Tolnamegyei Közlöny, 1905 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-05 / 40. szám
mondunk. Szent örökség az nekünk, mely gondjainkra bízatott s melyet sértetlenül, csorbítatlanul utódainkra hagyni megszeg- hetlen kötelességünk. Hadd jöjjön most már Ő felsége uralkodása alatt a harmadik nyomor és szenvedés. Ebben a harmadik esetben is, híven kötelességünkhez, mint már az elmúlt két ízben, becsületesen helyt fogunk állni. Törvényes jogainkról való lemondásra semmiféle eszközzel kényszerittetni magunkat nem engedjük. Majd Isten segítségével, ki a bűnösöket sújtani szokta, a harmadik szenvedés és nyomor után bekövetkezik a harmadik vesztett hadjárat is. De akkor, okulva a múltakon, mi fogjuk a béke feltételeit megállapítani. b. TÖVISEK. _________ A rendezetlen közrend városában. Városunk egy fokkal magasabb színvonalra juttott. Rendezett tanácsú várossá lön. Ez igen örvendetes esemény. De örvendetesebbé teszi ezt azon körülmény, hogy a bicskázás barbár mesterségét a városi fejlődéssel együtt emelkedő erkölcsi közérzés teljesen háttérbe kezdi szorítani, hogy ez helyet adjon egy még pólyában levő, de oroszlánkörmeit már is derekasan mutogató másik helyi sportnak, a betörés követésre méltó nemes művészetének. Színhely : Anyavárosunk. Éjjeli idő. Koromsötétség. A permetező eső egyforma ütemben csapkodja a házak falait és a monumentális adóhivatali palota ablakai vakon bámulnak az éjbe. Mindenütt fájdalmas egyhangúság, de e pillanatban megkapó jelenet tárul a szemlélő elé. Egy berúgott polgár kering végig a vasút felé vivő országúton, majd a természettani gravitáció törvényénél fogva bolygóként esik neki az országúton álló utboronáló kolosszus vastestének. A polgár (hosszan elnyújtva, mint mikor a müezzinek esteli imájukat végzik, torkasza2._____________________________________ II. Mikor János kiért az utcára, semmiféle megbánást nem érzett. Durva, rossz lelkű fiú volt, akit összeférhetetlen, dacos természete miatt mindenünnen kidobtak. Csak ment, ment, maga sem tudta merre. Nem gondolt a jövőre. Hogy lopni fog, azt sejtette. Mindent, mindent inkább, mintsem, hogy dolgozzék és fáradjon. Piszkos külvárosi utcákon bandukolt keresztül, lehorgasztott fővel, s a kezében levő véko-ny bottal az üzletek kiálló pléh-tábláit ütögetve. Beért a belvárosba. Elvegyült az illatos ruháju, elegáns járókelők közé. Néha bámész szemét rámeresztette egyikre-másikra, úgy, hogy azok félve tapogatták az órájukat. Ahogy befordult a legnépesebb utcába, nagy csődületet látott. Valami idegen ország fejedelme járt itt, annak a kocsiját vette körül a tömeg es éljenezni kezdte. A fejedelem kihajolt a kocsiból és mosolyogva köszönte meg az ovációt. János odafurakodott. A kíváncsiság űzte. Keresztül tört a tömegen s éppen a fejedelem kocsija mellé jutott, amely az összetorlódott emberektől nem tudott tovább menni. Valaki hirtelen kivált a tömegből. Tor- zonborz szakáid magas termetű férfi éppen; Jánossal szemben. — Előrántott egy pisztolyt és a fejedelem felé tartotta. Az emberekben megfagyott a vér. Egy ember sebesen a karjára ütött, hogy másfelé röpítse a golyót. A pisztoly elsült és a fejedelem helyett a tőle nem messze álló János holtan rogyott össze. Az emberek a merénylőre vetették makadtából kiált): Ide tették! . . . A szegény ember elé tették! A toportyán férgek egyék a testét. (Magában