Tolnamegyei Közlöny, 1905 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-05 / 40. szám
1905. október 5. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 40. sz. I. és II. Őr (sűrűn köhintve): Igen ! Tudjuk. Emeltyű ur : Az európai kongregáció nagy- kolomposai vagyunk. Hazánkat veszély fenyegeti, tehát mi betörünk . . . (köhintve) akarom mondani kitörünk 1 . . . Értik uraim?! I. őr. (szerényen): Érteni jértöm. Csak felfogni nem tóm az istenfáját! Markolász ur (kicsinylőíeg int): Az nem tesz semmit, fő az, hogy intelligensek legyenek. (Egy arany órát zsebrevágva). Ez volt Kossuth arany órája, ezt elvisszük a kongregációnak. Emeltyű ur (egy láncot akasztván nyakába): Ez meg Rákócinak az aranylánca ! (Sírást utánozva). Nyugodjék békével! Ezt is elvisszük. A munka igy folyik kedélyesen tovább. A két atyafi bambán szürcsöli a pálinkát tovább. Mikor Emeltyű és Markolász urak a munkát elvégezték, a következő nyilatkozatot íratták a két hőssel : Nyilatkozat. Mi alulírottak Nagy Gergő és Csútorás Esvány tanusittyuk, hogy a két pesti ur Kossuth apánk és Rákócinak, stbinek óráit és láncait elvitték. Emeltyű ur (keztyüs kézzel kezet fog a két férfiúval): Volt szerencsém! Markolász ur (ugyanígy): Volt szerencsém ! I és II őr: Tiszteljük a kongregációt. * * * Reggeli hat óra. Nagy Gergő és Csútorás Esvány urak kialudván mámorukat, felébrednek. A nap derülten süt az égről. Nagy uram (fejebubját vakarva): Sógor az istenfáját a kongregációnak, alighanem becsapott a két pesti ur. Csútorás uram : (resignáltan) Alighanem ?! De azt meg kő adni, hogy a malackinja ügön jó volt. Cyrano. Olvasóinkhoz. 1905. évi október 1-én uj előfizetést nyitottunk a „ Tolnamegyei Közlönyu-re, mely a megye legrégibb lapja. Felkérjük tisztelettel azon előfizetőinket, a kiknek előfizetése lejárt, hogy azt mielőbb megújítani sziveskedjenek. Előfizetési díjak: Egész évre 12 kor. Fél évre 6 kor. Negyed évre 3 korona. * IV. Lapunkat a t. megyei tanítóknak és tanítónőknek Jel árért vagyunk hajlandók megküldeni, mivel a „Tolnamegyei Közlönyu a „ Tolnamegyei Általános Tanító-egyesület -nők hivatalos közlönye. A „Tolnamegyei Közlöny“-t, mely XXXIII. évfolyamának lY-ik negyedébe lép, vármegyénk hazafias közönségének jóakaratú figyelmébe ajánljuk. Hazafias tisztelettel ; A „Tolnamegyei Közlöny“ szerkesztősége és kiadóhivatala. Október 6-án, Fel Hazám! lm ütött már az óra ! Csak most, most ne készülj nyugovóra. Jogarral kezünkben vívjuk a nagy csatát, S így, igy védjük meg e drága magyar Hazát! Zúduljon bár minden pokol felénk, S ássanak millió vermet elénk : Mutassuk, nagy tettekre most is kész vagyunk, S csúfot űzni belőlünk többé nem hagyunk! Csak fessék falra hát az ördögöt! Túrják dühtől tajtékzón a rögöt, A ostromoljanak, mint vad vizár a gátat: Esküszünk, helyt állunk s nem mutatunk hátat! Sokszor arcul csapták már a magyart, ' Sok honfiú martyrt a sir eltakart: Még sem engedjük, hogy veszszél óh Igazság, S győzzön feletted a megvetett rítt gazság! Dühöngjön a felbujtott szolga nép, Mely vakon sok szentet rongyokra tép: Velünk van még a Tizenhárom szelleme, S elsöpri a hazátlant, ha tör ellene ! ifj. Wen dl István. KÜLÖNFÉLÉK. Október liatodika. Ötvenhat esztendővel ezelőtt, október 6-án szenvedett a mi tizenhárom tábornokunk vértanúi halált a hazáért. Boldog nemzet, a melynek ilyen vértanúi vannak; tizenhárom csillaga ez neki, a melyek nem az éj, hanem a szivek sötétségébe