Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)

1911-05-21 / 21. szám

2

Gróf Batthyány Tivadar

és kerületének érdekei.

Igen jellemzően mondotta gróf Eszter- házy Mihály szekszárdi tartózkodása alkalmával, hogy igen sok képviselőnek kétféle programmja van, az egyik, amelyet a választások alatt hirdet és vall és amelyben rendesen sokat ígér s egy második, — természetesen sokkal szükebb körű —- amelyet megválasztatása után követ. Gróf Eszterházy kiemelte, hogy kerületünk illusztris képviselője ily szempontból is kivétel, mert amit hirdetett és vallott a választások alatt, tán- torithatatlanul azon programm mellett marad meg utóbb is.

Egyetemes pártprogrammját illetőleg már régen beigazolva láttuk a dolgot, de hogy szavai, melyekkel programmbeszédé- ben a kerülete érdekeit felkarolta, nem voltak puszta Ígéretek s mint annak idején fájdalom több ízben is mondották felőlünk — kortesfogások — annak egyik legfényesebb bizonyságát láthatja bárki is azon nagyszabású beszédében, melyet az 1911. évi földmivelésügyi költségvetés tárgyalása alkalmával elmondott

Hatalmas beszédéből, melyben csaknem az összes aktuális gazdasági kérdéseket felkarolta, legyen szabad szószerint kiragadnunk azon részleteket, amelyek bennünket közvetlen közelről érdekelnek, amely részletekben kerületünk érdekei hangoztatására tett ígéretet látjuk beváltva.

Borközraktárak.

A miniszter ur programújában a borértékesítésre nézve egy igen szép eszme foglaltatik, melynek kivitelére már az első lépés az idei költségvetés összeállításánál megtörtént, ameny- nyiben a miniszter nr állami borközraktárakat kíván létesíteni és az idén már négyet fel is akar állítani. Sznpponálva természetesen mindig a helyes kezelést és hogy a legkiválóbb szakértőket, kik rendelkezésre állanak, fogja ezen közraktárak élére állítani, meggyőződésem, hogy ezen intézmény be fog válni és meg fog felelni azon várakozásunknak, hogy kitűnő minőségű hazai borainknak egalizálása folytán ezeknek itthon is, külföldön is állandó piacot leszünk képesek teremteni.

Engedje meg azonban a miniszter ur, hogy egyet külön kiemeljek. Örömmel hallottam a miniszter úrtól, hogy ő a maga resszortjában mindenféle politikai és pártpolitikai vonatkozásokat félre akar tenni és kizárólag a közérdeket kívánja szolgálni. Én azt kérem, hogy mikor a borközraktári intézményt fokozatosan létesíti, — ezen elvénél álljon meg. Azt hiszem, a leglojáli- sabban honorálom a miniszter ur álláspontját és

Köröskörűi sehol egy lélek sem volt, amely az enyémmel rokon lett volna, aki velem megosztotta volna baráti szivét, s ezért lassanként valami mélységes pesszimizmus temetkezett érzékeny, meleg szivembe.

Szerettem a szépet, a jót, a finomat — és mégis: mindenki került; senki sem lett barátommá. Pedig szivem már akkor is melegségre vágyott'; kereste egy rokonszenv vonzalmát, amely egybeforrjon vele a barátság szent nevében.

Esténkint, amikor a városi nép megindult az én utcámon fölfelé, föl a sétatérre, olyankor mindig félrevonultam alacsonyan fekvő ablakom mellől s a szoba legsötétebb zugába vettem be magamat, abhonnét bár én mindent jól- láthattam, engem senkisem vehetett észre.

Szelid szivemben még csak akkor kezdett pislogni a gyűlölet örökké égő, soha meg nem lohadó lángja. Eleinte nem gyűlöltem az engem kerülőket, hanem csak szánakoztam rajtok; a gyűlölet később oltódott belém . . .

