Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-03-27 / 13. szám
2 1898. márczius 27. ban alakultak szövetkezetek Alsó-Nánán, Várdombon, Tevelen. Kétyen, azelőtt pedig Mórágyon és Gráboczon. Ebben az ügyben Tolnamegye annyira előre van, hogy Komárom és Pozsony megy ékből jönnek ide érdeklődők a tejszövetkezetek működését tanulmányozni. A takarékosságra szoktatás, uj jövedelmi források megnyitása, a meglevő jövedelmi források erősítése juttatja a népet nagyobb jövedelemhez s teszi neki elviselhetőbbé az életet. Ezek az ügyek is előrébb viszik a szo- czialis kérdés megoldását. K. IRODALMI CSARNOK. Első "bál. Irta: Kiss Béla István. Sok szép képet láttam én már, melyek közül nem egy azt a nevezetes pillanatot ábrázolá, mikor a kis leányból hajadon lett s az első bálra öltözve, a tükör előtt állott. Mennyi öröm, remény, aggódás izgatottság, türelmetlenség, idegesség volt abban a képben kifejezve; mily pazar fény a ruházatban, gondos rendezettség — akarom mondani: költői rendetlenség a hajviseletben, — rózsák, fodrok és én nem is tudom, mi minden jelzé, hogy azt a szépen kifejlődött virágot először viszik a — kiállításba. így van a kis Rozika is. Szépen fejlődött hajadon, szakasztott mása azoknak a leányoknak, kik első látásra ártatlansággal, gyermegded őszinteséggel le tudnak bilincselni. Ott nőt föl a szülői házban, gondos nevelés és oltalom között, mint a kert féltett rózsája, melyre a kertész legtöbb gondot fordít. — Apjuk — mondá a jó mama — ez a kis leány egészen megnőtt. — Bizony, hallod mondasz valamit. — A bálba ideje volna elvinni. — No-no, lassan egy kicsit, hiszen csak most múlt tizenhat éves. — Az Istenért, hát mit gondolsz | Tizenhat év! A Meszesék Bábija is annyi idős és már két éve, hogy bálba jár; miért tagadnánk meg épen ettől az ártatlan galambtól, aki úgy is itt ül közöttünk, akinek az életben oly kevés öröm jutott ?! — Feleség! —emelkedett föl az apa. Jegyezd meg magadnak, hogy addig boldog a leány, mig szülői körében jól érzi magát. — De mégis csak egyszer el kell vinni? — Nincs most rá költségem. Erre megeredtek a mama 'könnyei, mire bizo nyosan a papa megadja magát. TÁRCZA. Hit remény és szeretet Ha sors-üldözéstől elfáradtan Lankadva pihenőt keressz, Csügedten a múltak sebétől Már-már jövőt is eltemetsz. Mi az mi mégis vigaszul jő, Susogjá, lesz egy szebb jövő ! A hit. Hited erőt ad s felkelsz te újra Indulsz a nehéz, küzdelmes útra, S ha lassan is, haladsz előre, Nem fél, csak aki gyáva, dőre, Még messze, távol, végczélod látod, Szemed elé vét fényt, világot: A remény. Van hát hited remény a szivedben, S utad mégis rideg, kietlen. Már -már erőt vesz rajtad a kétség, Tűnődői, vájjon derül-e jobb lét? S még igy aggódva tördelsz rögöt, Szemed előtt a felbomlott köd : Szeretet. ——— Kovács Géza. Csoda. Irta: Ábrahám Ernő. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Galimbertusz, a frányái kicsapott szerzetes ime most lépett ki a monostor nagy kapuján, , mikor a Meg is adta. — Hadd menjen hát. De kijelentem, hogy az én leányom egyszerűen öltözködjék. Pusztuljon minden czafrang, minden hóbortos komédia! Érted? Még ott csillogtak az anyai szeretet könyei, mikor a kis Rozika belépett. — No, leány — szólt az apa — elmegyünk a bálba. — Én is, papa ? — Igen, hiszen anyádért csak nem megyünk! A leány szép, szőke arczán szelíd pir futott végig, kék szemeiben a zavar és öröm váltogatták egymást. A mama, meg a leánya, elmentek a kereskedésbe, melynek czimtáblája igy szól: „Pirnitzer József és Fiai.