Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-01-02 / 1. szám
IRODALMI CSARNOK. ____ Új évkor. Újabb határhoz ért ösvényünk És égre tárul a kezünk; S a inig örülünk és remélünk, Sir link is és emlékezünk. Nem az idő, — mi mulunk el csak, *4 koporsónkat szegezik; Mint gyorsfolyásu vizen a hab: Év elmerül, év születik. H nagy idő megoszt hatatlan, Egy, véghetetlen és örök, Mint Isten, a megfoghatatlan, H kiben hiszek s örülök; Neve, törvénye, léte fénylik *4 csillagon és porszemen; Bölcs elme látja őt ha félig, De gyermekszívvel érezem. Hatalmának lehelletétül Királyibot ketté törik; Mayasból a hírnév leszédül, S megdől a büszke cser tövig. Szerelmének édes szavára Szűnik a könny, a seb heged — Erőtleneknek sziklavára, Boldog, ki beléd rejtezett! Színed előtt sarum megoldik, S öledre hajtom le fejem; Csak gyermeked lehessek holtig, Sorsom esik kies helyen. Süssön napom vagy szálljon éjre, Az égnek tartom homlokom; Emelj magasba, sújts a mélyre: Jobbod s vessződ én csókolom. Tenyérnyi éltem sziik körében Mi szép, ha kis mécs lehetek, S édes hazámnak hű ölében Istent, embert szerethetek. Gyors szárnyú év, csak szállj fölöttem Mély síromat idő csak ásd: Melylyel a tiszta mennyre törtem, Lelkem, te nem látsz hervadást! Sántha Károly. 4 ... ______________ Önkéntes IBalaaajri. — Beszély — Irta: Zs. Zavadczky Gizella. I. Együtt sétáltunk kis Perecz búza virágos partján Ella, Giza és éa. Ella nagyvilági hölgy volt. A nyarat Léván, a telet Budapesten töltötte. A kis Géza csaknem a nevetségességig naiv kis vidéki lányka, ki órákig elmereng nyitott ablaknévre hallgat és ezzel aztán vége volt az egésznek. Ma reggel szomorúság fogott el, mikor Pezsgőt találtam Prisomier helyén és szinte megbántam a dolgot; de a stallburs szertartásosan állt az ajtóban, virágok nélkül s ez sokkal nagyobb keservet okozott. A sok jó barátnő megint kimutatta nemes érzelmét, összebújtak s sugdosás indult meg, mikor a terembe léptettem. A korbácsok idegesen pattogtak, a zenekar keringet játszott s a csengő melódiája már szinte megvigasztalt, akkor belépett a herczeg, helyet foglalt a bal sarokban és felém se nézett. A sugdosás, nevetgélés nagyobb lett s az egész iskola szeme rajtam függött. Elég szégyen, te is köztük voltál; kiüldöztetek a teremből. Az istállóban találkoztam a lovászszal. Tizenkilenczszer kérdezősködtem már tőle eddig a herczeg kiléte felől, 1 mind a tizenkilenczszer azt a választ kaptam, hogy ő nem tud í’óla egyáltalán semmit; kevés reményem volt kedvezőbb válaszra a huszadik alkalommal, mégis megszólítottam; „Ki reszere vásárolta meg tegnap a lovamat ? Maga tudja, maganak tudni kell.“ És csodálatos: most megláttam rajta, hogy tudja! Zavarba jött, ötölt, hatolt s rá- kezdte a régi nótát: „Nem tudom, könyörgöm, az az ur nagyon titkolódzik“ . . . „Nem igaz, maga tudja, lbeszéljen!“ Lekonyult a feje. „Nem tudom, méltósá- gos báróné, igazán, de azt hiszem ..." „Mit hisz? Maga határozottan tudja!“ „Bocsánatot kérek, azt hiszem, hogy az az ur valószínűleg Plombór Jakab, lócsiszár . ! .