. . . Nem volt barátom. Örömmel vettem hát, amikor egy bágyadt, fülledt melegségü júliusi délután egy kis fiú jött ablakom alá. Gyönyörű göndör szöszkefürtü, édes kékszemü gyermek. Okosan bebeszélgetett hozzám s én beszédbe elegyedtem vele.

Hamarosan megszerettük egymást, ő engem, én őt. Okos beszédjén csak csodálkozni tudtam s tudni kell, hogy a csodálat és a szánalom az, amelyhez csak egyetlen egy lépés a szeretet. Megszerettem az édes kis fiút s aztán szorosabb lett a barátságunk.

Közel lakott hozzám; az utca elején egy emeletes, hamuszürke színű bérházban, ahonnét néhány pillanat alatt hozzám futott, amikor ablakomból kihajolva meglátott.

midőn ezt mondom, nem azért teszem, mintha kételkedném a miniszter nr szavainak éB inten* cióinak helyességében, hanem azért, hogy óva intsem és kérjem a miniszter urat, hogyha netán más oldalakról jönnének ezzel ellenkező törekvések, ezekkel szembehelyezkedjék.

híég egy kérésem van a miniszter úrhoz és ez az, hogy ne ragaszkodjék feltétlenül a maximális 10 számhoz, hanem legyen az 8 vagy 12 a szerint, amint a tényleges szükség elő fog állam. Én ugyanis az állami borközraktárak gondolatának keresztülvitelénél a legfontosabb tényt abban látom, hogy egyes máris hírneves borvidékek a maguk saját központjában kapják meg a maguk állandó borközraktárát. És itt ne méltózta8sék rossz néven venni, hogy, ha mindjárt a hazabeszélés vádjával is találkozom, mégis kiemelem azt, hogy például, amikor a t. miniszter ur Pécsett állít fel ilyen állami borraktárt, sohasem fogja elérni azt, hogy leghíresebb boraink egyike, a szekszárdvidéki bor a pécsi borraktárba menjen kezelés alá. Ilyen évszázadok óta elismert speciális borvidék megkívánja a maga saját borközraktárát saját székhelyén, ez esetben Szekszárdon, a másik esetben Pécsett, a harmadik esetben például a Badacsony vidékén stb. Erre külön figyelmeztetem az igen tisztelt miniszter urat abban a biztos tudatban, hogyha e téren pár ezer koronával többet kíván a költségvetésbe felvenni, ez ellen ebben a házban senkinek kifogása nem lesz.

Sió-csatorna.

A mellékfolyók szabályozása tekintetében legelső helyen áll, közérdekből, országos érdekből legelőször keresztülviendőnek tartom a Siócsatornának hajózhatóvá tételét.

A képviselőház egyik legutóbbi ülésén Szabó János t. képviselőtársam és barátom igen szépen, szakszerüleg és részletesen kifejtette a Sió szabályozásának, hajózhatóvá tételének kérdését. A magam részéről egyszerűen utalok azokra, a miket t. képviselőtársam elmondott, azokra az igazságokra, amelyek egymagukban is teljesen meggyőzhetnek mindenkit arról, hogy a Sió hajózhatóvá tétele nem helyi érdek vagy legalább is elsősorban nem az, hanem az egész Dunántúlnak, azonkívül a Bácskának és az Alföld egy részének eminens érdeke. Ha lelki szemeim elé állítom azt a helyzetett, amely a Sió hajózhatóvá tétele után előáll, akkor látom azt, hogy aránylag igen csekély költséggel a Balaton egyes pontjain a rakodó, a móló kiépíttetvén, az ottani nagy bazalt- és egyéb kőbányák termékeit könnyen fogják hajóra rakhatni és a Balatonon, a Sión, a Dunán át levinni egész a Bácskáig, még azon túl is. Látom azt, — miként a miniszter ur egy számadatban igen helyesen utalt reá — hogy az egész Dunántúl alsó részében, Somogybán, Tolnában, Baranya vármegye egy részében, különösen pedig az egész Bácskában, azon országrészben tehát, ahol a közutak kiépítése, a közutak fentartása, tehát a közlekedés legelső és merem állítani legfontosabb része, a közúti kérdések problémája ma a fedő anyagnak, a kőanyagnak drágasága mellett alig

