az életnek, a munkának egyéb célját nem is tudja elképzelni — az örömvirágoknál! * Utoljára maradt a „csendes munka helye*. Ennek nevezi nagytiszteletü ur Gyönköt s ez elől a „csendes munka“ elől szöknének a tanárok. Kettős munkát lát maga előtt minden tanárember iskoláit és iskolán kívülit, társadalmit. — Füzetemben s a fennebbiekben eléggé kimutattam, milyen lehet Gyönkön az iskolai munka hatása. Arról is szóltam füzetemben, hogy Gyönkön kulturális élet nincs — most hozzá teszem : nem is lehet! A gyönki intelligencia nagy része — nemcsak néhány tanár — állandóan várja a a legközelebbi gyorsvonatot, sőt a tanárokon kívül a többiek fel is ülnek rá, el is mennek vele. Az idekerülő intelligens emberek közönyösek maradnak Gyönk iránt, hogy miért, azt jobban tudják azok, akik minden 3—4 évben eltávozni látták az újabb és újabb csoportokat. S mégis ez az innen elvágyó intelligencia szokta felkeresni azokat az alkalmakat, amikor véletlenül Gyönkön is lehet valamit hallani tudományról, művészetről. Azok, akiket érdekeit, családjuk ideköt, a születésük, vagy szivük szerint gyönki emberek, legtöbbször elmaradnak az ilyen alkalmakról, sár, rossz idő, sötétség stb. ürügye alatt. Nem beszélek itt bálról, gimnáziumi kabaréról, mert azok kivételként állanak, hanem azokról a felolvasó estélyekről, melyeket a kaszinó régebben tervezgetett. Volt idő, amikor 1—2 tanárt meg is bízott rendezésükkel, de egy-két estély sikertelen- sége, gyér látogatottsága után minden évben befagytak. Egyszer azután el is vették a tanárok kezéből ezt a tisztséget és azóta csend van — teljes ! — íme kérem ezért vágyunk el s vágyunk oda, ahol ez nem igy van. Vágyunk oda, ahel dolgozni lehet iskolában és azon kívül eredményesen ! Ahol tanítványainkat nem kellene pénzen felfogadni, más iskolákból elcsalogatni, ahol volna iskolánk iránt szeretet, áldozatkészséget igazán tanusitó közönség, akol volna tere a munkának. Nem a „csendes muuka helyéről“ vágyunk el akárhová, hanem a tétlen csend helyéről----a hasznos m unka terére. Lehet ennek a küzdelemnek vége bármi, lehet győzelem, lehet bukás. De ha a nemzeti közművelődés ügye győz benne, akkor Gyönk bukik, ha Gyönk győz, a magyar közművelődés ügye vereséget szenved. Isten velünk! Baky István gimn. tanár. Kérjük axon t. előfizetőinket, kiknek lapunkat már régebben küldjük s előfizetési dijaikat még nem küldték be — hátralékos tartozásaikat lapunk kiadóhivatalába beküldeni szíveskedjenek.
