Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-08-14 / 33. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (33. sz.) MM i vár, üres lelkek valóságos őrlő.színe az emberi hírnévnek, becsületnek, ezek a társadalom Galeottói, k kiről Echegeray drámájában mutatja ki, hogy milyen rettenetes következményekkel jár az a rágalom, melynek a társadalomban ők a meghintői. A kit rágalmaznak, egyszerre minden ok nélkül, azt tapasztalja, hogy az emberek iránta kezdenek komolyabbak lenni. Egyik-másik eddig jó barátja, mikor az utczán meglátja, átszalad az utcza másik oldalára. A kik épen nem kerülhetik ki, azok is ridegen köszöntik. S ha a feltűnő viselkedést végre megunva, valamelyik barátját megkérdezi, hogy mi lelte őkét ? Miért kerülik? A jó barát csak himel-hámol, mokóg valami mentséget3; hivatkozik a társadalmi^életvisző: nyok elhidégülésére s nehány előrántott frázissal kimenti magát, meg a többieket is; de azért ne várja soha senki, hogy akadjon hamarosan ember, aki rámutatott arra a rettenetes szörnyetegre, a becsületfosztó lidérczre, mely megfekszi az emléket és sziveket, a borzasztó Galeottóra, a rágalomra melynek ítélete van, de bizonyítéka nincs soha. Másik példa: A nő végig sétál néhányszor egy férfivel az utczán, vágy többször találkoznak egy helyen és beszélgetnek hosszabb ideig egymással minfr jó ismerősök, akik egymás iránt tisztelettel, becsülettel viseltetnek. Mindjárt elkezdi nyomukban a boszorkánytánczot a rágalom. Galeottó megindult s lavinává nőve, eljut a családi szentélybe; ráfekszik a férj szivére a kételkedés, a gyanú szörnyetegével. A szegény ártatlan nő nem tud belőle semmit, tiszta lelkében a bűnnek még sejtelme sincs; de látja, tapasztalja, hogy körülötte a világ megmagyarázhatlan átalakuláson megy- keresztül; lát maga körül valami ördögi varázslatot, a mi össze tépi előtte mindenütt a nyugalom csendes, mosolygó képeit. Közbe lépnek a félreértések, az érthetetlen ingerlékenység, a türelmetlenség; elpusztul a házasélet szentélyének nyugalma anélkül, hogy a szegény ártatlan asszony csak egyetlen egyszer is szembe állhatna azzal a rettenetes szörnyeteggel, mely azt feldúlta. S mindenfelé a Galeottók diadalmaskodnak. A társadalomnak kellene megfenyíteni ezeket a lelketlen gonosz embereket, az ő békéjének e rákfenéit. IRODALMI CSARNOK. ZÉletemloől. Korán ismertem a platói szerelem minden stádiumát; olyan korán, hogy szégyenlem megmondani. Voltak kiket én kedveltem mert szerelmük talán hiúságomnak hizelgett, vagy kiket szeretni véltem egy korán fejlődött gyermekszív balga hiszékenységével. Olyan korban melyben még a flirtelések nem járnak erkölcsi kötelezettséggel, midőn még a leglelkiismeretesebb férfinak sem lehetnek lelkifurdalásai, mert t.udja, hogy őt úgy sem veszik emberszámba, mert -— gyerek. De ezt a felületes vig kedélyt és könnyelmű gondolkodás módot egyszerre, minden átmenet nélkül, skepticzizmus és nőgyülölet váltotta föl. Húsz éves voltam, épen harmadizben tettem látogatásom egy családnál, hol sokszor és sok vendéget láttak szívesen, igy engem is. Egy borús téli délután volt, a ház úrnője fogadott, hajadon nagy lánya nem volt otthon. Az időről kibeszélgetve magunkat, a következő, párbeszéd folyt le köztünk: — Nagy aggodalmakat okoz nékem leányom halványsága. Beteg a kisasszony? majd meggyógyul. — Oh nem testileg, hanem a kedélye. Ne tessék aggódni, az nem lehet komoly baj, mert sokat nevet, zongorázik, énekel. — Nem tudom. Mert ez búskomorságba fog átmenni, ha nem találunk gyors segélyt számára. Hát mi történt ? —• Önbe halálosan szerelmes ..... Szent Isten atya ki vagy a menyekben. Majd leájultam a székről ijedtemben és zavaromban. Ilyet nékem még anya nem mondott. És épen annak a lánynak az anyja, ki még annyi jó szívvel sem volt irántam, mint egy — spongya. Nékem, kinek épen akkor, sem hivatásom, sem hivatalom nem volt. Hát ilyet szoktak anyák beszélgetni léha kamaszokkal ? Nem tudom mit makogtam, de éloldalogtam, nem várva be a kisasszonyt, kiért már érte küldtek volt. Azon városban húgom és én, egy nagynénémnél voltunk vendégségben. Másnap este tartották meg az említett kisasszony születésnapi ünnepélyét czigány- zenével. Mi is hivatalosak voltunk, de elmaradtunk. Este kilenczkor kopognak az ablakon; a kisasszony volt, bátyja kíséretében. „Miért nem jöttök már ?