Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-02-20 / 8. szám
1898. február 20. 3 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (8. sz.) Ti, a szabadságban élő ifjú nemzedék, megtud játok-e érteni 1848 márczius 15-ét? . . Mintha nem értenétek meg. Mintha nem éreznétek hazafiui feladatott, hogy a közelgő ünnepen a márczius kultuszának kell át hatni mindeneket. , Hogy fényes nagy ünnepségeknek kell lefolyni, mely tanusitsa a nemzeti erőt, az eszmék erejét és azt, hogy méltók vagyunk a népfelszabaditó márczius nagy vivmányaira. Azt kell tanusitani ez ünnepnek, hogy i . „Nép, mely dicsőt, magasztost igy magasztal, Van abban élni hit, akarat s erő /“ Sem elhamarkodva, sem hevenyészve nem kell tennünk. Ünnepünk ne legyen se kicsinyes, se erőnk felett való. Ne legyen czéda külcsillogás, de tartalom legyen benne. , Ne legyen sablonos és ne legyen magnum áldomás. Hanem legyen meg az a karaktere, hogy nem hagy ki csak egy élő embert, ä kit idegenül és eszmeileg megterméketlenül hagyna márczius idusa: szolgáljon az ünnep egy nemzeti öntudatot, azt, hogy az ő áldásainak becsét a közszabadságokban átérezze mindenki. Ebben van az ünnep ereje, nem pedig abban, hogy polgári kimenők vannak és obiigát toasztok hangzanak föl. A midőn tehát a társadalom vezetőihez intézzük szavunkat, nem jól végeznők zsurnalistikai kötelességünket, ha egyúttal kéréséit meg nem jelölnök azoknak az emlékezetesebb ünnepeknek, melyek márczius 15-én esnek. Talán valamely irányt adnak mégis, hiszen az emberek úgyis tanácstalanok, sőt olyik ebben a nemzeti elementáris kötelességben még csak nem is ébredezik. Hát az egyszer bizonyos, hogy a félszázados jubileum nem lehet oly soblonos ünnep, mint más. Ne essék zokon a keserű, igazság, de nálunk a márczius (tisztelet, becsület a kivételnek) csupán dáridós ünnep volt. Lakomák folytak nagy megfeledkezések- kel, szinte a köztudatba ment át, hogy e napon közvacsora dukál és késő hazamenés. A polgári szabadságnak ilyen idétlen értelmezése volt sok helyen. Méltók leszünk-e a márczius nagy vivmányaihoz, ha a hazafiui ünnepen ezt a lakoma irányt követjük? Nem és százszor nem. Ha egyszer valamely nap nemzeti ünnep, azt kamatoztatni kell a nemzeti eszmények térfoglalására. Tartalomnélküli kurjangatás, jelentőség nélküli össze- gyülekezés, ha márczius 15-ét úgy nem ünnepeljük, hogy mindazokra, a kik a népszabadság eszmeinek hegyekről az ibolya s gyöngyvirág illatait. Mosolygott az ég, a föld, a virágok s a fáknak megar; nyo- zott levelei. Seha, soha többet ily reggel. Ott álltái a rácsos vaskapu mellett. Vártál s én megláttalak. Minden vérem a szivembe tolult, meg- tántorodtam. Gyönge sikolylyal rohantál felém. Ar- czod ijedté vált, tekinteted félő. — Szegény fiú! — lebbent el ajkadról. Ez volt a mi első találkozásunk. Emlékszel e? S aztán minden nap tavaszunk volt. Kerteken át lopva találkoztunk s azután nyíltan. Emlékszel-e mennyit tanultunk együtt, a római jogot. Hogyan kaczagtál. — Jaj istenem! de hiányos neve volt annak a Caezar bácsinak. Az anyád is jó volt hozzám. És a Mari tante, mily sokat elballagott velünk a templomba. Emlékszel-e? Nagypénteken a templom üres volt,: csak amott a főoltár előtt imádkozik lassú mozgással. a főpapok kéktaláros kara. Kísérteties csoportjukra halvány fényt vett az örök tűz imbolygó lángja. Szentelik az olajat. Megálltunk égy mellék oltárnál, a Mari tante léhajtja a fejét az imazsámoly kopottas bársonyára, gyöngéd lelke könyörög a te boldogságodért. Letérdeltünk mi is. És ott csókoltál meg először. Nyugodtan néztél szemembe s azt mondottad, hogy az Isten akarta igy. Aztán jött a sok apróság,' a mi együtt alkotja a boldogságot. Egyszer aztán jött ő,. Esős, délután volt., Gyászolt az idő is. Megkérte a, kezedet. Gazdag volt, befolyásos volt. ügy a formája |végett ,kérde?ték meg a te akaratodat, jóformán az esküvő előtt. jelentőségét, históriai győzedelmét nem ismerik, ha mindezeket lelkűkben úgy föl nem világosítjuk, hogy kebelükben folgyuljék a hazafiság vesta-tüze. Pál apostol