“ Véresre haraptam az ajkamat és rohantam érted. Hahaha! az előkelő ideál — Plombór Jakab lócsiszár. És feleáron megvette a lovamat! A lovamra vadászott tehát! nál a zongora mellett, kinek minden boldogsága a természet. El tud sírni egy-egy megfagyott veréb esetén, s viszont kimondhatlan boldognak éizi magát, ha a kis madárkák tenyeréből eddegélnek . . ■ • • . . S Letünőfélben volt már a nap; | kis Perecz csacsogó habocskai milliárd verszin sugarat tükröztettek vissza. Szeleczén felől hűvös szel keieke- dett/ mely mégjobban felborzolta a habokat, s aztan, mintha fördés után aludni térne, megpihent a suttogó bokrok tövén. Némán mentünk egymás mellett. Mindegyikünket magával ragadott a természet szépsége, — | szürke alkony fátyol, a vérszin sugarak, a csobogó hallacskák, a suttogó szellő.................... Ugyan barátom — szólt végre Ella — nem tud semmit Balanyiról ? Balanyiról | — ismétlem, mint akit álmából riasztanak fel — azám szegény Balanyi. Mióta elment katonának, hire sincsen. Eközben megszólal az Urangyala ezüst csengés s mámoros rezgésbe hozta az üde esti léget................ Be értünk a városba .... Ellát haza kisérték, s én egyedül maradtam a kis Gizával. . . . Ne menjünk még haza Káray ur, valamit mondanék — de csak magának, mert maga olyan őszinte jó ember. Édes Gizuska én meg nem érdemiem, hogy ily szépen nyilatkozzék felőlem. Ami bennem nem olyan, mint a többi férfiúnál, az csak az a gyógyíthatatlan bánat, az a fájdalmas tudat, hogy amiért törekedtem, amit életem vég czéljául tűztem, az semmi — szétpattant buborék. Szerettem — de szerencsétlenül. Ugye nagyon fáj a szive, ugye ? a keble oly üres, oly kinos a vágyakozás, hogy azt az űrt betöltse. Egy mély seb az ugye, mely akkor' képződik, mikor kitépnek valamit, s amely soha sem heged . . Amely nem heged, de enyhül — folytatom a beszédet — oka kegyed melletten van. Az ő szeme is ily téveteg fényű, az ő hangja is ily dallamosan rezgő volt. De ne hidje, hogy tán én szerelmet vallók. En csak szeretem kegyedet mint barátomat .... Ugye mint barátját! — folytatja ő: Legyen nekem jó barátom .... mert oly nagy szükségem van egy jó barátra mióta .... De hisz hagyjuk, én magának elmondok előrül mindent. Oly jól esik ha kiönthetem szivem tehét . . . Üljünk le a padra és figyeljen rám . . Miikor egy évvel ezelőtt október elsején a katonák bevonultak, szintén hárman voltunk együtt, Ella, Balanyi és én. Ella szerette Balanyit, de ő engem szeretett. Mikor elbúcsúztunk, Balanyi megesküdött, hogyha letelik az év, hát visszajön — csak várjam. És én vártam. Eljött a tél, Ella elment. Egyszer kapok egy levelet Balanyi irta .... . . . Édes Gizám ! ... Mire a sorok végére, jutsz én már nem élek .... TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY _(l._sz.)___ Ha ngos csattanással tört ki Bertából a kaczagás, melyet már régóta nehezen tudott visszatartani. Ide- oda dühöngött a nagy nevetéstől, vágre barátnőjébe kapaszkodott. — Szegény Irén! keserves volt, ugye 1 . . . — Ne is kérdezd. Elment a kedvem a lovagolástól ... — Majd megjön. — Lehet. Csakhogy a lovardába be nem teszem többé a lábam. Hogy kaczagtak rajtam! Úgy látszik, egyszerre tudták meg mindnyájan, ki volt a herczeg. Nem, ezzel a szégyennel nem mehetek többé oda . . . — Én is mondtam, mégis nagyszerűen mulatok utána . . . — Hogyan, te is ? ... — Igen, mert tőlem is vásárolt lovat a herczeg és még számos asszonytól, a ki ott tanul. A negyven éves Bleyerné bankámé volt az első áldozat másfél év előtt. Az ő esetét rendszeresítettük és azóta folyton igy megy az ujonczokkal.Most az uj kama- rásnéra kerül a sor; tegnap lépett az iskolába. Ez a mi keresztségünk. Mindenki lépre megy, a kire csak kivetjük a hálót. Jöjj el Irén, jöjj el körösségnek. Meglásd, jót mulatsz majd a kamarásné vergődésén. — Gondolkodni fogok rajta .............— felelte mo solyogva, kárörömmel az megvigasztalódva a báróné ... A lovagló iskola következő óráján a liiu kama- rásnét gyönyörű tearózsával a keblén, büszkén vágtatni látta a lovarda porondján, a katonazene vidám dallamai mellett. Benedikty Béla. Ella tudod, hogy szeretett, s mióta megtudta,, hogy én csak téged imádlak — bosszút esküdött.