Tolnamegyei Közlöny, 1905 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1905-09-28 / 39. szám
n tig elég volt arra, hogy őt egy olyan lépés megtételére vigye, melyet, meggyőződésünk szerint, nemes egyéniségéből kifolyólag, már a legközelebbi pillanatban megbánt maga is. Az történt ugyanis, hogy a hívására megjelent s a békés kibontakozásra hajló nemzeti megbízottakat, feltűnően rideg bánásmódban részesítette-------saját palotájában. Sem mit sem lehet azon csodálkozni, hogy azon nép, melynek közjoga azt tanítja, hogy minden hatalom tőle ered s az uralkodás együtt két tényezőből áll: a korona viselőjéből s a nemzet választott gyűléséből, kik teljesen egyenrangúak s igy a sérelem az egyik egyenrangú tényező részéről a másik hasonrangu tényezővel szemben történt, ezt a ritka eseményt közömbösen nem fogadhatja, hanem feljajdul, mint a kit váratlanul ostorcsapás ért. Nagyon helyes lett volna, a történeti emlékű cédulát, melyet egy megbizottnak kézbesítettek, ha az illendőség megengedné, azt egy más cédulával viszonozhatták volna és pedig a nemzet nevében, melyre az lett volna írva: a harag rósz tanácsadó s még egy közmondás, mely igy hangzik: a ki haragszik, annak nincs igaza 1 TÖVISEK. Szüret. «Gondolatim mostan mulatozva járnak Csekély gazdasága körül éd's apámnak». Még kis gyermekkoromban tanult emez egyszerű, de szép szüreti vers jut eszembe, valahányszor a hordók zörgését, a gyermekek örömsikolyát, a puskák puffögatását, az utcák és szőlőhegyek eleven zaját, szóval: a szüret költészetének zavaros hangokból összeszövődő oly kedves harmóniáját hallom. És feltárul előttem a gyermekkori boldogságom ragyogó képe, mikor «szülőföldem szép határában» Monoroh — nagy hajdanában! — népes karavánokat, vig tarka csoportokat alkotva, az öregebbje gyalog, dal-szóval, a fiatalabbja a parasztkocsik oldalán és saráglyáján gubbaszkodva s a hordókba fogódzva zarándokoltunk ki a lejtős «Cserhát»-ra, — egyik a Kertek-aljáira, másik a Strázsa-hegyre, harmadik a Mádi-ba, negyedik a Tetére, ötödik a Halesz-re, a szerint, amint a csekély gazdasága az éd's apánknak hol feküdt. Óh boldog kor hova tűntél ?! . . . Ma már hire-hamva sincs annak a szép szüretnek, mint Kecskeméthy Győzőnek. Mert ma már gseft a a szőlőművelés és drága mulatság a bortermelés. Borunk jó nagy részét előre megissza a nétek meg, mikor én az urat, a szerelmest adom. A kis tanya, melyet Wexel, a jószivü zsidó bérel, már majd hogy a szép asszonyra ment. De emellett micsoda térden csúszást, micsoda viharos jeleneteket miveltem, az már igazán beválik olyan kisebbszerü canossai útnak. — És — és ? — Es végre! Az asszony hajladozott, amint Dankó Pista muzsikálta nótában. «Én felém is hajladozott, mosolygott egy ...» Tudod ismered a nótát . . . — Bár ne hajladozott ? . . . — Bár. Mert tudod, most kezdődik az eset izgatóbb része. Most kell meghalnia Füleki Tar Domokosnak. — Szerelemből ? — Én is úgy vélem ! Mert igaz, hogy régi asztmája most már egész a nyugdíjazásig vitte, sőt a halálig is. Mert úgy akarta, hogy végrendelkezett. És ahogy felosztotta a vagyont, volt benne egy kis humanizmus is. — Igen - igen. Azt mondta, hogy az asszonyt én reám hagyja, vagy hogy kíméletesen legyen mondva: fiam légy hű gondozója ez asszonynak. — Később — súgta egy rohama után — el is veheted. Legyen a tied én úgyis meghalok. Legyen a te feleséged. TOLNAMÉGYEI KÖZLÖNY 39. sz. fillokszera, a perönoszpóra, a nagy adó, a munka-bér, a szénkéneg ára, a. drága, edény — stb — ; azért van aztán, Hogy bizonyos őszi hangulat komolysága, szomorúsága