Tolnamegyei Közlöny, 1909 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-17 / 24. szám
24. szám XXXVII évfolyam Szekszárd, 1909 junius 17. Függetlenségi és 48-as Kossuth-pánti politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj István-utcza 6. sz.. hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Telefon II Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár-féle nyomda r.-t. hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzkfildemények intézendők Felelős szerkesztő BODA VILMOS Megjelen hetenként egyszer, csütörtökön Főmunkatárs Előfizetési ár: Egész évre 12 K, % évre 6 K, */4 évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában HORVÁTH IGNÁCZ Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 K 74 f, 100—200 szóig 5 K 74 f, 200—300 szóig 7 K 74 f, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. Előfizetési felhívás. Julius hó 1-vel előfizetést nyitunk a Tolnamegyei Közlönyre, mely a megyének legrégibb lapja s a függetlenségi és 48-as Kossuth-pártnak egyedüli képviselője vármegyéinkben. Felkérjük tisztelettel azon előfizető- inket, akiknek előfizetése lejárt, hogy azt mielőbb megújítani szíveskedj enek. Lapunkat a t. megyei tanitók és tanítónőknek fél árért küldjük meg, mivel a „Tolnamegyei Közlönyu a „Tolna- megyei Általános Tanitó-egyesületu-Jiek hivatalos közlönye. Előfizetési díjak: Egész évre 12 kor. Fél évre 6 kor. Negyed évre 3 korona. Kérjük régi előfizetőinket, hogy előfizetéseiket megújítsák s ismerőseik körében mentői több hívet toborozzanak lapunknak. Hátralékos előfizetőinket pedig nyomatékosán felkérjük, hogy hátralékos dijaikat az ujjal együtt küldjék be, mivel ellenkező esetben a lap küldését beszüntetjük, mert a lap kiadása nagy anyagi áldozattal jár. Hazafias tisztelettel: A „Tolnamegyei Közlöny“ szerkesztősége és kiadóhivatala. Az erőviszonyok külömbözősége. E nevezetes szavakat Apponyi Albert gróf mondta a függetlenségi párt intézőbizottságának ülésén, midőn KossuthFerenc bécsi kihallgatásának eredményéről beszámolt. Akad-e Magyarországon olyan elvakult ember, ki be ne látná fentebbi mondás nagy jelentőségét és keserű igazságát ? Egyfelől áll Ausztria 30 millió népe egymással folytonos súrlódásban, de ha rólunk van szó, egymással teljes egyetértésben s hátuk mögött áll az uralkodó a maga vasakaratával; mig mi élet-halál harcot folytatunk egymás ellen s egyenesen egymás megrontására törünk. Már most micsoda elfogultság kell ahhoz, képzelni, sőt el is hinni, hogy a mi, egymással tülekedő s ezerféle ellenségtől környezett kis nemzetünk, a mostani szerencsétlen viszonyok között, a győzelem reményével veheti fel a harcot a másik, két millió szuronyra támaszkodó hatalom ellen. Nem a kishitűség magvát akarom én véreim között elhinteni, csak arra akarom egyszerű szóval őket figyelmeztetni, hogy legyenek nagyon óvatosak elhatározásaikban s kövessék vezéreink megfontolt, higgadt tanácsait, mert őket sem a kishitűség, vagy á gyáva meghátrálás, avagy a nemzet elévülhetlen jogairól való lemondás szándéka vezeti, hanem a bölcs előrelátás és az erőviszonyok külömbözőségének elfogulatlan mérlegelése. Már most mi hasznunk lenne nekünk abból, ha törvényes jogaink haladéktalan érvényesítését követelnők, akkor, mikor vajmi kevés reményünk lehet arra, hogy a megkezdett harcból, ha még oly elszántsággal vivjuk is meg, győzelmesen fogunk kikerülni; váljon nem célszerűbb és okosabb, a nemzet érdekeit szolgáló eljárás az, ha szentesitett törvényeink által biztosított s állami függetlenségünket érintő jogaink érvényesítésének idejét jól megválasztva, akkor tűzzük napirendre, mikor egyenlő erejű, vagy a mi még jobb, gyengébb ellenfelekkel állunk szemben. Ne higyje senki, hogy ez a kedvezőbb helyzet a kétes jövő ködében úszkál. Szerencsére — sajnos, hogy egy velünk egy monarchiát képező államra vonatkozólag ily kifejezést kell használnunk, ez az időpont nagyon is hamar bekövet- kezhetik, mert ismétlem: szerencsére az indokolatlan gőgben élő, elvakult osztráknak még több az ellensége, mint nekünk s amint azok észreveszik, hogy minő kiegyenlít hetlen belviszály dúl a középdunai kettős birodalomban, rögtön szőni fogják, mint a múltban is történt, osztozkodó terveiket. A Balkán kis országok mindegyike, legfőkép Szerbia és Románia, továbbá Olasz- és Oroszország mind áhitozik a Habsburg-dinasztia egy-egy tartományára s bizonyára nem fognak késni a kedvező alkalmat hamarosan felhasználni. Tiszta őrültség lenne Magyarország részéről, ha adott alkalommal, ismét valami álnagylelküségből, az osztrákok megmentésére sietne, mikor nap-nap után látjuk és tapasztaljuk, hogy mi csak alárendelt néptörzsként vagyunk itt tűrve s ahelyett, hogy állami fejlődésünk biztosítékainak megszerzésével foglalkozhatnánk, folyton arra vagyunk utalva, miszerint ősi alkotmányunk, nemzeti létünk s törvényekkel körülsáncolt állami függetlenségünk elleni TARCA __ Te gnap este ... Tegnap este egy szép csillag Lehullott az égről; Vele együtt elszállt minden Remény a szivemből. Nyugat felé volt a csillag — Merre te eltávozál, Azt reméltem, hogy az majdan Visszavezet hozzám. De lehullott az a csillag, Nincsen már reményem. — Nincs már semmi, ami téged Hozzám vezéreljen. Nem bánnám, ha most az egyszer Csak álmodtam volna, S a csillagom még mostan is Fényesen ragyogna. ____ Virányi Margitka. A jó falusiak. — Irta: Setényi Miklós. — Márton, az öreg harangozó utolsót rántott a harangkötélen. A kellemesen csengő kis harang még kettőt kondnit, aztán elhallgatott. A falu lassankint éledni kezdett. Mire a csordás végig terelte a jószágot a poros Nagy-uton, már serényen folyt a készülődés minden házban. Nemes- ladi Kiss Mihályéknál is sorra nyíltak a zöld zsalugáteros ablakok. Az egyiken a nagyasszony, a másikon nemes Kiss Mihály nézett ki a poros útra, melyen egy pár arató baktatott a határba. Nagy alázatossággal emelték meg kopott süvegüket a nagyur előtt: — Szerencsés jóreggelt kívánok nagyuram I — Hasonlóképpen — morogta oda a pipa mögül a deresfejü, de még délceg és egészséges öreg, ki nagy tiszteletnek örvendett a ssabad község lakói előtt már csak azért is, mert az ő kúriája volt a legnagyobb a Károlyi grófoké után. A nagyasszony visszalépett az ablaktól és indult át a leánya szobája felé, hogy felköltse, mert már ötre jár az idő. Lassan, óvatosan nyitott be a kedves kis szobába, melyet gyéren világított meg a zsalu lapjai között beszivárgó reggeli napsugár. Kék selyem betétes párnákon pihent a nagyasszony drága kincse, kit a szeme világánál is jobban őrzött, a kékszemü Margitka. Nagyon szerette a lányát, de e végtelen szeretetnek sob’ sem adott oly nagy kifejezést, hogy elkényeztette volna; sőt szigorúan, de szeretettel nevelte. t Megállt az ágy végénél és úgy nézte bizonyos anyai büszkeséggel, hogy ez a gyönyörű, még álmában is mosolygó lányka — az övé. Fel akarta kelteni, de mégsem tette; hadd nyugodjék, hadd álmodjék szépet, boldog, szines álmot. Lassan, mint jött, kiment a szobából, óvatosan húzva be maga után az ajtót. Férjét már felöltözve találta, amint az elmaradhatatlan ezüst knpakú tajték pipáját szorongatta az „agyarai“ között és irt valami fontos levelet. Sűrűn mártogatta be az elsárgult hosszú ludtollat a régi kalamárisba és szaporán rótta a vastag papirosra az ő jellegzetesen hegyes szarka- láb-betüit. A nagyasszony az ura felé fordult és inkább szokásból, mint kíváncsiságból kérdezte: — Kinek ir megint kigyelmed ? — Kinek? hát Kálmán bátyámnak válaszolok. Mert — el is feledtem mondani —■ tegnap irt, hogy a napokban erre jön mifelénk Zoltán fiával, aztán majd hozzánk is befordulnak.* Megírom, hogy csak iparkodjék, sáivesen látjuk. Azt írja, hogy a fiát is elhozza, a Zoltán gyereket. Az most végezte az akadémiát Óváron, aztán körül akar nézni a famíliában. — Hát kigyelmed nem tudta ezt előbb mondani nekem? — pattogott a nagyasszony. — Mondom, hogy elfeledtem.