beleárasztják fényes ragyogásukat, hogy megtanítsanak úgy élni, miként ők meghaltak a hazáért . . . — Tízezer forintot adok, mondta kedvetlenül a fejedelem. — Tízezer forint . . . zsongott keresztül ez a két szó szobán. A következő pillanatban Rác Márton és a felesége, ott térdepeltek a fejedelem előtt és a kezét csókolgatták. Az csu- dálkozva állt ott. Jobbra-balra tekingetett, mintha arra várt volna, hogy jöjjön valaki aki megmagyarázza. Tízezer forint . . . tízezer forint . . . Eltanulták már a falak és folyton ezt sugdosták a Rác család fülébe. Tízezer forint, — csiripelték kün a madarak. Tízezer forint gügyögte a kis gyerek és öntudatlanul tapsolt hozzá a kezecskéivel. A mikor a fejedelem eltávozott, Rác Márton és a felesege megsiratták Jánost, mert tízezer forintot kaptak a halálért. Ezek a könnyek inkább a tízezer forintért érzett hála könnyei voltak mintsem a fájdaloméi. IV. A Rác család szerencséjének rohamosan hire terjedt a környéken, előkelő emberek látogatták meg Rác Mártont, aki a kapott tízezer forintból urasan, fényűzően élt. S könyezve mondta a kérdezősködőknek : ,— Szegény jó Jánosom . . Olyan derék fiú volt . . . Éppen akkor este, amikor az a szerencsétlenség történt vele, az uj állását ment elfoglalni. Szegény János . . . egyedüli reménységem volt . . . Annyiszor mondogatta el ezeket, hogy végre elfelejtette a János tulajdonképeni cselekedeteit. Roppant büszke volt, hogy ő a János apja; Jánosé, aki a fejedelem miatt halt meg, mert hősiesen ki akarta csavarni a merénylő kezéből a pisztolyt . . . Hanem az érdeklődés lassankint lelohadt a János családja iránt. Rác Márton szomorúan mondogatta a feleségének : — Hálátlanok az emberek. János megmentette egy fejedelem életét és elfelejtik . . . Maga a fejedelem is. Mit, hát nem szégyelte magát tízezer forintot adni ? Tízezer forint — kacagott , keserűen — tízezer forintot, Jánosért! Igazán ! nem értem, hogy ma már nincsenek méltányos ; fejedelmek . . . A tízezer forint lassankint elfogyott. Rác j Márton fölkerekedett a családjával és elment a 1 fejedelem országába. — Én vagyok a János apja, — motyogta, mikor a fejedelem elé eresztették. Jánosé, aki fönséged miatt halt meg . . . — És mit akar ? kérdezte szánakozva a fejedelem. — Nem tudok már megélni, öreg vagyok, — nyögte keservesen. — János . . . János . . . meghalt . . . ő tartott volna el . . . bennünket . . . A fejedelem jólelküen intett. — Hát maradjanak itt. Majd én gondoskodok magukról. Rác Márton boldogan ment haza. És otthon, amikor elmondta a fejedelem szavait a feleségének, az lelkesülten simogatta végig a kis fia arcát. — Édes kicsi fiam . . . egyedüli reménységem . . . igyekezzél . . . légy olyan, mint a volt . . . János . . . A kis fiú nem igen értette még ezt és el- ! kezdett nevetni. __________________ ____ o. 1 ekintsiink csak fel a csillagos égre, jó 1 sokáig, amig csak el nem önti lelkünket ragyo- i gásával, s mire ismét kinyitjuk, úgy találjuk, j hogy azóta nagyobbak és tündökletesebbek lettek a csillagok. Onnan van az, mert a milyen fényesek, úgy vonzzák is magukhoz szivünket... i éppen úgy az a mi tizenhárom csillagunk is odafenn a magas mennyországban, földi dicsőségből csillagokká váltak, vértanúi halál sugár- koszorujok, — óh az a nap, a melyen égbe szálltak — úgy volt, mintha csak a nap le- ! szakadt volna az égről. Köny nem csordulhatott a szemből, annyira meg volt dermedve minden érzés minden élő