monológizálva.) De nem eszik ! Mert vasbul van, aki teremtette. (Ismét kiált.) De nem mék neki mégegyszer ! Nem én ! . . ., Még ha aranybul vóna is, akkor se mennék neki! (Még egy keserveset rikolt és tovább kering.) Az eső eközben eláll és mély csend ereszkedik a városra. Sehol egy élő lelket nem látni, csak a rend két éber őre «huzza a bőrt a fagyon», az anyaföld ölén, neki támasztva fejőket az üzleti vasredőnynek ... A kávéházból elmosódva szűrődik ki a világosság az utcára és nyugtalan arany-kigyótestekként siklik végig a tócsákon ... A kávéházajtó csikorog élesen és Lötyögős Tibor, meg Puhány Olivér törzsvendég urak lépnek ki rajta, kik csakhamar élénk beszélgetésbe merülnek. Lötyögős (ridegen nevetve): Hallotta ?! Az a vén majom Kappanyos is protestált, mert őt sem hívták meg az ülésre. — Volt neki képe ezt megtenni, pedig még egyszer sem törtek be nála. Puhány (szintén nevetve): Hallatlan ! Én nem tudom, hová lesz az emberek szemérem- érzete. (Büszkén mellére üt.) Én nálam már háromszor törtek be és még sem dicsekszem vele. Lötyögős (irigyen) : Nálam ugyan még csak kétszer törtek be, de ez véres kegyetlenségében felülmúlja az ön három betörését. A beszélgetés egyre hevesebb lesz. A két tiszteletreméltó férfiú megáll. Puhány (gőgösen) : Kedves barátom ! Az Ön baromiasan nevetséges állításai kihoznak birkatürelmemből! Hogy az ön nyomorúságos két be . . . Lötyögős (kiabálva): Igen ! Az én két betörésem fölülmúlja az ön hármát. Gondolja meg, hogy az utóbbi is mily aprólékos volt. Még a szivarszopókámat is, a becses családi ereklyét, melyen még boldogult ükapám szopta a füstöt, azt is elemelték. Puhány. Elég ! Igen kemény! Puhább ének kell nekem ! Ön beszél betörésről ? ... Ne folytassa, mert kitörök és eget kérek ! Hisz az én utóbbi betörésem a tatárhordák pusztításaira emlékeztet! Szopóka ?! Hisz az enyém borzalmas volt! Nálam még a csecsszopó malacokat is elemelték. Szót-szóra. A két érdemes ur csinos po- fozkodási kettős után hazatér. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 40. sz. gukat, aki dühössen kapálódzva ki akart szabadulnia kezeik közül. A fejedelem halott sápadtan kiszállott a kocsijából, a tömeg alázatosan utat nyitót neki, s János holt teste felé tartott. — Meghalt? — kérdezte remegő hangon. Azt hiszem ; felelte rá egy alacsony férfi, — de mindjárt jönnek a mentők azok majd megmondják. Lovak dobogása csöngetyük csilingelése hallatszott; az emberek félreálltak s a mentők kiszálva a kocsijukból, elakartálc állítani a János melléből patakzó vért. — Meghalt? kérdezte újból tőlük is a fejedelem. Meg felséges uram válaszolta az egyik, — a golyó a szivét lőtte keresztül. És ez nekem volt szánva, mormogta szomorúan maga elé a fejedelem. De azért nagy- örömet is érzett. S elhatározta, hogy ragyogó pompával fogja eltemettetni a fiút aki miatta halt meg. Ki ez a fiú ? — kérdezte a fhentőktől. Az egyik belenyúlt János ruhája zsebébe s kotorszni kezdett benne. Rongyos papír darabok kerültek elő, majd egy kemény bőrbe kötött notesz. Annak az első lapjára oda volt írva a neve és a lakása. Rácz János, Homok-utca 24. A fejedelem visszaült a kocsijába. — LIajts, a Homok-utcába parancsolta a kocsisnak. Huszonnegyedik szám. A kocsis ostorával a lovak közé csapott, mire a tömeg oszolni kezdett. Némelyek még hosszan utána bámultak és irigykedve