Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)
1910-04-07 / 14. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1910 április 9. mondott, — amelybe volt sok éljen is, — amiért most épen ugyanaz a Perczel Dezső dicsérte meg. Mi körülöttünk megváltozott a világ, de mi nem változtunk meg . . . • * A vármegye leghívebb 67-es lovagja is beszélt, beszélt az ex-lexről, beszédében felemlítette, hogy az ex-lex csak mumus, az ex-lexböl senkinek sem lesz kára, csak az országnak. Senkinek sem vonja el fizetését s odafordulva az ellenzéki képviselőidhöz mondottat az urak is felvették a képviselői fizetést I . ! Igaza van, de sajátos, miért nem hozta fel élőpéldának önmagát, hiszen a legjobban érdekelt talán ő volna, tekintve azt a csekélységet, hogy széles e vármegyében (de még annak határán túl is egész az elfáradásig gyalogolhatunk) ő az, aki a legnagyobb kegy- dijas nyugdijt élvezi!?! Ne fordítsuk a tükröt mások, — hanem önmagunk felé . f . De most már búcsúzon! tőled jó, öreg vár- megyeháza, lesz majd idő, midőn visszatérek hozzád, majd ha talán foszlányos nemzeti zászlód egy boldogabb napot hirdet, vagy ki tudja nem altkor-e, midőn az idő még rövidebbre tépve jó ellenzékednek egy utolsó „Isten hozzád“-ot int j j. Akkor is visszatérek, hogy talán újból Rátltay szivemhez szóló szép szavával mondjak le én is és vele együtt sírjon majd szivem! * Megyek a vármegyében ... A központi járásban nem állok meg, hiszen ez a hely oly közel terül el a „pártatlan“ közigazgatási központ körül, hogy nem is láthatják, hogy köz- igazgatási közegeid kilincselnek és aláírásokat gyűjtenek . . . Épen másnap jutottam Bonyhádra, hogy megtörtént a lobogtatás — pardon eltévesztettem — a zászlóbontás. A korcsmába tértem be, mint a féle idegen, két cívist hallottam a szomszéd asztalnál a múlt nap eseményeiről tárgyalni. Nem sokat hallgattam rájuk, de mégis megütötte fülem az a pár szó „egy koronáért paprikást is, pecsenyét is, meg bort is adni . . . azt én nem értem koma... Nem szóltam semmit, — hogy én értem. * A kölesdi kerületben, ha a fogadtatási időjárásról akartam volna prognózist adni, csak azt írnám : záptojás eső. De kár, hogy aki a helyi lap referádáját irta a kölesdi fogadtatásról, nem volt ott, azt hiszem, ha ő is ott lett volna a közelben, hát Szekszárdig elég lett volna egy kicsit rendbe hozni magát és most is érezhetnénk talán rajta holmi diszkrét illatot. Mimiké kotlósnak is képzelhette önmagát, annyi tojás volt körülötte... Bár jutott volna az áldásból másnak is, a meggyőződésből kis mungó káplán urnák is, hadd lett volna kívülről sárga-fekete! Lassan Páter a zászlóval! a kocsibak még nem grádus ám a Parnassushoz! * A szakcsi kerületben ugyancssk furcsán áll a világ, ott Kossuth Ferencnek egy régi és egy canossai híve küzködik. Az egyik küzd, hogy apja örökét elfoglalja. A másik politikai kötéltáncot jár. Kezdette azzal, hogy 67-es főkortes ▼olt a Kämmerer és Haller választások idején, később mint függetlenségi szerepelt, mint függetlenségi lelkesedett és megmaradt a régi függetlenségi pártban, most újra gúnyát cserélt, visszatért a Kossuth pártba. Ügy tanultam a kör egy önmagába visszatérő görbe vonal, hát ha van ilyen