Tolnamegyei Közlöny, 1909 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1909-06-17 / 24. szám

gonosz támadásokat visszaverni megkíséreljük.

Már most, ily viszonyok között nem elsőrendű kötelessége-e azoknak, kik a nemzet bizalmából a vezérszerepet betöltik s kik a szövevényes politika által teremtett helyzetnek tökéletes ismeretével rendelkeznek, óva inteni bennünket, hogy a nemzeti jogokért való elszánt harcot ne akkor kezdjük, mikor kilátásaink reménytelenek, hanem jól kiválasztott időben, midőn kedvezőbb alkalom kínálkozik.

Fel tudom fogni azok lelkiállapotát, kik elszánt küzdelmet akarnak felidézni most, mikor az osztrák-magyar bank szabadalma lejár s Magyarországnak törvényben biztosított joga az, hogy vagy a szabadalmat újabb 10 évre meghosszabbítja, vagy az önálló bank felállítása iránt intézkedik, midőn tapasztalják, hogy ezen kétségtelen jog érvényesítése elé Bécsben minden tényező a lehető legnagyobb akadályokat gördíti; de ezen elkeseredés szülte harci kedvet korlátok közé kell szorítani akkor, midőn az ország java azt kívánja, hogyha vereséget nem akarunk szenvedni, akkor nem a jogot feladni, hanem törvé- nves kívánalmaink teljesülése érdekében felveendő küzdelmet kedvezőbb időre kell halasztani.

Inkább pár évi halasztás, mint kilátásnélküli harc tehát feladatunk, mert ez egyenesen az ország érdekeit szolgálja.

Csakhogy erre a harcra, erre a küzdelemre elő kell készíteni a nemzetet, de nem úgy, mint pártunk egy része mostanában teszi, hogy mindenkit, ki a bankkérdésben ezidőszerint ellenkező álláspontot foglal el, sértő megjegyzésekkel illeti.

Ha mi egy olyan nagy harcot, mint aminő hazánk gazdasági függetlensége iránti, sikerrel megakarunk vivni, akkor arra kell törekednünk, hogy ennek az országnak minden más párthoz tartozó politikusa is egy táborban egyesüljön. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha egymás politikai meggyőződését tiszteletben tartjuk.

A magam részéről sem Deák Ferencet, ki a 67-iki kiegyezés nagy művét megalkotta, sem, hogy a mostani hatvanhetes vezérekről beszéljek, Andrássy Gyula grófot, vagy Széli Kálmánt nem tartom ke- vésbbé jó hazafiaknak, mint Kossuth Ferencet vagy. Apponyi Albert grófot, dacára, hogy ezek a függetlenségi elveket vallják.

Hogy Kossuth Ferenc és Apponyi

— Nem bánom, eljöhetnek a rokonok, de engem nem találnak itthon. Megígértem tegnap Karsaynénak, hogy velük megyünk — én meg Margit is — föl Pestre. Már pedig ehez kell egy hét. így aztán nem tudom, hogy ki fogadja őket

— Jól van feleség — csillapította a férj — csak azért nem kell úgy pattogni. Ha maguk nem lesznek itthon, majd itthon leszek én. Az ennivalót meg majd csak elkészíti az öreg Márton felesége; majd behivatom. Aztán majd csak megleszünk valahogy. . . .

— Azt úgy is tudom — szólt neheztelve az asszony — hogy kigyelmed nagyon szívesen meg van nélkülem. Most már akármit mondok, semmi se tetszik. Napokon át nincs egy jó szava hozzám. Aztán azt se’ tudom, hogy miért? Vagy talán még mindig a Kosztol ányi-história van a fejében ? Megmondtam akkor mindjárt, hogy nem adom az olyan fajankóhoz a lányomat. Iszen olyan tedd ide, tedd oda ember, hogy az utolsó polgárasszony se’ adná hozzá a lányát.

— De mikor olyan csendes, jámbor fiú. . . — mentegetődzött nemes Kiss Mihály.

— Igen, hát csendes, de csak akkor, ha itt van. Azért, mert akkor nem ordít, mikor ki- gyelmeddel máriásozik ? ! Csak hallaná, mit mondott róla a nagy vendéglős, hogy milyen patáliát

Albert gróf is a 67-es politikai vezérekről hasonló módon gondolkoznak, mutatja azon körülmény, hogy Andrássy és We- kerlével egy kormányban helyet foglaltak s vállvetve iparkodtak a nemzet érdekeit szolgálni.