gondoltak a fiú apjára. Ismét csend ! A néma légbe nem vegyül más csak a fúrók és reszelők serény munkája okozta alig észrevehető zörej > . . Az egyik éber őr hirtelen fölijed és egy pár pillanatig neszelve a másiknak oldala felé simít. ... A másik érezvén, hogy isszonyú az, mi odanyilallott, szintén fölijed. I. őr (suttogva) : Halli kend ? II. őr (motyogva): Hallom. A két ébrény gyorsan feltápászkodik' és a gyanús hangok irányába ljpódzik. Végre a célpontnál megállanak és lélekzetüket is visszafojtva figyelnek. — Az üzletben, melynek vasredőnye félig felnyitott, pisla mécsvilágnál serényen folyik a munka Egy darabig tanácstalanul nézi’ a két hős, végre az egyik összeszedve minden bátorságát, rezgő hangon szól: /. őr: Az istenfáját maguknak, gyűjjenek ki, mert én mék be ! II. ÓV: (fenyegető hanghordozással): mert mi megyünk be! A két hős még fel sem ocsűdik ámulatából s már is bevonszolják őket a munka színterére, Kábán, állanak meg a benn dolgozó két kifogástalan öltözetű ur előtt és tanácstalanul pislognak. — Emeltyű Flórián — vagyok. — MarJcolász Gábris — vagyok. Hangzik gyors egymásutánban. Önöknek szokatlan ez a helyzet ugy-e bár — szól Emeltyű ur. ... De azonnal megértenek mindent. S szemfényfesztő gyorsaságával tart két csillogó és drága nedűvel telt üveget a meglepett közrendészek elé. Emeltyű űr : Tessék. Melyikből parancsolnak ? Ebből a konyakból ? Marlcolász űr: (Bátorítólag): Avagy talán ebből a Maraszkinóból. I őr (szakértelemmel): Hát adjon csak ab- bul a Kóhn nyakábul. II. őr (csillogó szemmel): Hát én mög a malac kínjából, aműgy is ügön szeretem. A két közrendész gyönyörrel kortyogtatja a nedűt. Emetlyü ur : (fölénnyel) : Uraim önök, mint csalhatatlan szemem látja, intelligens emberek. I. őr (súgva a másikhoz) : Ferkó az árgyé- lusát mi az az intelligencs ! II. őr (szintén súgva): Szamár! hát azt töszi, hogy nemös-embör: I. őr: Ügön kérem, mi intelligencsek vagyunk. Otthun mög is van a kutyabőrünk. Emeltyű ur (folytatva) . . . Tehát tudják, I hogy a haza mindenelőtt! — Istenem, mennyi pénzt fog ez ma kapni! — sóhajtott a tömeg és szeretet volna ordítani az irigységtől. III. Mikor a fejedelem kocsija megáit a Rácz Márton háza előtt, semmiféle föltünést nem keltett. Odakünn a külvárosban nem igen tudnak a fővárosba érkező fejedelmekről. S maga a fejedelem mikor kiszállott a kocsijából, csupán jómódú úriembernek látszott. Egyedül ment be a kapu alá s egy éppen kifelé tartó asszonytól megkérdezte : — Itt lakik Rác János apja ? — Rác Márton igen ott balra. A fejedelem benyitott a lakásba. Rác Mártonná a kisfiával bajlódott a férje pedig hallgatagon ült egy széken. A fejedelem feléje tartott. — Kit keres ? — kérdezte Rácz Márton boszusan. — Ön a Rácz János apja ? Nem vagyok! Nem, mától fogva én nem vagyok! — ordított dühösen. A fejedelem résztvevőén tekintett rá. — Tehát már tudja. . . . Rácz Márton bambán nézett a fejedelemre. — Vigasztalódjék, — folytatta megindultan a fejedelem. Nézze, itt van a másik fia . . . Eh, mit, én nem vagyok szónok, nem tudok beszélni, vágta közbe hevesen, az ön fia miattam halt meg és önt ezért kárpótolom. En B. ország fejedelme vagyok. Rác Márton agya megszűnt működni. Elkábult. A fia meghalt és előtte egy fejedelem áll. A felesége sikoltozni kezdett és ennek az éles hangja egy kissé kijózanította. 190b. október 5.