“ Nagy sürgés-forgás van ott. A segédekről csak úgy szakad a veríték. Veszik, bontják, mérik, dicsérik a szebbnél szebb ruhának valót. Egyik vevőnek finomabb, másiknak rikítóbb, harmadiknak külföldi kell. Rozika, mint egy gerlicze húzódik meg a mama oldala mellett, nézve, vizsgálva a kelméket. — Talán ez jó lesz? — mondja a mama. — Igen, mamám. A papa is meg lesz elégedve. S amint a ruhakelmét vizsgálja, észre sem veszi, hogy egy barna, komoly kinézésű kereskedő ifjú el- íjierült látásán. A kereskedők nagyon hamar észreveszik a nők hiúságait. Ok átélik a divat minden szeszélyét, látják, annak minden nyomorúságát? Hazafelé csoportosan mentek a leányok. — Jaj, csak az a szabó ne busitana annyira, — mondja az egyik. — Bizony, a múltkor is annyit kellettkiállanom tőle, no már az mégis sok volt. Utóvégre is elföcs- csulta. — így szól a másik. — Hát te, Rozika, kivel varratod meg? Rozikának mosoly vonult végig arczán. Oda ült gépe mellé és varrt szorgalmasan. Minek adja a szabónak, mikor ő is tanult varrni. És meg is varrta. Arra ugyan senki sem mondhatta,- hogy nem a legügyesebb női szabó munkája. Első mulatság! Ugyan van-e nő, ki erre vissza ne emlékeznék? Édesen, vagy keserűen, az ugyan nem mindegy, de az emlékezet, hogy megmarad, az bizonyos. Rozika is felöltözött. Képzeljen el a szives olvasó egy lánykát, ki tizenhat évvel birja mindazon szépséget, kedvességet, amit Isten egy nőnek adhat! Tiszta, romlatlan szivet, női gyermekdedséget szende arczczal, kék 'szemekkel, mosolygó ajakkal, önkezeivel készített ruházattal . . . Ilyen volt Rozika. Ott állott szülei előtt, azt sem tudva: sirjon-e vagy örüljön ? S mielőtt kitette volna lábát, hogy az első mulatságra menjen, S elrejtőzött csöndes maTOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (13. sz.) sötétséget világosság szakajtotta meg, — fellobbanván tüzes korongjával a nap a szemhatáron. Dé Galimbertusz nem jött magányosan, — körülötte zsongtak szerzetes-társai, a fiatalok éppúgy, mint az öregebbek, kivéve a priort P. Bőgőmért és a kilencz- venöt éves Sergiust, — ki ugyan rég’ kikelt már deszka-kemény ágyából, de útközben a József-szobor előtt megcsuszamodván, igen sokáig maradt a földön, remegő baljával a kőlépcsőre támaszkodva, — vervén a mellét ökölbe szorított jobbjával .... De a többiek ott zsongtak, mint a kaptárból szabadult méhek és nem vala közöttük kámzsás fő, mely most ne azon főtt volna, mi szépet és jót is mondjon a kicsapottnak utravalóul. Külömben nem lészen érdek nélkül való, ha lerajzolom a külös formáját Galimbertusznak .és a körülményeket, mik oly helyzetbe sodorták, hogy eny- nyire magára vonta ellenszenvét a priornak P. Be- gomérnek . . . Magas helyen állt a klastrom, mely igen terjedelmes vala és számos helyiségében még is csak kilenczen dicsérték az Istent. Hanem igaz, hogy sokszor, a napnak csaknem minden órájában, nem lévén másra gondolatjuk, — mivel félnap járásból is hordott részükre a jámborabb asszonynépség élést, — baromfit, tojást és zöldséget, ki pedig aczélos búzát és tüzesen gyöngyöző bort. Bőség is vala akkoron mindenben, nem mint mostanság és szívesebben is adóztak az istenes embereknek, érezvén leikökben némi kellemetlen zsibbadságot az ájtatosság helyén... Hogy imádkozzanak azok, — kiket az Tsten arra rendelt! gányába és fel sóhaj tozott! „Istenem! ki látod ártatlanságomat, őrködjél tovább is fölöttem!