kör a politikában is, úgy most még csak egy nagy lépés hiányzana ... és a pont kiindulási helyére visszatért. A föld is tengely nélkül forog önmaga körül, fordulhatunk hát mi is . . . ha nincs szilárd tengelyünk . . . # A paksi kerületben még csak most tisztul a helyzet. Úgy látszik két Mungó is indul az ütközetbe. Elvök: aki búja, marja! Melyik a hivatalos jelölt ? arról sok fáma volt már, az egyiket lent szeretnék hivatalos jelöltnek, a má sikat odafent. Mindkettő szeretne célt érni, de a cél áldozatot kíván — s áldozni jobb a „hivatalosából. Éljen az önfeláldozó és páratlanul önzetlen hazafiság! . . . $ De nem folytatom tovább . . . nem kiáltottam feléd jó vármegye, mint ahogy Szemere tette közgyűlésedkor : „Mungó!“ nem írom rólad azt, mit a^ „Magyarország“ ápr. 2. száma irt „zsebkendő vármegye“ — hanem csak még egy kis epizódot — al fine — ami Szekszárdon megesett . . . Ismert két alak ül a Szekszárd kávéház egyik ablaka előtt, nagyban tárgyalnak. Egyszer csak felugrik az egyik, bizonyos legyintésre emelve kezét, sértett önérzetében dühösen odakiáltja társának: „Ne mond azt nekem, hogy Mungó vagyok, mert pofon váglak!“ így beszélte el nekem e történetkét egy arra haladó ... Tű. Glosszák. Irta: Hányok y Gyula dr. Barabás Béláról irt legutóbbi glosszáimban, hogy illusztráljam annak szónoki fegyverei tiszta és tisztelendő voltát, — pár szóval kitértem két fiatal papra. Akik fölcserélték a szószéket az asztal tetejével, a bibliát a kulaccsal, á templomot a korcsmaudvarral, a szent igéket a kortesi dikciózással. Az egyik belátva, hogy tévedett, ,bogy elhajította a sulykot, tisztelői és ismerősei örömére és becsülésére korához illő szerénységgel hallgat. A másik azonban a Dunántúl névre leghosszabb újságjába kiáll és épületesnek világi szempontból sem mondható szereplésével hivalko dik, sőt cáfoló nyilatkozatában inkább valami rezerv tiszthez, mint aktiv káplánhoz illő harcias hangokat is hallat. Nagy tisztelője vagyok az egyházi rendnek. Elvégre a családban marad. A dédapám maga is lelkész volt. Természetesen kemény derekú, vastag nyakú kálvinista, nem pedig holmi jobbra - balra hajladozó Szabó Károly-féle nádfi. \j Tiszteletem azonban annyira még sem terjed, hogy akár tisztelendő, akár nagytiszteletü fiatal urak szárnypróbálgatásain részt vegyek. Csak oda járok, ahol tanulhatok, vagy élvezhetek. Az élet előszóbájából alighogy kilépettekre az én koromban már szabad elkuplézni az embernek: „Móric, Móric, maga nékem nagyon fiatal“ Téved hát a nyilatkozó kajdacsi káplán ur, hogy én őt rosszul hallottam, vagy hallucinálok. És abban is téved, hogy a riportot felőle én írtam. Amikor ő a húsvéti szent ünnep második napján Kölesden a korcsmában korteskedett, én Budapesten a kálvintéri templomban ájtatoskodtam. Ha tudom, hogy mi történik ugyanakkor Kölesden, imigyen is fohászkodtam volna: Töröktől, tatártól megszabadítottad óh uram a te magyar népedet, mentsd meg a világiaskodó papocskáktól is. Akik még ünnepnapon sem az Ur, hanem a földes ur szőlejében munkálkodnak. A két sorral tollhegyre vett beszédről négy oldalról kaptam információt. Egyet mentegetőt, hármat föltétlenül elítélőt, Kutya a kertben tehát okvetlenül