Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-05-21 / 21. szám
XXXIX. évfolyam______________________21. szám ______ __________Szekszárd, 1911 május 21. Sz erkesztőség Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzkfildemények intézendők A választójog kérdéséhez. Ki hitte volna ezelőtt pár évvel, hogy a katonai téren támasztott, jogos igények, melyekért a nemzet hosszú időn át oly elszánt harcot folytatott, csakhamar lekerülnek a napirendről s helyüket egy másik, nem kevésbé fontos ügy foglalja el: a választói jog kérdése. Annyi oldalról lett már ez a kérdés megvitatva, hogy annak ismertetése teljesen felesleges s én csak arra szoritkoz- hatom, hogy az ügy legújabb fordulatára vonatkozólag elmondom nézeteimet. Az történt ugyanis, hogy a legszélsőbb magyar párt, mely Justh Gyula elnöklete alatt áll, ha nem is egyesült, de legalább együtt működésre szövetkezett a nemzetközi szocialistákkal s a román nemzetiség vezér embereivel, hogy az általános, egyenlő, titkos választói jog érdekében országos mozgalmat indítson. Hát ha biztos lenne, aminek azt hiszem éppen az ellenkezője bizonyos, hogy Justh Gyula jóslata és reménye megvalósul, miszerint a szocialisták örökre, véglegesen s igaz szívvel, nemzetköziből átalakulnak magyar hazafiakká s a románok szinte végleg és örökre lemondanak külön nemzeti-- ségi, meg nem valósítható, nemzeti ábrándjaikról s a magyar állam kebelében keresik s találják meg boldogulásukat, akkor bizony minden hazája függetlenségéért küzdő és rajongó magyar ember, szívesen sorakoznék Justh Gyula zászlója alá, a választói jog kérdésében is; de mikor sokkal valószínűbb, hogy a szocialisták nemzetközi Hepehupás, öreg pécsi utcák. (Emlékek és emlékezések.) — A „Tolnamegyei Közlöny* eredeti tárcája. — Irta: Horváth Rezső. Jaj, de régen jártam én e tájon, Itt múlott el az én ifjúságom ... I. Bizony mondom, legjobb annak, kinek nem volt ifjúsága. Aki úgy nőtt föl, mint a szálfa a fenyvesben: egyedül, minden támasz, minden segítség hijján, de minden édes emlék, minden kedves ifjúkori mozzanat nélkül is. Mert jönnek napok, amikor az ember agya működni kezd, őrölni kezdi a benne elraktározódott régi emlékeket — és kisérteni kezd valamennyi. Borongós, zimankós, szomorúságot árasztó őszi délutánokon, amikor a halni, elmúlni készülő természet hangtalanul vonaglik meg s e bangtalanságban, panasz nélküli fájdalomban mégis benne sir a lemondás minden fájdalma: megrohanják az embert kora ifjúságának apró emlékei. Kisérteni kezd valamennyi és nekünk nincs hozzá erőnk, hogy a csak kevésszer szép és kellemes, de legtöbbször fájó emlékek fölidézése ellen tegyünk valamit. Lelkünket és egész testünket hatalmába keríti valami hatalmas lemondó érzés, valami sötét bánat és vele sirunk, vele vonaglunk a fájdalmas ősszel, a haldokló természettel. Akinek nem volt ifjúsága, az mindezeket nem érzi. Neki nem jelennek meg régi barátjai, akikkel együtt játszadozott valaha az udvar homokjában, az utca porában és a rét puha pázsitján. Neki nem jelennek meg képzeletében csábitó kisértetként gyermekkori játszóhelyeinek képe: a zugó, csalitos erdő, a halkan susogó Felelős szerkesztő Főmunkatárs BOOA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ mivoltukból, semmi körülmények között, ki nem vetkőznek s a románok, ha egy időre, a cél érdekében, fel is függesztik nemzetiségi külön alakulási vágyaikat, reményeiket és törekvéseiket, ez csak azért fog történni, mert törekvéseik kilátásai lényegesen javulnának, ha az általános választói jog segítségével, az országgyűlésen tekintélyes pártot képezhetnének s ott céljaik elérése érdekében nagyobb tevékenységet fejthetnének ki. Mert egy minden megszorítás nélküli választási törvény megalkotása minden kétséget kizárólag azt eredményezné, hogy ha a magyarság többséget nyerne is az országgyűlésen, ami bizonyos, de oly állambontó, nagy ellenzékkel állana szemben, mely minden magyar érdekű politika folytatását lehetetlenné tenné. Hát van-e hazája iránt szeretettel viseltető s annak sorsa iránt aggódó magyar ember, ki egy ilyen kétséges kimenetelű vállalkozást támogatni hajlandó volna. Azt hiszem Justh Gyula és társai is csak addig teszik, mig a helyzet ily képe fel nem tárul előttük. Mert ha még akkor is tennék, oly név illetné meg őket, me1 vet velük szemben használni nem akarc-s! Hiszen kézen fekvő dolog, hogy ha az általános választói jog megalkotásához ily reményeket fűznek s ahhoz ragaszkodnak, mely a függetlenségi párt törekvésének mindenkori célját képezte, fogadják el egész teljességében a régi függetlenségi párt programme át, mert abban az is benne volt, hogy a választói jog gyakorlása: a magyarul írni, olvasni tudáshoz köttessék. patakocska, az imbolygó nádas, buzogányaival, éles