“ kérdi az ablakhoz futott húgom és unokanövéremtől. „Nem lehet, Toni bezárkózott a vendégszobába, lefeküdt aludni és feje alá tette a kapukulcsot!“ Nagynéném férje, kinek már előzőleg elpanasz- lám furcsa kalandomat, vígan dörzsölte kezeit, noha leánya neheztelt az' elmaradt tánczért, és azt mondá.: „Öcsém soha se hittem volna, hogy ilyen gyorsan megjön az eszed.“ Később ugyanezen esetből kellemetlenségek értek, de én állhatatos maradtam, a leg- raffináltabb kisértésekkel szemben is. Az az esemény tett megrögzött pessimistává. Nem hittem többé sem asszonynak,. sem lánynak. A lányokban többé nem ártatlan virágot láttam, hanem azt a számitó teremtést, ki fejkötő alá akar jutni; vagy szívtelen kaczért, ki mindenre képes, csakhogy udvarlóinak számát szaporíthassa. Vagy egy élvhaj- hászó lényt, kinek mindenképen szüksége van a férjre, többek közt, hogy szabadabban mozoghasson és el- palástolhassa vétkeit. Nem keresve egyikőjük kegyét sem, érintkezésem velük csupa gúny és szatíra volt. Egy ideig, csak ment. Férfiitársaságban éreztem magam legjobban. De mostan, évek múltával be kell vallanom: bizony én magam szenvedtem e skepticzizmus miatt legjobban! TÁRCZA. Xjáiza,s éjszsűssűs. m. Búcsú a Mária-domb tói. Irta: Ábrahám Ernő. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Hát bizony szépen megszöktette Balázs az arany- gyikoL Egy hétig készülődött rá s mi nem vettünk észre semmit. Cserében vásznát testálta ránk. Terra is valamennyi czókmókját magával vitte, csak éppen egy piros illatos alsószoknyát felejtett az ágyon, a melyikben aludni szokott. Sevér ketté repítette és beakasztotta veié a képet — mikor már meg tudott a maga lábán álln.i. Mert Sévért csúnyán megnyomorgatta az infámis leányszöktetés. Három napig ágyban feküdt és folytonosan félrebeszélt. De a negyedik nap reggelén már az udvarán találtam a gesztenyefa alatt. Balázs képét nézegette kétségbeesett szomorúsággal és gyűlölettel. Na — gondoltam — ez a gyászos arczu Sevér inkább odaillenek, mint János, Kincses mező aranysárga búzatáblái közé . . . Hektor jutott eszembe — csak úgy véletlenül. Kiáltottam Jánosnak, nem látta-e Hektort ? Nem látia. Nem is kereste még, nem is ért rá, hogy keresse. Temetgette már három nap óta a halottjait, kiket nemrég gyökerestől kivagdalt — a virágokat .... ö nem látta. Vakkantását ugyan hallotta akkor, de a dög máskor is vakkantott. Bizonyosan elódalgott ■azzal a . . .. . „ Andris kérlek ! “ ■ Nekem szólt Sevér. Hosszú négy hónap óta először — a keresztnevemen. Mikor melléje értem, a piros rongyot már vígan lengétte a szél Balázs vászna fölött. Kérdezte, hogy mit beszéltem Jánossal. — Meghökkent és Hektor után kiabált .... Közelből hatalmas cséplőgép bugása és füttyentése hallatszott» rengett a föld és magas és alacsony kazlak tetejéről sült paraszt menyecskék dobálták ruganyos, kívánatos mozdulatokkal a nehéz kévéket. A sövény mellett sárgavirágos tökindák félárnyékában fiatal parasztlány közeledett János felé. Kezében zöld mázas korsót lóbált. Gömbölyű formás lába fehéren nyomódott a fekete porhanyó földbe és fejkendője a nyakába hátracsuszott .... Sevér magához intette és maga mellett helylyel kínálta meg, mit a lány nem fogadott el. Csinos volt igy szemtől szemben, a dunamel- léki gyöngébb fajtából való. Sötétszőke haja vizesen tapadt szálankint alacsony homlokához és poöos vászoningén gömbölyű melle átizadt .... Mi a neved ? — kérdezte Sevér. Rostás Anna! Szép lány vagy Rostás Anna ... Mi járatban vagy ? De tedd le már azt a korsót, kérdezni akarok valamit tőled. Hát akkor siessen az ur, mert odaát inni akarnak. Ihatnak később . . . Nem láttál egy kutyát a napokban ? Nagy vörös-tarka kutyát . . . A lány fejével ráütött. Hosszasan végignézte Sevért, aztán majdnem gúnyosan szólt: Azért hát 1898. augusztus 14. Normális férfinak, kinek meg van a kenyere I nem vette el eszét az önzés, vagy nincsenek nagyobi) igényei