van. Bocsánat, de inkább hiszek a hallgatónak, mint e gyakorlatlan világi beszélőnek. Kezdetben a lámpaláz homályositja el a leirt betűket, szókat, később pedig a belemele- gedés forgatja a malomköveket még akkor is, hogy már elfogyott a fölhalmozott darálni való. A gyakorlatlan röktönzése pedig olyan, mint a kezdő zongorázó játéka: egyik gixer a másik után. — A lényeg külünben nem az egyes szók igen, vagy nem-használásán, hanem a beszéd szellemén, tenorján van. A kölesdi debü tenorja ez volt : Tömjént, mirhát Széchenyinek, faggyugyertyát sem Kossuth Lajosnak. A tizenkilencedik század e szellemóriásának, akihez fölérő csak Cavour, meg Bis- mark volt. Dicsőíteni amazt a nép előtt, de nem adni meg éppen a nép előtt a magyar nép atyjának a tiszteletet sem. Sőt furfanggal eszközül fölhasználni Széchenyi érdemei öregbitéséré. Aki- uek az ősei maguk is robotosok voltak, nem áldozott egy fabaktát sem a robot magszüntetett negyvennyolc oltárán. Durva kezekkel nyúlt a magyar nép szivének, lelkénak legdrágább szentségéhez. Nem azért pedig, hogy még értékesebbet akarjon nyújtani, csak azért, hogy ne a népből való Halász legyen a népképviselő, hanem a néptől távol álló Sztankovánszky. A szabadság- harcot forradalomnak nevezte, azt céltalannak, eredményében csak véráldozattal jártnak hirdette. Földesura fiának érdekében az udvari kertész diadalkaput épített, az udvari káplán pedig a szolganépet szabad polgárrá tett örökké nagy idők szelleme ellen csákányt fogott. Hogy ez volt, hogy igy volt, bizonyságul ajánlom, menjen el Pálfára, Sárszentlőrincre, Faddra, Harcra például és mondja el kölesdi beszédjét ott is. Elmegyek én is azzal a három kölesdi vei pedig, akik informáltak. Arra kérem azonban a káplán urat, hogy jelenlétemben ne mondja a tisztelt et tisztőt-nek, a polgártárs-at pógártars-nak. Az ócska hatásvadászat ezen elnyűtt, alantas eszközeit engedje át a ripacs- szinészeknek. Ha ezen községeben az ő kölesdi első beszédjének reprizét nyugodtan meghallgatják, őt meg nem dobálják, a hordó, az asztal tetejéről le nem húzzák, Kajdacs Canossám lesz. Addig azonban fentartom állittásomat, bogy hibázott, hogy vétket követett el. Ne cikket írjon az újságnak, hanem mea culpát rebegjen önmagának. Egyebekben is informáltattam magamat. Hogy husvét hétfőjén beszédje elmondásában igenis többször és korántsem a fákon ült gyerekek által volt akadályozva. Ellenkezőleg, ezek, akik még nem értenek, voltak a lelkes éljenzői. És hogy az urasági kenyeresekkel, meg uszályhordozókkal együtt sem voltak annyian jelen, mint véli. Nagyon is duplán látott. — Vagy az eszem iszom utalványok számából következtét ? hogy ebből ezer darab is elfogyott, — meghiszem. Akinek bevette a gyomra a potyát, mindenki kapott. Csakhogy ez nem mérvadó, mert Kölesden is olyan pazar volt a potya-jegy osztogatás, mint Gyünkön. Itt pedig az is megtörtént, hogy egy hangos vivátozó éppen huszonkét darabot kapott. Ne vélje a tisztelendő ur, hogy a Halászpárt tart | tőle. Hogy őt ütőkártyának, faltörőkosnak, láncos ágyugolyóbisnak, átnem ugorható sövénynek, vizes ároknak képzeli. S hogy ezért érintettem a toliammal én, s ezért irt felőle is riportot nem tudom ki. -— Nagyon jól tudjuk, hogy a káplán ur csak amolyan mutatványember. »íme a lelkek, a szivek meghódítója, be- vevője!