Tolnamegyei Közlöny, 1903 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1903-07-30 / 31. szám
XXXI. évfolyam. 31. szám. ff Szegzárd, 1903. julius 3( TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi fanitó - egyletnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szegzárdi ipartestületnek hivatalos értesítője. Előfizetési ár: Szerkesztőség és kiadóhivatal: Megjelen: Hiv. hirdetések: Egész évre .... Fél évre . . 12 kor. — fill. A Bezerédj István-utcza 6. szám, hová a lap Hetenként egyszer, csőtörtökön. 100 szóig.....................3 kor. 74 Dl. Negyed évre . . . U Jl >> a — szellemi és anyagi részét illető minden közieméNyilttérben 3 hasábos petitsor 30 fillér. 100—200 ............................S „ 74 „ Számon ként 24 fill, e lap nyomdáiéban. nyék, hirdetések és felszólamlások intézendők. Hirdetések jutányosán számíttatnak. 200—300 ............................ 7 „ 74 „ mi nden további 100 szó 2 koronával több. Társadalmi fonákságok. Ha kissé széjjel tekintünk társadalmi életünkben, elszomorító jelenségeket látunk. Nincs meg a kellő harmónia, hiányzik az a lánczolat, nem találjuk meg azt a kapcsot, mely a polgárokat együvé fűzné. Az emberek egymás közötti és egymáshoz való viszonya, lehet mondani, igen meglazult, rideg lett az utóbbi esztendők alatt. A helyett, hogy a czivillizáczió, a haladás, a felvilágosodottság intimebb, meghittebb kapcsolatot teremtett volna, a helyett, hogy ápolták volna a barátságos,* összhangzatos szellemet s mind szorosabb kötelék létesült volna a társadalom minden osztálya, valamennyi rétege között, — elidegenedtek, mértföldes távolságokra elhúzódtak egymástól az emberek. A rangosztály, a polcz, a fokozat ki- élesitetté az ellentéteket, a kasztrendszer megmaradt csorbítatlan hatalmában és vö- | rös fonálként húzódik végig társadalmi életünkön a. »tekintély« firtatása, majmolása. A felsőbb tízezrek elzárkóznak az alsóbb százezrek elől, ezek meg elsánczolják magukat a legalsóbb milliókkal szemben. Mindenki »előkelőnek« tartja magát, mert alatta vél nálánál kisebbett is. Mily hetykén, mily dölyffel beszél a kishivatalnok a kereskedőről, s ez mily fitymálva, mily félvállról emlékezik meg az iparosról, s mily fenhéjázóan, mily pöffeszkedő hangon szól ez az alantasabb munkásról, utcza- seprőről, utkaparóról. Nem annyira a belértéket, a szeplőtlen, tisztes munkát mérlegeli a társadalom, mint inkább egyesek munkakörét, hivatását nézik le szokatlan gőggel, undorító kevélyke- déssel. Mindebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy a társadalom előtt vajmi kevés becsben áll a tisztességes, becsületes kenyérkereset. A munka, nyilván, szégyen, ha valamely alantasabb formában végeztetik. Nálunk ez az erős osztályozás megvan, mert mindenki ur akar lenni, mindenki legalább is annak tartja magát. Aki fölötte áll, az imponál neki, bár tele irigységgel van iránta, aki pedig alatta van, az semmi, az senki, annak az ő kegyét kell keresnie, mint ahogy ez a nálánál, feljebb levő kegyeit hajhássza. De bezzeg, ha a sors egyikre-másikra ráteszi sújtó kezét, helyzete rosszabbodik, kilátás, remény nincs valamit elérni, hogy szakmájában, hivatása terén kenyere biztosítva legyen, nem gondol az a hivatalnok, az a kereskedő arra, hogy — jobb dolog hijján — valamelyes más munka után nézzen, mely nem tartozik ugyan rendes munkái közé és alantasabb is, de kenyeret nyújthat, betevő falatot biztosíthat. Ezt megalázónak, lealacsonyitónak, megszégyenítőnek tartja. S hányán vannak, kik rettegvén, irtózván az alantas, bár tisztességes munkától, ha alkalmuk van rá, nagy lelki nyugalommal más vagyonhoz, idegen tulajdonhoz nyúlnak, csakhogy kenyerük legyen. Ezt nem tartják szégyennek, bűnnek, véteknek! Inkább hajlandók lopni, rabolni, sikkasztani, mint csomagokat hordani, pereczet, újságot, vagy bármi mást árusítani. Az előbbi szerencsével járhat s akkor nem kell nélkülözni, nem tud róla a világ és továbbra is ur az ur. Az utóbbi megbélyegző, megszégyenítő, arczpiritó valami, az ösmerősök kinevetik, lenézik, messzünnen elkerülik. Az az