mint aminők megilletik I nem elet, ez a le. gény^let Uraim! Czudar elet. Tavaly összehozott a véletlen egy idegennel (neve G. D.), kit úgy megkedveltem, hogy őt napig magamnál, fogtam. Együtt jártunk, étkeztünk, lak- tünk. Mikor elment úgy sajnáltam, úgy hiányzott, hogy szomorúan, egy hónapig az ő kedvencz nótáját dudolgattam. Pedig csak egy férfi volt és olyan idegen, kit talán többe soha sem látok es kinek annyi emberi hibái voltak, hogy .hol kikaczagtam, hol dorgáltam őt miattuk. Hej, édes istenem ! hátha ez a kedves fiú (ugyan családapa, csakhogy' velem egykorú) lány lett volna! és nem idegen, hanem édes szeretett jó barátnőm, kinek én lennék a világon a legjobb barátja. Eh! mit, barátja. Minden gondolata, minden szívverése. Es ő az én egész lelkem. Lett volna barátnőm, kinek felragyognak szemei ha csak egy kis útról .is visz- szatérek és örömrepesve zárhassam kaijáimba, mint széles e világon egyetlen boldogságomat. Ki velem együtt nevetgélne, ha vígak vagyunk; és összebug- nánk, ha tanakodunk. Ah! csalfa álomképek, ne kisértsetek. Nem pikáns mézeshetekről ábrándozom, sem földöntúli angyalok utáni vágy képezi annak tárgyát melyről oly igen sokat gondolkodom, sokkal jobban ismerem az életet. Nem, hanem olyan kedélyes együttélés, melyhez sem anyagi érdek, sem kéjvágy nem képezte az összekötő vonzerőt hanem az a bennső > barátság, melynek, mint „Galeotto“ bizonyítja, két nembeli fiatalok között, csak egy neve lehet: a tiszta szent szerelem! Mely egyedül képes kihatni egy emberéletre és . érthetővé teszi, miért ragaszkodnak egymáshoz ön- l zetlenül és odaadóan matróna és aggastyán, kiket már nem hevít a szerelem tüze, hanem annak örök emlékei. Még egy világváros csodáit sem szeretném szótlanul magánosán bámulgatni, hát a mindennapi élet milyen sivár egyedül? Nincsenek kedvteléseim melyeket barátnőm előtt titkolnom kellene, hát akkor a sokaktól dicsőített férfiszabadság, minek nékem? Ha a legényéletnek csak árnyoldalát kell szenvednem és nem kárpótol érte a világon semmi. De semmi. Mert amit kárpótlásnak neveznek, attól — undoro- i dóm. Mily megható szép páros életet élnek a fecskék, vagy mily fenséges az oroszlán ragaszkodása párjához; hát csak épen az „ember“ éljen úgy mint a kóbor kutya? r Eveken át töprengtem; annélkül, hogy ily életkérdés, a megoldás felé közeledett volna. Mig egykor az utczán megpillantottam egy édes babaarczu, angyali szép leányt. Azonnal kérdeztem a nevét és már, már felébredt bennem egy pajkos gondolat. De megtudtam, hogy szive és erkölcsei is angyaliak mint kinézése: ez Végett vetett minden további kétkedésolyan szomorú az ur, a kutya után ? . -. . Úri kutya volt, ugy-e? Szíj is volt a nyakán, — azt lelopta a Ferkó gyerek — a Csínom. Ujjával a masinások felé bökött ... A kutya ott fekszik a dülőuton. Ide látszik a hajdinás, annak a széliben .... A korsóját is megmentette már Rostás Anna és kényes lépésekkel a tarlóban járt, melynek szélét talán egy órával előbb kezdték szántani négyökrös ekével. Sevér még mindig a hajdinás felé bámult, — süppedő fehér virághavas zöldjébe. Halálos szomorúság és kegyetlen vád ült a homlokán : Micsoda ? Nem volt elég az a másik, a szebbik ? . . . Még ezt is a kutyát ? . . . János ásóval vállán mellettünk ődöngött. Alighanem kileste az előbbi páros beszédet, mert ő is a messzi kiparczellázott lankás felé meresztgette szemát. Indultunk is már. Sevér fölpattant és besietett a nagy ezüstfejes botjáért. . . A fűbe süppedő szobor előtt pillanatra megálltunk. Egyszerre álltunk meg, önkénytelenül, mintha már hetekkel ezelőtt igy beszéltük volna meg egymással. Kerestem a regi barna gyíkokat. Egy se’ volt ott, pedig a nap égetően szórta sugarait. Talán azért is. Mohos háta szélesen bámult ki a fakózöld füség közül. Virág nem hajladozott föléje, zsálya meg lósóska nőtte be koszorúsán tömzsi nyakát. „Szegény öreg — igy Sevér — ennek már nem fáj!“ Megkopogtatta tarkóját botjával, aztán átcsaptunk a dülőutra. Előttünk úgy száz lépésre hosszusorosan szénás szekerek czammogtak. Szénaillattal volt tele a levegő meg perzselő tűzzel, szinte fulladoztunk. Néha felröp-