“ Titokban pedig az a nóta járja, hogy a pénz beszél. Hogy nem bevenni, hanem megvenni kell a voksoló lelkeket. Miattunk beszélhet akár népiesen, akár történetbölcseletileg. Miattunk dicsérheti a pártjának a vezéreit, akár jobban, mint cigány a lovát. — De ne bántsa se direkt, se indirekt, se szóval, se hanggal, se arcjátékkal, se kézmozdulattal se a negyvennyolcat, se a Kossuth-kultuszt. Mert ezt téve, tapasztalni fogja, hogy aki szelet vet, vihart arat; és a Halász- párt vezetősége arról sem áll jót, ha még azt is tapasztalni lesz kénytelen, hogy szégyen a futás, de hasznos. A szekszárdi függetlenségi és 48-as választó- polgárok küldöttsége gr. Batthyány Tivadarnál. Folyó hó 4-én déli 12 órakor tisztelgett Budapesten gróf Batthyány Tivadarnál a szekszárdi választókerület függetlenségi és 48-as polgárainak küldöttsége, hogy élőszóval is felajánlja a magyar országgyűlés ezen büszkeségének annak a szűz kerületnek szeplőtlen lobogóját, amely kerület mióta országgyűlési képviselőt küld a parlamentbe, mindig balpártit, függetlenségit küldött. És láttuk szinről-szinre az igazi őszinteséget, a tántorithatlan elvhüséget, a kedves, szeretetreméltó embert s a szónoklatnak mesteri bajnokát, midőn gróf Batthyány hozzánk szólott. Ha néztük nyílt homlokát, tekintetének varázsát, arcvonásait, a nagy vértanú minden porcikájának eleven hasopgáása-; -átjött? előttünk. Akkor pedig kicsordult a szemünkből a köny is, midőn kijelentette : „Hányszor kínáltak fel nekem címet, méltóságot, de én nem engedtem kezeim béklyóba kötni, hanem egyszerű közkatonája akarok lenni ennek az agyonsanyargatott magyar nemzetnek, Hazának!“ Amerre mentünk, mindenütt irigykedve mondták, igazán szerencsések, hogy gróf Batthyányi megkapták jelöltnek. Most is magam előtt látom annak a másik, velünk egyidőben jelen volt küldöttségnek hosszú ábrázatát, midőn kijelentette gróf Batthyány, hogy: „Örömmel, lelkesedésem egész erejével vállalom a szekszárdi jelöltséget!“ Mi pedig örömtől sugárzó büszkeséggel teltünk el, hogy olyan ember fogadta el a jelöltséget, kinek elvhüségében családi traditióinál fogva is, minden magyar embernek feltétlenül hinni kell; akinek közéleti munkássága úgy az egész országban, mint az általa képviselt kerületekben mindenütt áldásosán maradandó nyomot hagyott. iji Vasárnap, 3-án délután indult a küldöttség, gróf Batthyány már várt bennünket az állomáson. Másnap délben történt a jelöltségnek felajánlása. Dr. Horvát Jenő szónoki lendülettel, szép szavakban tolmácsolta a küldöttség jövetelének célját s kérte a jelöltség elfogadását. Gróf Batthyány Tivadar a szónoki mesterség varázserejével előadott beszédében kifejtette, hogy miért vállalja a szekszárdi jelöltséget. Megköszönte a küldöttségnek ily szép számbani megjelenését, a jelöltséget köszönettel elfogadva, meghívta a jelenlevőket a Royal külön éttermébe ebédre. Ebéd közben dr. Zsigmond Ferenc keresetlen szavakban emlékezett meg gróf Batthyány- ról s mint jelöltünk egészségéle is ürítette poha- i*át. Franek János szépen tolmácsolta a szekszárdiak háláját, amiért a jelöltséget elfogadta.