borul rá •fojtó köd gyanánt a hajdani szüret pajzán mosolyára, derült víg arcára: azért van aztán, hogy már előttem is több i.deszakadt tisztviselő panaszkodott, hogy ő már 10 éve, szekszárdi lakos és még soha senki se hívta meg szüretre. A másik pedig — akit meghívtak — azt mesélte el nevető boszankodással, hogy gulyás- hust evett, bort is ivott a szüreten, de szőlőt ennie nem volt szabad, éppúgy, mint a szedőknek is tilos, — Hát bizony most igy megy nálunk igen sok helyen. Ennek oka a fentebb mondottakban keresendő, ennek oka szóval az önzés! De tegyük hozza mindjárt: a nemes önzés ! Mert az a vendég, az a szedő, bizony a legédesebb, legértékesebb szőlőszemeket fo- gjmsztja, ha rászabadítják. Van annyi esze, mint Aezópus rókájának, hogy nem eszi a fanyar, éretlen, savanyu szemeket, hanem csak a javát, — van annyi esze, hogy igy szóljon az egresre: «Uva est immatura!» egye meg az apád! Igen ám, de ha a vendégsereg és a szedők tábora megeszi a bor quintesszenciáját, a töpett édes szőlőt: miből lesz a jó szekszárdi bikavér ? íme tehát igy teszi a bortermelő büszkeség nemesen-önzövé a szőlőtulajdonost, még ha agrár-pénzből lett is rekonstruálva az a szőlő. (Mit szólna a nyomdatulajdonos, ha az üzletét látogató vendégek, vagy eppen a szedők a legszebb uj betűit elsikkasztanák, nem gondolva a bibliai tilalommal: a betű megöl!!? . . ) így van a szőlőtulajdonos is a vendégekkel és a szedőkkel. Ennek is van nyomdája — prése, borsajtója s azt akarja, hogy e prés jó bort nyomjon, éppúgy, mint a nyomdász is szép, tiszta nyomásra törekszik. Punktum. — De hát: «El ti komor képek ! Ti sötétség rajzati félre /» mondja a költő. Térjünk vissza e filloxerás önző világból a hajdani boldog monori szüretekre, hol még nem geseftért szüreteltünk, hanem a szüret egy belépti-dij nélküli szabadtéri nagy őszi bál volt, boldog-boldogtalan számára — s akkor örült a gazda, akkor győzte le mosoly versenyben a gazda szeme és arca a nevető érett, édes szőlőszemeket, ha vendégei és szedői — mint akkor mondani szokták — pukkadásig ettek (húst is, szőlőt is 1) és rogyásig ittak. A hajdani gazda bizony nem számított arra, hogy mennyibe jött a termés s mit kell kifizetnie a bor árából. Örült, ha jó barátait, rokonait, jó ismerőseit magyar emberséggel úgy megvendégelhette, hogy azok megnyögték disznótorig a nagy sort s hét vármegyére szállt a hire a jó mulatságnak. Az, hogy egy pár akó borocskát is szűrhessen télire — Brávó ! — Dehogy ! Malőr ez, nem brávó. — Hogy — hogy ? — Mert nem ismered az asszonyt! Amig igy, mint barát, éppen ötven ezresbe került, hát mint feleség ? . . . Aztán már idősecske is. Nem kell nékem olyan asszony, aki legénykoromban is. . . . Tudod! — Sötéten ítélsz ! igy ítélni, ilyen aranyos de meg ilyen nagy tekintélyű asszonyról nem szabad, még ha annyit ittunk is mint most. — Ha — ha — ha! Az ezredesnéről! — És miért szereted hát azt az asszonyt úgy, hogy éjjeleket nem aludtál, annyit búslakodtál utánna ? Nem szólt reá a főhadnagy, de sarkantyújához vert egy sörös poharat és látta rajta, hogy az asszonyt szereti, nagyon szereti. Amidőn az ezredes halálos ágyán meg- iratta végrendeletét, a borosfejü főhadnagynak nagyon eljárhatott a szája,' mert az ezredes erősen megtámadta az asszonyt. — Hogyan, a főhadnagy Önt megveti, Önnek nincs mit számítania reá; de hogy is kívánja feleségének ! Nem halok még meg asszonyom ! Nem tudnék meghalni nyugodtan. Kire hagyjam hát magát ? A jó asszony csak habozott, de határozott feleletet nem tudott adni. Könnyelműnek tarthatta a főhadnagyot, de