Mindennapos vendégem volt a kis szöszke fiúcska, őt külömben a gyermeki önzés vonzotta hozzám. Volt egy katona-kardom, amellyel eljátszadozott s ez vonzotta őt a morózus bácsihoz, akit kerültek az emberek, noha szerető, meleg szive volt.

El-eljátszadozott az ablakom mellett a kis apróság és mindig jobban és jobban összeszoktunk. Ha egy napon elmaradt, már aggódva találgattam, mi lehet az oka az elmaradásnak ? Beteg talán ? Vagy már nem szeret ? S több ilyenfélét gondoltam össze-vissza, s amikor aztán egyszerre csak megjelent néhány napi pauza után az ablakom alatt: ismét olyan édesen mosolygott reánevető szemeim közé, mint annak- előtte. És ismét kezdődőt a játék . . .

. . . Hogy egyszer elszólitott hepehupás vén utcáidból a kenyér, a gorombakezü élet, jó öreg Pécs, nyomát vesztettem a kedves kis játszótársnak is.

Elkerültem messzire az ódon városból és nem láttam többé a szőke-fürtü, élénk fiúcskát.

Sokáig voltam távol aztán egyfolytában szülővárosomtól, s amikor egy napon végre ismét viszontláthattam töröklakta falait, a kis fiú már nem volt sehol. Elköltöztek valamerre, más tájára a városnak, és még csak a fölkeresését sem kísérelhettem meg, hiszen nem tudtam a nevét.

. . Elszakított a sors bennünket egymástól. En erre kerültem, ő pedig arra. Találkozunk-e még valaha az életben s rá fog-e emlékezni egyszer vagy máskor „a nagykardu bácsi“-ra néhai játszótársam: nem tudom. De biztosra veszem, hogy nem, hiszen, Istenem, olyan köny- nyen felejtenek az emberek, s főként hamar elfelejtik azt, aki őket egyszer nagyon-nagyon szerette . . . , (Folytatása köv.)

oldható meg : abban a percben, a midőn a Balaton partjairól, a veszprémi és zalai partokról olcsón tudjuk elszállítani a kőanyagot, a közutak kérdése egy csapással meg van oldva. Százezreket, milliókat takarítunk meg részint az állam- háztartásnak az állami utak révén, részint az illető vidékek javára a megyei és községi utak fentartása révén.

De ezenkívül ott van a nyersanyagok szállítása is, amit a Sió-csatorna révén igen nagy mértékben megkönnyitünk, olcsóbbá teszünk.

Én tehát a legnagyobb súlyt helyezve erre, még csak egy megjegyzést vagyok bátor tenni, amelyet röviden abban fejthetik ki, hogy bizony a nagy Dunaszabályozás, a maga egyenes útvonalait szabván és állítván elő, igen sok helyütt igen sok károkat okozott, amely károknak pótlása, javítása és kiigazitása természetesen annak a terhére esik, aki ezt a nagy szabályozást keresztülvitte : az államra.

Itt csak két momentumra akarok utalni. Szekszárd ötven évvel ezelőtt még 9 kilométernyire volt a dunai hajózástól, amikor még Borrévig jöhetett fel a hajó. A Duna szabályozása által, azáltal, bogy a tolnai Dunaágat holt-ággá alakították át, mindjobban és jobban eltávolódott a hajózható Dunától, úgy hogy most 9 kilométer helyett 17 kilométernyire fekszik a Dunától és ma már a keselyűi rakodó is annyira el van iszapolva, hogy maholnap ott sem képes Szekszárd és vidéke hajóhoz jutni.