szerint ünnepünk „pengő érez és zengő cziipba- lom“, ha az ifjúságban, ezekben a romlatlan szivekben nem gyújtottuk föl a hazaszeretetnek lángját, ha nem egy nyelvet beszélő hazánkbelieit, kikre befolyásunk van föl nem világosijuk, hogy: „Itt élned-hal- nod keil“. E feltételek már magukban jelzik, mi a feladat. Iskoláé és társadalomé. Az iskolák — hiszszük — megfogják tenni a magukét, lépjen akczióba a társadalom. Egyre pedig vigyázzon. Nehony kimerüljön az ünnep magnum áldomásban. Annak is kell lennie, de épenséggel nem csak annak kell lenni. Társasköreinkre nagy feladatok várnak a félszázad mesgyéjén. Vajha ne csalatkoznánk benne itt és sehol; mert be kell látnia mindenkinek, hogy minél nagyobb az utilitarius szellem, annál inkább meg kell ragadnia az alkalmakat, melyeknek nemzeti képzőhatása kétségtelen, melyeknek megünneplését kegyeletünk is parancsolja. Hiszen van-e nap, van-e kor, melynek annyit köszönhetne Magyarország közép- osztálya, mint márczius 15-ének ? . . . TÖVISEK.-A- leg'szeTo'b séta/tér. Nem tudom én, mikor lesz a mi igénytelen, kicsiny sétatérünk, ott a zsidótemplom és a főgimnázium között, — beékelve a tudomány nagyhatalmának perzselő lángja és a vallás szelíd malasztjának jótékony árnya közé —- nem tudom én, mikor lesz ez: fővárosi corsó, párizsi promenád és boulevard, Szemirámisz függő kertje, első szülőink ragyogó édene, egyszóval »minta-sétatér« — holott is napi találkát ad egymásnak a főgimnázium és a zsidótemplom, — a tudomány és a vallás — az intelligentia és a nép! . . . Csak azt tudom, hogy ez a mi kicsiny sétaterünk jelenleg egy satnya, vézna gyerek, ki nem nő, nem fejlődik, sőt csaknem visszafejlődik, mint a dadái hulla (az eszlári perben!) Eötvös Károly kezei között. Igen, mert fáinak nem alkalmas a talaj, — vagyis, hogy annak idején nem a talajnak megfelelő fák ültettettek bele. Ezen kivül megöli ott a növényzetet az országút nyári nagy porfellege, a tér szűk volta, a gondozás hiánya. Talán még igy télben kellemesebb ott sétálni hosszú, meleg, begombolt kabátban, mint nyelni a fiakkerek fölvert porát a forró nyárban. Ilyenkor nagyon gyér árnyat nyújt a ritka falevél, — mig télen a szürke, havas felhő-tábor egészen betakar. Zöld pázsit, finom, puha gyep, nyáron is hiányzik ott, — s ha lenne sem volna szabad Te azt mondottad, gyűlölöd és nem leszek az övé. Én őt szerettem, — s felém mutattál. Én édes szép leányom. ügy e vége lett a derült napoknak. Engem kitiltottak örökre. Nem bántam. Tudtam, hogy szeretsz. S aztán mentünk haza álmodozni egymásról, vártunk. Tudtuk, hogy egymáséi leszünk. Egy éjszaka oly szomorú álmon volt. Téged láttalak bánatos arczczal. Nem tudtam uralkodni vágyakozásomon. Arra mentem az utczátokon. A Mari tante szeretett. 0 mondta. Csak egy kis betegség. Aztán -— én jó Istenem. Nem féltem bemenni a házatokba. Végig mentem a fekete ruhás szolgák sorfalán. Benyitottam hozzád. Fojtó virág és tömjén illattal volt telve a terem. Ott a háttérben messzeségben egy szőke leány hófehér ruhában, mosolyogva alszik. Aranyhaja szétterül selymes, csipkés párnáján s a mirthus koszorú, mint glória övezi nemes homlokát. Parányi kacsóira homályos fényt vet a viaszgyergyák meg-meglobbanó fénye. Mikor agyam tisztulni kezdett, zokogva borultam koporsódra. Hogy Isten eltűri ezt? ... A múlt évben is elutaztam sírodhoz s aztán elmentem a házatek felé. Olyan szomorú vén ház lett abból, szürkültek a falai, megrozsdásodott a vasrácsa. A párkányodon zöldes moh nőtt, minden néma, elhagyatott. Be néztem a rács nyílásai közé. Szegény édes apád magas alakja ott sétál a park hosszú utain s fedetlen ősz fejére lassan hullanak alá a vén fák sárguló levelei. Mi az? A vihar nagy zaijal betörte az ablakot. Éloltja gyertyáimat s én ott térdelek összetörött lélekkel, kezembe szorongatva fakuló arczképedet szépséges szép. szőke leányom. azon a séta — rendőri törvények szerint — egész hosszában végig heveredni! . . . Az ülő fa-padok pedig nyáron nagyon piszkosak a kis gyermekek és a nagy verebek miatt. Nos tehát, mindent