szívben, csak az ádáz kétség- beesés üvöltött a véghetetlen pusztaságon, a miért a halál megfeledkezett róla! És azok az i idők, a mik reá következtek! Éjjel-nappal ül- döztetve a tizenhárom csillag földi halálának gondolatától! Mindig és mindenütt csak őket látta a nemzet; rabigába verték: nem is vette észre ; kifosztották mindenéből : nem törődött vele, szeme, szive, lelke erre az egy napra volt szögezve, október hatodikára, az egész nemzet ott állott a vesztőhelyen ; ott volt, mikor Pesten Batthyány Lajos, a magyar lovagiasság és be- j csiiletesség mintaképe, az újépület mögötti fatéren : félig halva kihurcoltatott börtönéből és az öldöklő puskák elé állitatott. Az egész nemzet szeme látta, miként egyenesedett fel félistenné a halállal szemben ; miként képződött dics- koszoruvá homloka körül a hazaszeretet, mikor szivére tette kezét és ihletett lélekkel kiáltá: «Ide lőjjetek, vadászok!» és mikor eldördültek a gyilkos fegyverek és a hazaszeretet szent áldozata földre roskadt, a nemzet szivét ugyané golyók járták által és vele együtt ez is földre . roskadt. S Aradon is ott volt a nemzet a tizenhárom tábornokban, a kik oly magasra emelték a magyar vitézség és dicsőség zászlaját, hogy az egész vilég látta és bámulta, velük együtt szenvedte meg e nemzet a halált; ott feküdt kiterítve élettelenül, a vérittas hóhérok undok lábaikkal tapostak rajta, rabló módon osztozkodtak kincsein, egyetlen ujj nem emelkedett fel ellenük, igy tartott ez sok, hosszú évet magába foglaló egyetlen éjen át szakadatlanul; akkora gondviselés ujja megérinté a dermedt testet, megnyiltak szemei, tekintete az égre esett, s ime, a haza csillagai fényesebbek és számosabbak lettek azóta a legyilkolt hazafiak, a vértanú tábornokok mind onnan felülről mosolyogtak le reá ; nem haltak meg, hogyan is halhatna meg az, a ki a hazánaK él! Csak megdicsőiiltek, hogy örök dicsőséget szerezzenek nemzetüknek. A ki a csillagok beszédét érti, az nem fog félni, ha összecsapkodnak a felhők. A csillagok a fellegek közül mosolyognak reánk: magyar nemzet! október hatodikának szent napja biztat, hogy minden halálból van feltámadás ! Nem vésze el az a nemzet, a melynek ilyen fiai vannak! — Kinevezés. A m. kir. kereskedelemügyi miniszter a Szekszárdról eltávozott Podhoránszky Géza műszaki tanácsos helyébe a szekszárdi államépitászeti hivatal főnökévé Alacs Zoltán tordai kir. főmérnököt nevezte ki. — Állami főfelügyelő a bonyhádi és a gyönki algimnáziumokban. A vallás- és köz- oktatásüg3ri miniszter az 1883. évi XXX. t-c. alapján a bonyhádi és a gyönki algimnáziumok látogatásával és azokban az állami főfelügyelet gyakorlásával Várady Károly székesfehérvári tankerületi főigazgatót bízta meg. — Auguszta főhercegnő a tüdőbetegekért való küzdelemben. Mint lapunk egy előbbi számában jelentettük, a József kir. herceg szanatórium egyesületnek az ország több helyén alakulnak bizottságai, a melyeket senkisem kisér nagyobb figyelemmel, mint az egyesület védnöke, Auguszta főhercegasszony. A Léván megtartott alakuló ülés táviratilag üdvözölte a Tapolcsány- ban tartózkodó királyi hercegnőt, a ki Báthy László prépostnak az alakuló ülés elnökének a következő választ küldte : Fogadják őszinte köszönetemet meleg üdvözlésért, a melyet szívből viszonzok. Auguszta főhercegnő. A főhercegasszon}-' örömmel értesül a tüdőbetegek jóvoltáért való minden akcióról és vajha már a mi pátriánkon is megmozdidnának a jó szivek!