íme, t. képviselőház, milyen perspektíva nyílik Tolna vármegye központjára nézve a Sió-szabolyozás keresztülvitele következtében. Tervbe van ugyanis véve, hogy a Sió egy oldalkiágazása egy medencét alkotna, amely Szekszárdot magát kikötőhellyé tenné.

Tolnai holt Dunaág.,

De ott van egy másik kérdés, ha valaki elmegy Tolna megyébe és Tolna község nagy vidékét bejárja, elrémül, hogy mi történt annak következtében, hogy a tolnai Dunaág holttá lett átalakítva. Az egészségügyi állapotok olyanok, hogy ne adj Isten, hogy ott kolera üssön ki: én akkor a legvégsőbb katasztrófától féltem azt a vidéket. Ipari vállalatok alakultak ott, a melyeknek terményeit el kellene szállítani, olcsó viziuton. Ott van előttük a viz, de szállítani nem képesek. Pedig ez nem a t. kormány vagy a szakközegek előrelátásának a hiánya, mert hiszen a vízi beruházásoknál a tolnai holt Dunának szabályozása, a víznek megmozgatása, hajózhatóvá tétele kontemplálva van, csakhogy ez egy szép terv, amelyre azt^ mondja a miniszter ur, hogy nincsen rá pénz. Én tehát arra kérem a t. földmivelésügyi miniszter urat, hogy úgy a Siónak mint a tolnai Duna- ágnak, de általában az ország összes főbb mellékfolyóinak, a Kőrösnek, a Szamosnak, a Vágnak, a Morvának a szabályozására és hajózhatóvá tételére tegye meg a kezdeményező lépést. Én üdvözlöm a t. miniszter urnák azon kijelentését is, amelyet tett, hogy egy és fél millió koronát kér e célra a t. pénzügyminiszter úrtól. De én azt hiszem, hogy igen sokan csatlakoznak hozzám, amidőn azt mondom, hogy a t. minister ur kérjen többet, még egy pár milliót, mert legalább 10—15 millió lenne az, amit én a mai viszonyok között a vízi beruházási költségekre évenként felveendőnek tartok.

Birtok, politika és parcellázások.

Ami a földmivelési tárca keretébe tartozó legfontosabb problémát, a birtokpolitikát illeti, örömmel tapasztalom, hogy míg akkor, midőn múlt évben programmbeszédek mondására a vidéken jártam, avval a váddal találkoztam, különösen politikai ellenfeleim részéről, hogy én földosztogató vagyok, most örömmel látom, hogy azok az elvek, amelyeket én évek óta hirdetek, amelyeket bizonyos körök földosztogatásnak jeleztek, ma már a ház minden oldalán teljesen udvarképessé váltak.

Mert miről van szó ? Az én alapelvem a magyar birtokpolitika terén a következő. Tudom, hogy a magyar kisember, legyen az gazda, zsellér vagy napszámos, kívánja a földet; megélhetéséhez szüksége van földre, és ha szerezhet magának, — nem ingyen, hanem akár tulajdonjogilag, akár bérlet utján, — akkor a magyar föld szeretete ide köti és nem keresi a kivándorlás keserű kenyerét. Látom tehát, hogy a legeminensebb, legnagyobb szociális, egyúttal hazafias nemzeti politika az, midőn a magyar népet vallási és felekezeti különbség nélkül igyekszünk földhöz és a föld jövedelméhez juttatni.

Figyelmeztetem a kormányt, hogy van még a kezében igen szép és nagy vagyon, nem mint állami tulajdon, hanem az állam kezelésében és ez a vallási és a közalapok birtoka. Bégebben a vallásalap birtokai úgy kezeltettek, hogy valóságos szégyen és gyalázat volt. Tudjuk, hogy nem jövedelmeztek seinmit, hogy az olyan préda-