összevetve, én úgy találtam, hogy ez a mi »minta-sétányunk« (olyan, mint a sétány /) inkább téli, mint nyári promenád. — Tehát, mint czéljának meg nem felelő.: eltörlendő? — — — Világért se! — — Vannak úri-dajkák, kik az uradalom háza előtti, fő- utczai fii járda ezerveszélyes nyílt gödrétől féltvén a gondjaikra bizott drága gyermeket: a szegzárdi sétatér Grescham társulatába lépnek be, hol úgy a saját, mint a rábízott élet kellőleg van biztosítva — napi egy font por elnyeléssel — az ároktalan pro- menádon. Vannak igen buzgó, vallásos zsidók, kik — mig Dr. Unyár ur magyarul prédikál — azt mondják: »nichts ungrisch!« —* és Surángi ur remek harmónia játéka alatt csöndesen kisurranok a sétatérre, hol bevárván a buzgó templomi híveket czigarettázás mellett : még ők kritizálják legjobban Ungár beszédét, Surányi játékát, mintha hallották volna! . . . Hát az ilyen soczialista zsidókért is szükséges az a sétatér bizonyára! — — De legfőképp, vannak igen jeles tanulók ott a gimnáziumban — s lesznek mindig többen — kik, mint szülőiknek drága kincsei (mert sokba kerülnek!) undorodnak a munkától, mely nehéz és nem uras, — a tanulástól, mely kényelmetlen, — a betűtől, a mely öl: minden alkalmas pillanatban igazolt abszentziával lépnek a sétatér porondjára — czigarettázni! Tehát ez a mi sétaterünk valóságos életbiztosító intézete az uradalom árkától, Dr. Ungár átkától, az iskola porától félő jó dajkák, jeles zsidók és kitűnő tanklóknak. * En a sétatérre nem igen járok, mert tőlem 1) távöl esik; 2) a föntebbi okok miatt; 3) mert van nekem itthon egy olyan sétaterem, mely még egy újkori édenben sem terem! . . . Az én saját, külön, extra, privát, szabadalmazott házi promenádom, itt van a tágas udvaromon, virágos és konyha-kertemben, de legfőképp a lakásom zárt, üveges folyósóján, mely az én szegényes, de kellemes téli kertem! Mig a tavaszi nap szelíden mosolyog, — mig az áldott nyár aranyos napsugárözönnel glóriáz: addig jobb odakint, élvezni a boldogító jelent a szabad természet nyilt ölében; da mikor int a komor ősz, — és bevonul a krumpli-csősz, — s ki annyi meleget kiállt: most már fáért s szénért kiált: én is bevonulok e téli sétatérre, szerény lakásom üvegesedéit folyósójára — »s csakúgy nézem az időt alóla!« Vagyis hogyhát a kedves feleségem jóságos kezei által teremtett, ápolt, védett s most ide téli szállásra behordott virágerdőben, ezernyi cserép illatosán nyiló kedves bohó virágai között, úgy elsétálgatok a 20 méter hosszú kókuszdió-szőnyegen, mint egy napkeleti vad-király a maga tündér palotájában! —------Há zam beüvegezett folyosóját Stann István építész ur művészi tapintata úgy fekteté, hogy az éppen délnek nézve, télen is meleg legyen, fűtés nélkül. Egészen úgy fekszik, mint Abbázia, csak az a hiba, hogy nincs mellette Fiume, (fiú — me nincs fiam, ki engem tisztelhetne apjának!); no de, van egy rossz fiú helyett 3 jó és kedves lányom — rózsa, gyöngyvirág, ibolya a sétányon, kikkel találkozni nekem mindig olyan kedves, édes és boldogító, —- kikkel összeütközésem nincs soha! Amott, I szegzárdi sétatéren, egymásnak köszönni kell, mely sokszor sokaknak teher: itt nekem köszön, engem köszönt mindenki, a felkelő napsugár, az ébredő virágok, a jó asszony, a hü feleség, s az élő kedves virágok': szeretett leányaim! — — Itt mindig kedves alakokkal találkozom, kikkel együtt szivéltető boldogság a hyomörült élet, kik nélkül szivrépesztő boldogtalanság volna a legnagyobb, legragyogóbb másnemű földi gyönyör!-------Ak arsz-e magadnak ily kellemes nyári és téli sétateret teremteni olcsóért, semmiből, kedves olvasóm? . . . Ha igen: köss boldog házasságot, mig élted nagy farsangja -— mint ez évé ;— le nem jár i be nem áll. a hosszú. böjt öröm-unalmáyal, világ - csömörlétével J —1 — — Legszebb sétatér az édes családi otthon kicsiny, de boldog fészke, hol. nem bánt senki, .^em ütközői senkibe, hol szerető „gyermekek nyíló. yirágkoszoruja vesz körül .s szinte megifjpdpl1 miként,éh,H 1—,a lelki boldogság' üdvözítő illatárjától ! —Í7T í Palást.