Ha tehát célt akarunk érni, iparkodjunk a szövetkezett pártok közötti jó egyetértést lehetőleg ápolni s odatörekedni, hogy ennek az országnak minden bármely más párthoz tartozó politikusa is hozzánk csatlakozzék, minden olyan kérdésben, mely gazdasági különállásunk igazságos ügyét szolgálja.

Tanuljunk kérlelhetetlen ellenfeleinktől: az osztrákoktól, értve alatta a lajtán- tuli néptörzseket (ezek az igazi néptörzsek), akik egymás iránti gyülölségtől eltelve, állandó béka-egérharcot folytatnak egymás ellen; de pillantsák csak meg egy magyar ember kacskaringós bajuszát, rögtön egy táborban egyesülnek, mint a juhnyáj, ha farkas tűnik fel a látóhatáron.

De hát átok verte meg a magyart, hogy az soha össze nem tart.

Boda Vilmos.

Aktuális kérdés.

— Irta: Selényi Miklós. —

A napilapok, különösen a fővárosiak ismételten írtak arról, hogy legközelebb egy 200 tagú bizottság járul Kossuth Ferenc kereskedelemügyi és Apponyi Albert gróf kultuszminiszter elé, hogy kieszközölje a felekezeti és községi tanítók számára a féláru vasúti jegy váltására szóló engedélyt. A köztisztviselőknek, megyei, városi és állami tisztviselőknek már régebben meg van a féláru vasúti jegy váltására jogosító igazolvány. A községi- és körjegyzők pár héttel ezelőtt kapták meg és most legvégül jön a tanítóké.

Ha jól tudom, nem első ízben kérelmezik ezt a „nemzet napszámosai“. Egyszer már elvetették jogos és méltányos kérelmüket. És épen ennek a testületnek, amelynek legelőször kellett volna e kedvezményben részesülnie.

Az 1907. évi XXVII. t.-c. világosan kimondja, hogy az állami tanító állami tisztviselő, a felekezeti és községi tanító köztisztviselő. Mint mondtam, a köztisztviselők javarészt megkapták már e kedvezményt, csupán a tanítói kar nem. Pedig amennyiben azoknak, úgy nekik is van joguk erre. Meg különben is, van a tanítónak legalább is annyi érdeme, mint akármilyen köz- tisztviselőnek, hisz a tanító az, aki az országnak

csapott első éjjel, mikor ide jött. Ha a zsandárok nem nézik, hogy a főispán fia, hát úgy megbotozták volna, mint a legutolsó teknővájót . . . Hallottam, milyen jó firma. Minden pénzét elissza, meg elkártyázza. Margitot is csak azért akarta feleségül, hogy az adósságait kifizethesse, mert Isten kegyelméből nyakig úszik benne.

Nemes és nemzetes Kiss Mihály látta, hogy feleségét nem tudja meggyőzni, leadta hát utolsó érvét is:

— Hadd ússzék, majd kifizettem volna. Van még annyi a nemesladi Kiss kúrián. Fiatalember, nem lehet felróni neki; meg aztán majd megjavult volna Margit mellett. Azt hiszem, szeretik egymást. Akkor meg nem lehet közbeszólni. . . .

— Hogy Margit szereti Kosztolányit ? Szereti a majd mit mondok micsoda, de nem ám Margit . . .

— Hát én abba’ a hith mindig.

Úgy vettem észre . . .

— Na, kigyelmed is rosss lár látni

a világot, ha igy látta ... ,

*

Az ajtó hirtelen felpattant i szemű,

de mosolygó képű Margitka to;

— Jó reggelt kívánok i reggelt

édes apám!

— No, felébredtél tücsök * i morckötelességtudó, becsületes polgárokat nevel. És ez nem könnyű munka. Talán egy foglalkozási ág sem igényel oly buzgó odaadást és önfeláldozó hivatásszeretetet, mint éppen ez a pálya. Ezt elismeri mindenki és kalapot emelnek az érdem előtt — de ezzel aztán vége. Mikor arra kerül a sor, hogy a tanitói testületért valamit tegyünk, akkor legfeljebb fejünket bólogatjuk és móltány- lóan mondogatjuk: „Hát igaz, megérdemlik, de hát. ..." És ez a „de hát“ mindig ott van, ha a tanitói kar érdekéről van szó.