* Meghódította parancsnokomat, aki az ő kérésére; I üldözött. Fájdalom üldözött reggel, s az kisért estig. Már-raár végezni akartam magammal, mikor feltűnt a te képed .... 1 igy tűrtem volna, ha az nem történik, ami : tegnap megtörtént. Kivonultunk gyakorlatra. Már dél felé járt az idő, mikor pihenőt vezényeltek. Ekkor jön egy hintó. Ella ül benne. • Parancsnokom felé megy, egy ideig beszélgetnek, aztán a parancsnok oda kialtja a legdurbabb káplárt s utasítást ád neki. A káplár kiszólit engem a csapatból, s közel a 1 kocsihoz, elkezd velem gyakorlatokat végeztetni. Eleinte tűrtem a gorombaságot. Minden durvaságra jóizü kaczaj hangzott a kocsi felől. Pajtásaim jóakarólag intettek . . . Egy durvaság . . . rá egy kaczaj. . . . Jobbra át . . . én fordulok . . . Önkéntes Balanyi! maga egy kitömni való állat . . ! Talán a kedvesén jár az esze, aki most a i kocsisokkal mulat ? . . . Egy jóizü kaczaj . . . aztán rémület moraja .... tovább nem tűrhettem, . . ! ül arczul vertem a káplárt .... Hogy mi történt, nem tudom —de többé nem találkoztunk ebben az élet- 9 ben .... stb. stb................ 18 98. január 2. A sárguló levelek busán szálingóztak .... a kis madarak néha csicscsentettek ... s mi ültünk egy ideig némán — Balanyiról gondolkodva. A sallói malom kelepelése áthallatszott a tiszta légen. A hold sugárkák millió gyémántot varázsoltak a harmatos mezőre............. Gi zuska ! I . töröm meg a csendet . . . amit a maga szive érez, az az enyémet is szakgatja. A maga szeméből is az az érzés facsaija a csillogó könyüket, amely az enyémet. Én mondanék magának valamit .... Én szeretem magát mint barátomat — maga is engemet ! . . legyen örök barátom . . . legyen az én feleségem ! . . . A kis lány meghökkent e szavakra .... Ne ijedjen meg! Nem a szerelem tartja majd fenn közöttünk a békét . . .' .. Nem is az lesz a feladatunk, hogy egymást boldoggá tegyük, de hogy enyhitsük ezt a fájdalmat, mit önhibánkon kívül ugyan, de mindketten érzünk. Elfogadja kezemet? . . . Elfogadja? . . A fatetőn egy kis madárka csipogott édes anyját keresve . . . aztán lehullott a lomb közül . . . közénk . . . Utánna kaptunk . .. Giza elfogta a madárkát... én Giza kezét . . . Ne vonja ki édesem . . . szólék neki, mikor kezét elvonta . . . hisz barátra van szüksége — vagy nem ? . . . úgy kérem . . . engedje meg, hogy ily kíméletlen voltam. . . I Nem-nem Káray ur — felel ő § én kegyedé leszek! — hisz úgy sincsen. senkim, — semmim — csak egy szétmarczangolt szivem .... A toronyban meghúzták a lélek harangot . . . Háromszor fogott hozzá a vén harangozó — háromszor hagyta abba. Mi elmondtuk imánkat — aztán elválltunk. Giza a kis verébkével — én töménytelen gondjaimmal. $ $ * Együtt ültünk a nagyobbik szobában feleségem, én és kis fiunk, Bandika ... Odakünn kegyetlen vihar volt. A szél élesen visítva rontott keresztül az utakon, mint a dühös oroszlán, mely prédáját üldözi . . . Néha-néha erős recscsenés hallatszot egy-egy fa gyászos kimúlását jelezvén .... Valaki kopogtat az ajtón . . . szabad'. . . A cselédem jött be ... . Nagyságos ur egy vin kódis őgyeleg az kapuban. Ha ide be nem bocsátjuk, hát e’hagya a párája az testit ... Engedje hát be Pista, ha már úgy van. Nem sokára egy férfi lépett be. Hosszú arany-szőke haja belógott a szemébe. • . . Báka nadrág volt rajta, lábán kapott, lyukas lakkezipő, egy szalonkabát. Kezében esernyő és egy katonasapka . I . Valamit mormogott . . . aztán mintha nyelvét