ilyen léhának soha. legalább, a disznótorokra és lakodalmakra : nem főtörekvés, csak kegyes óhajtás volt. Azért maradt az is. * A monori szüret hajdan, az én gyermekkoromban, ilyenformán folyt le : — Az otthoni kurta reggeli (kávé — papramorgó) után, ennek hegyibe jött odakinnt a hegyen a villásreggeli. Puszta szőlő-pászta közepén ropogós tavalyi száraz venyigéből rakott nagy tűz körür telepedtünk le guggolva valamennyien egy nagy karikában s kihegyezett venyige-nyársra szúrt szalonnát sütögettünk és csepegtettünk jó rozskenyerünkre vig enyelgés, tréfaszó közben; majd a finom pörccé (ott töpörtyű ve) sült szalonnát jóízűen elfalatoztuk megmaradt kenyerünkkel, utána egy kis tavalyi karcos vagy puha kenyér, «lágy szollá» s ekként kibírtuk délig Az ebéd volt: első nap birkagulyás, rétes ; második nap juhhusos káposzta és pogácsa ; harmadik nap juhhusos köleskása és pecsenye. Ha tovább tartott a szüret: újra kezdtük a menüt. Esténként, de különösen a szüret végén : dal, zene és tánc, — az ifjúság a földön, a tipró a kádban vagy a borzsákon táncolt világos hajnálig, ó-borral gyantázva dalos torkát vagy villanyozva fáradó bokáit. így volt ez hajdan, az én gyerek koromba. Azért mondták akkor, ha valami jó hirt mondtak valakinek: «akkor szüret!» De most — úgy látom, — a szüret a gazdának csak aggodalom, teher, költség és igy szomorúság; a vendég lenni óhajtónak pedig, ha meghívják és szőlőt nem ehetik, csak boszuság, ha meg nem hívják, sáppadt irigy^ség és keserűség. Azt gondolom, azért van mostanában igy szüretkor mindig az ostoba szeszélyes, folyton változó időjárás, hogy most kiderül, majd megfagyunk, aztán meg rögtön majd meggyuladunk a nagy melegben, — hideg északi szél s forró nyári zivatar villám-cikázással, özönvízzel váltogatják egymást ; szóval, a szüretelés mostanában egy akadály-verseny; azért van talán, hogy fogyatékán van a magyar barátság és vendégszeretet s önzők a szöllős-gazdák, nem hívnak • vendéget, — s azért a vendég-önjelöltek ima-sztrájkba lépnek, kérvén az egeket, adjon fellegeket, fel- leg szüljön vihart, amely hosszan kitart, büntetni a gazdát, ki szüretet nem ád, büntesse a sors őt, miért nem ad szőlőt vendégnek, szedőnek, a kik hozzá jönnek ! No bizony én nem sztrájkolok igy, — nem imádkozom a szüreti akadályokért, — de azért azt mondom, hogy nem volt igaza Bölcs Salamonnak, mikor azt mondotta, hogy : «Ne mondjad azt, hogy a régi idők jobbak valónak a mostaniaknál, mert nem bölcsességből származik e beszéd!» mert bizony, hogy a szüret tekintetében jobbak valának 1 * — Asszonyom ! Feleljen tehát ! — Felelek. Maradjon csak igy a végrendelet. — Azt akarja mondani, haljak meg nyugodtan Beszéljen hát asszonyom ! — Hát ha tudni akarja : igenis azt! Merészen, szívtelenül mondta ki az asszony, mint amilyen kíméletlen volt a haldoklónak támadása. * Az öreg ezredes félt most már a haláltól. De az asztma ha ma halálra is ijeszt, holnap újra reményt ád az élethez. Mindjárt másnap megcáfolták a halála hírét. Sőt egy hét múlva nagy örömmel újságolta az egyik újság, hogy az ezredes már annyira jobban van, hogy Solt Pál huszárfőhadnaggyal kardpárbajt viv a lovassági laktanyában . . . Nem halt meg. az ezredes én is sietek kijelenteni. Se a párbajban, sem a szerelmében. Sőt annyira jobban van, hogy a végrendeletet is széjjeltépte, mert egészsége helyreálltával, az öröklési jog újra ő reá szállott vissza. Előnyös ez reá mindenképpen,: de a főhadnagyra is, mert ő most újra házibarát . . . Persze, a tiszturak között sok ,a tehetséges ember,. í 905. szetepmber 28.