Pedig hát lehetne, nagyon sokat lehetne tenni érdekükben. Apponyi érdeme, hogy fizetés- ügyük törvényileg rendezve lett. Igaz, hogy csak pár évre, de mégis; a munka, mely megnyitotta a haza legszerényebb és mégis legbuzgóbb harcosainak az érvényesülés, érdem elismerés útját, megkezdődött. — Van kilátásuk szép, hozzájuk méltó jövőre; mert ha valaki, úgy ők megbün- hődték már a múltat s jövendőt, most méltán várhatjuk egy szebb jövő hajnalhasadását.

Most itt van ismét az alkalom, hogy munkájukat elismerésben részesítsük az által, hogy jogos és méltányos kérelmüknek eleget tegyünk.

De nem csak joguk van a féláru vasúti jegy kérelmezéséhez, hanem félig-meddig kötelességük is, habár csak közvetett kötelességük. —> Nekik tanitaniok, sikeresen kell tanitaniok különböző ismeretekre a haza apró polgárait. És hogy valamit eredményesen lehessen tanítani, azt a tárgyat, helyet vagy esetet a tanítónak mindenekelőtt ismernie kell; mert lehet olyanról meggyőzően, érdekesen beszélni, amit magunk sem láttunk? Azt hiszem, nem. „De hát amit a tanító tanít, azt úgy is ismeri a könyvekből, hisz eleget tanul úgy a középiskolában, majd pedig a tanitó-képzőhen; akkor csak tudhat!“

Ezt mondják sokan az illetékes körökben, mikor a tanítók kérelme kerül szőnyegre. De ezek nem gondolják meg azt, hogy a tankönyvek sohasem tudnak leírásaikkal oly élénk képet vésn a lélekbe, mint a közvetlen érzékeltek. Elképzelr sem lehet, hogy valaki oly lelkesedéssel és m'

győzőén tudja azt előadni, amit a könyv sz.

___

leír

ásából ismer, mint amit ő maga a saját érzékével megismert. Az eredményes tanitás pedig megköveteli az érdekességet, mert enélkül kárba vész a tanitás. És ezzel nem a tanító, hanem a gyermekek, az ország későbbi polgárai, fenntartói károsodnak. Már pedig, ha már másért nem is, de ennek kikerülése céljából teljesíteni kell a kérelmet, mellyel nem csak hogy egy testület jogos óhaját teljesítjük, de elsősorban a némzet fiainak érdekét s igy magáét a nemzetét szolgáljuk. Ez pedig mindnyájunk kötelességé.

képű apa és sodoritva egyet deresedő bajuszán, olyan cuppanós csókot nyomott a lányka piros ajkára, hogy még egy húsz éves fiúnak is becsületére vált volna ...

— Fel én, apa; már régen. Sőt azt is hallottam, hogy mi mindent rám nem fogott édes apám!

Az öreg szégyenkezve mosolygott, de mintha mit sem tudna, ártatlan' képpel kérdezte:

— Én? Ugyan mit fogtam volna rád kis bogaram ?!

— Hát . . hát, hogy én azt a félkegyelmű Kosztolányit szeretem — felelte Margit elpirulva.

— Hát nem úgy volt ? No, akkor tévedtem. Azt hittem pedig, hogy ő irta azt a levelet, melyet nagy titokban adott át Kovács postás neked a méhes előtt tegnap. . . . Én a méhesben voltam éppen, mindent láttam. Hát ki irta?

A lányka zavartan sütötte le szemét, majd félve, bíborvörös arccal kérdezte:

— Nem haragszik apa? Akkor megmondom.

— Nem haragszom no, csak beszélj kis bohó. Hát azt hiszed farkas vagyok, hogy egyszerre bekapjalak ?

Margit először anyjára tekintett és mikor annak biztató mosolyt látott arcán, reszkető hangon, szemlesütve mondta:

— Zoltán irta ... A Kálmán bácsi fia . . •