“ A bálterem fényben úszott. Szebbnél szebb leánykák ültek a ragyogó csillárok alatt elhelyezett ruganyos székeken. Egyiknek ez, másiknak az tűnt föl, tetszik tudni, mint az ilyen helyen történni szokott. Sugdostak a mamák, sugdostak a fiatalok és igy tovább. . Rozika is belépett anyjával. Nagyon is egyszerű volt. Nem tűnt föl senkinek, nem támadt izgatottság a fiatalok között. Legfeljebb egyik-másik nagynéni tett afféle megjegyzést, hogy már csak az első mulatságra gazdagabb kiállításban kellett volna megjelenni! , A czigány — akarom mondani: a zenesz, rázendítette a talp alá valót, a táncz megkezdődött és ki hinné: Rozikának nem volt egy perez szünete sem. Egyik letette, a másik felvette. Ott volt az a kereskedő ifjú is. Szerény magaviseleté mindenkit meghódított. De az a kereskedő ifjú már' — Rozikáé volt. Nem tudta ugyan ezt senki, mert az egymást igazan szeretőknek nincs szükségük arra, hogy ügyüket a közönség elébe vigyék. A táncz alatt, ha egymás szemeibe néztek, vagy kezeik egymás kezébe nyugodtak, szó nélkül is tudták, hogy mindketten elmondhatják: téged, egyedül és örökre! A bál után kezdődött a szapulás. Szegény Rozika, aki életében még senkinek nem vétett, szálka lett a többi lányok szemében. Annyi irigye támadt, hogy el sem tudta volna számítani. Szomorkodott is érte, de meg is kapta az elégtételt. Megkéi’ték a kezét, még pedig többen. De hát ki veszi rósz néven Rozikától, ha ő azt a kereskedő ifjút választotta? EGYLETEK, TÁRSULATOK. T egyzőkönyv, mely felvétetett Szegzúrdon 1898. évi márczius hó 6-án a szegzárdi népbank, mint önsegélyzési szövetkezet rendes évi közgyűléséről. Jelen voltak: Boda Vilmos az igazgató választmány elnöke 45 betét tulajdonosa, Háry Ede igazgató 80, Szondy István alelnök 95, Szeghy Sándor 40, Ferdinánd József 45, Pirnitzer József és fiai 255, Gottlieb Jakab 138, Wolf Henrik 100, Fischof Mór 63, Fischof Károly 65, Krammer János 55, László Lajos 10, dr. Kramolin Emil 30, Fránek János 20, Stockinger János 12, Schneider János 12, Frei János Talcler Í5, Varasdi Lajos 15, Goldberger J. Mór 19, Goldberger Arnold 15, Zsigmond Ferencz 25, Ferner Mihály 23, dr. Pirnitzer Béla 40, Plau- vits Ferencz 3, Lőringer Ferencz 2, Samu Ferencz 6, Kecskés József Német 3, Morvái János 2, Tóth Simon Reiter 6, Nagy Ferencz Jó 3, Horváth György Bencze 10, Steinfeld Béla 8, Bognár Albert 5, Rill És mikor néhanapján megkondultak a monostor harangjai — (az öreg, a közép, kisebb és legkisebb, mely a lelkeket szakasztja ki porhüvelyükből — ilyenkor Galimbertus kiméne földi menyországából (igy nevezte el a monostort), és rengeteg botjára támaszkodván, lassú lépésekkel megindult az erdős völgybe szaladó ösvényen, mely egyenes irányban a Csobogó tóhoz vezetett. Itt állt hatalmas sziklaalapján a Mária-szobor, csillogó glóriával feje körül, ha a nap véletlenül odasütött és rikitós virágos koszorúkkal félig fölemelt áldásra hajlított karján . . . Csodálatos, hogy valahányszor Galimbertusz atya erre tévedt ily harangos napokon, mindig frissek valának a koszorúk és a térdeplő-zsámoly is le vala törülgetve, ; gondosan, kényesen . . . Egy ízben, a mint Galimbertusz kilépett a monostor kapuján és lassan nekiindult megszokott utjának, — napfényes, virágillatos és madárdaltól hangos levegőben édesen csendülő asszonyhang szállt feléje, mitől megrendülve úgy állt meg a frányái szerzetes, mintha leszegezték volna. És födetlen fejét lehúzta terhével a sok {gondolat, —- bánatosak és édesek: napsütött dombon meszeletlen rongyos viskó, bogárszemü pásztorlány, — szerelem és csók, — csók meg ismét csók, azután válás és válás után véghe- tetlen kinszenvedés . . . Hosszú gyönyörűséggel hallgatja a dalt Galimbertusz és talán a rejtett bánattól ajka megvonaglik. Tenyerébe hajtja márványhomlokát és sóhajt. Nem egyszer, de sokszor, mintha sirna . . . Azután megindult lefelé, nagyot rezdülvén övig érő koromfekete szakálla, a mint az első lépést megtette volt. És lejebb-lejebb érvén leborulandó hatal-