eset is fennállhat, hogy a munka- nélküli ember, ki munkakörében nem talál alkalmazást és más munkától — ami szerinte lealacsonyító — irtózik, Amerikába vitorlázik szerencsét próbálni. Kapkod fühöz- fához, eredménytelenül és végül belátja, hogy azon a földrészen se hullanak az aranyak az ember markába, itt is tekintélyes a munkanélküliek száma, de meg igen előkelő egyének sem tartózkodnak , TÁRCZA. ' én Reménységem . .. Letűnt szép koromnak biztató Reménye; Hej ha egykor, egykor újra vissza térne; Felderülne ismét ragyogó világom Mint egy tündér álom. Elfeledném akkor kínjait a múltnak S a könnyek — mik gyakran olyan bőven hullnak: Beszunnének végkép, a lelkem sem fájna, Nem lennék már árva . . . • Felvirulna újra életemnek napja, A hervadó ágon uj virág fakadna . . . Véget érne akkor: bűn sötéilő gyászom Boldogtalanságom. Óh de vége, vége, ősz borult a tájra, Őrök marad, örök a szivemnek gyásza A száradó ág már, nem hajt több virágot, Hogy 0 sírba szállott ., . Nem csendül máij többé dala szerelemnek, Nem derül fel napja az én életemnek . . . Nem hangzik az ágon a vig madár hangja Kérlelő szavamra. Beborult köröttem} nem derül fel többet . . . Óh ne szűnjetek', be könnyek, fájó könnyek . . . Nem térhet mát vissza — a sírba szállt régen Az én reménységem . .’. ifj. M. ÖDÖN. Xjeszsámoláis. — A «TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY> eredeti tárczája. — Kun Terka volt a falu legszebb leánya. Még a nap is kíváncsian állt meg égi utján, hogy megbámulja e gyönyörű gyermeket. Szabályos termetéhez szépen simult az egyszerű, — minden disz nélküli — ég szin kék pruszlik. Ábrándos arczát hol'ó fürtök árnyékolták, még a nap is — mint legyőzött — burk'olódzott felhő köpenyébe. Korsóval kar’án, a Tisza felé vezető utón megy Terka. Lassú, vontatott járása, szomorú tekintete, iszonyú lelki bánatot árulnak el. Midőn leér a Tisza pattra, tétovázva áll meg s mint egy félve tekint a hevesi róna felé. Biztosan vár valakit . . . Egyszerre csak porfelleg tűnik fel a láthatár szé'én, mely a vihar gyorsaságával közeledik a füzes felé. Rövid idő alatt az esti homályból és a porfellegből egy lovas alakja bontakozik ki. — A leány örömtelten sikolt fel. . A lovas paripáját a füfces egyik fájához köti s megindul a mozdulatlanul álló leány felé. Az érkezett igazi szép magyar arczu, hatalmas termetű, széles vállu enáber." A lobogós bő ujju ing, a rojtos gatya, a vállra hanyagul vetett czifra szűr s a kezében levő karikás — elárulják az alföldi csikóst. A leányhoz érve, izmo;js karjával átöleli azt, s az eper piros ajkra egy fiókot lehel — szól: — Eljöttem Terka 1 — Nagyon jól tel .ed Ferkó. Úgyis már be- | szélűi akartam veled. — Csak ne oly szomorúan szép galambom, mert még megijesztesz. Ha kedves arczodon a szomorúságot látom végig ömleni, szemeidben pedig a fájdalonr könnyeit megcsillanni, akkor végem van — félni kezdek. Féltelek tégedet, féltem boldogságom, üdvö^égem. Pedig inkább rohaajanak egymásnak hegyek s vessék ki a földet sarkaiból — mintsem téged, ki nekem bálványom vagy . . . nem még annál is több ... menyországom vagy — elveszítselek. — Már pedig nem tudom, hogy lesz. Tegnap kérte meg kezemet . . . K >vács Pista s az apám neli Ígért . . . Mozdulatlanul, némán hallgatja e h rt Ferkó, csak keble piheg, mintha ór á i teherrel kellene megküzdenie. Az égbolton felhők tornyosulnak. Távolról az ég dörgés moraja hallatszik. Egyszerre csak szél* vé->z támad s zúgva, nyögve s;ánt barázdát a vizen. Villámok hasítják szét az eget burkoló sötét felhő takarót s egyszerre csak hullni kezd a zápor. Talán az ég is e szerencsétlen földi gyermekét .‘‘Íratja 1 ? A leány félve, fázva simul kedveséhez, az pedig betakarja szűrével s kérleli: — Terka menj,haza, meghütöd magali', hisz már most is c>urom viz vagy. — Na nem mégysz ? ... Menj 1 Lásd ez a vihar, amely most kitört, hasonlS ami életünkhöz. Flőször ami egünkön is süt.itt a nap — boldogok voltunk. Majd felhők tornyosultak s lelkünket a fájdalom villámi véresre sebezték s végre megI eredt a zápor — a könny zápor.