kardhoz hasonló sásleveleivel és a falu . . . az isteni falu . . . Az ő lelkében nem szánt végig a borongós, lemondó hangulat ilyenkor hideg széltől fölborzolt őszi délutánokon, hanem csöndes megnyugvás honol benne, amelyet nem bolygatnak meg ilyenfajta „csekélységek,“ amelyek megkinoznak bennünket, miként valami nagy, sötét gyász. II. Hepehupás, öreg pécsi utcák! Be’ régen volt már, amikor elszakadtam tőletek! Be’ régen volt már amikor bennetek tarka álmaimat szőttem ; amikor még gyermek voltam ; naiv, csöndes, tudatlan gyermek, de boldogabb, mint ma. Be’ régen volt már minden, ami szép és kedves előttem, ami boldoggá tett és életkedvre hangolt . . , Oly régen voltam gyermek! Égnek kapaszkodó pécsi utcák, de sokszor megmásztalak benneteket lihegve, törtetve, kínnal és mégis élvezettel. Ha vissza-vissza gondolok néha-néha rátok, elfog valami visszaBzorithatatlan, leküzdhetetlen vágy holmi megkönnyebbitő sirás után és én sirni szeretnék, ha nem volnék olyan vén gyerek, akinek szempilláin szégyen a csillogó könny. Siratnám letűnt, szomorú ifjúságomat, amely ott mullott el a komor, kopaszormu Mecsek alján, a hepehupás, öreg pécsi utcák kövezetén, homokján . . . De jaj, már nem szabad sírnom ... Nekem nem volt örömteli ifjúságom, mint némely pajtásomnak. Szegény jó szüleim csak olyan huzó-vonó, életgondoktól roskadó emberek voltak, amilyen én is lettem, s nem tudták megadni nekem azt, amit szerettek volna. Nem volt miből. Úgy nőttem föl, mint a vadrózsabokor ; mindenki megtépett, mindenki kihasználta szegényMegjelen hetenként egyszer, vasárnapon Előfizetési ár: Egész évre 12 K, */t fevre 6 K, V« évre S K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 8 korona, 100—200 szóig9 korona, 200—300 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. Tiltakozom az ellen, hogy a választói jognak, minden korlátozás nélküli, megalkotása) a szabadelvüség mértékének tekintessék. Ez nem hozható a szabadelvű érzelemmel kapcsolatba, mert az a kérdés akar- juk-e az államszerző és alkotó magyarság felsőbbségét s hatalmi túlsúlyát biztosítani a jövőre is. Ha akarjuk, akkor Magyar- ország sajátságos helyzetére való tekintettel, nem alkothatjuk meg a korlátlan választói jogra vonatkozó törvényt; ha nem akarjuk, akkor azután számítanunk kell arra, hogy a magyarság uralmát kétségessé tesszük. A magam részéről, én, az imádássai határos rajongással függök a magyar állameszmén, Magyarországon a magyar fajnak feltétlen felsőbbségén és hatalmi túlsúlyán, hogy azt semmiféle szabadelvű érzelemnek feláldozni nem tudom. Ha úgy meg tudják csinálni az általános, egyenlő, titkos választói jogra vonatkozó törvényt, hogy ez minden körülmények között a magyarság túlsúlyát biztosítja, ám legyen az egyenlő, általános és titkos. De ha ez nem biztositta- tik, akkor módokról kell gondoskodni, melyek ezt a célt szolgálják. Magyarország földje a magyar faj szerzeménye és őseitől származó szent öröksége ; azt nem adhatjuk oda sem a nemzetközi szocialistáknak, sem a nemzetiségi áb- rándozóknak. Annak minden áron fajunknak birtokában kell maradnia, ha mindjárt megtagadják is tőlünk a szabadelvű érzelmet és gondolkozást. Boda Vilmos. ségemet, és igy csepegtették bele az emberek a gyűlöletet szivembe, mely ma sem halt ki belőle. Homok és néhány csenevész, sárgálló levelű akácfa volt a játszásomra. Abban találtam föl magamat napokon keresztül, amiben a többi szegény gyerek: várakat építgettem a homok dombjában, amelyet rosszlelkü emberek mindig összedöntöttek, ha estére kelve, odahagytuk a játszóhelyet; vagy pedig megmásztunk nyiszlett, alig tengődő akácfákat, s amikor lekerültünk róluk, vagy egy járókelő vágott végig rajtunk, vagy pedig az édes szüléink vertek végig bennünket, mivel hogy kiszakadt az egyetlen nadrágunk ... Ez az egyedüli játékunk volt a legkedvesebb előttünk, szegény, sétatérről kiközösített fiuknak s mi erre is mindig keserűséggel és könnyekkel fizettünk rá . . . ... És mégis, ha végigmennék egyszer a hepehupás, ódon város régi, göröngyös, gidres- gödrös utcáin, talán mégis jól érezném magamat. Fölidézném a boldog, naiv gyermekkort, amelyből rám mosolyognának a város töredezett falának rozoga kövei, az utcák régi házai, a sárga falak, amelyekről mindig hullott a vakolat . . . minden, minden ... és én Ha még egyszer gyermek tadnék lenni: Mindent, mindent el tadnék feledni I . . . III. Amikor már kikerültem az iskoláimból s a bajuszom is növögetett, elkerültem a szülői háztól. A fészekrakás ösztöne már akkor kitört belőlem s én a városnak egyik égnek kapaszkodó, görbe utcájába mentem lakni. Viz folyt az utca közepén, a jó öreg Mécsé k kebléből fakadó kristályforrás vize, amely za- jongva, nagy lármát csapva törtetett lefelé az utca közepén.
