Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-07-24 / 30. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (30. sz.) lek, bakaarczképek és egyébb ilyen értékpapírok */* részét az a boldog halandó élvezi, kit az ő immár többszörösen drága leánya, kétségtelenül értékes keiével boldogítani fog. Felemlítette még a már hírhedté vált „baraczk- lekvárt“ is, sőt még meg is toldotta azzal, hogy a születendő gyermekek, a lányok két, a fiuk egy lovat kapnak, annak idején a körhinta jövedelmének élvezetéből, azon kikötéssel, hogy a fiuk csak hétköznapokon, a lányok azonban úgy hétköznapokon mint vasárnap élvezik a bevételt. A mama oly meggyőzően, oly lendülettel adta elő leányának anyagi előnyeit, hogy én vétkes gondatlanságnak és életem meg nem tett legkönnyelmübb lépésének tartottam volna, ha elszalasztom ideálom kezét szarvasaival, zsiraffjaival, elefántjaival egyetemben, sőt mikor még a leendő leányom két lovának, és fiam egy lovának jövedelme vibrált eszemben, már határoztam is és röktön megkértem Eurika — igy hívták ideálomat — kezét és kajánul feltettem magamban, hogy a Schenk-féle theoriát semmi esetre sem fogom alkalmazni, mert én leányt akarok. Mit nekem fiú, a hétköznapi egy lovával, leány kell nekem, kit még vasárnap is két ló képvisel a körhintában. ^Elgondolkoztam: ha leendne vagy 10 leányom, hamarosan birtokomba jutna az egész körhinta és én mint „magánzó“ tölteném napjaimat, de semmi esetre se tenném azt, hogy esetleges vőimnek kiszámíthatatlan esélyeire alapítanám szeretett leányaim boldogságát és unokáim vagyoni jólétét, és különösen nem tenném azt, hogy a majdan csak világra jövő polgá-1 rok részére is körhintámon rezerváljak. . Annyival is inkább nem mért azt az elvet fogom, mint körhinta tulajdonos szem előtt tartani, kiki dolgozzon, fáradjon, küzdjön (mint én) azért, hogy egy örökké forgó tőke, jó kamatjait élvezze. Mint mondám, nem sokáig haboztam, hanem ünnepélyes pózba vágva magamat, megkértem Eurika zsiraff, elefánt és szarvassal terhelt kacsóit, mire a mama — miután kifeszitve lábaimat a padlón jól megtámaszkodtam — keblemre borult és kijelentette, hogy életének legboldogabb pillanata az leend, melyben az én anyósomnak vallhatja magát. Az én és az ő egyetlen Eurikájának (a többi 3 leány ugyanis Theodora, Tilda és Euiália nevet viseltek) nem volt semmi kifogása személyem ellen és igy én sietve megrendeltem a jegygyűrűket, hogy mielőbb eme szimbólummal ellátott jegyese legyek Eurikámnak. * * * Nemsokára megtörtént az esküvő. A körhinta, — melynek minden egyes állatja ragyogó díszben úszott, — volt nászutunk czélja, hova szerencsésen el is érkeztünk. Természetesen első dolgunk volt, hogy kiszemeljük a mi zsiraff, elefánt és szarvasunkat. 1898. julius 24. Eurika immár mint feleségem, hűségesen informált mindegyiknek tulajdonságáról és igy nem volt nehéz azt a három állatot kiválasztani, mely konyha Völgyi és katonai körökben a legnagyobb népszerűségnek örvendett. Közben azonban egy kis inczidens történt. Anyósom semmikép sem akart emlékezni arra, hogy szarvast is ígért. E feletti vitatkozásunk alkalmával pillanatnyi felhevülésében kijelentette, hogy „ne akarjak szarvast“, mert az elég minden művelt házban egy és az az egy a *mi müveit házunkban én leszek. Eurika erre elájult és igy megkezdődtek a házas élet gyönyörei. De ez még nem volt oly nagy baj, mert a szarvas dolgában végre még is megegyeztünk és anyósom is visszavonta fentebbi kijelentését. De az én keblemben már ott viharozott a sötét rémes gyanú; a zöld szemű szörnyeteg orkánja és elhatároztam, hogy bizonyosságot szerzek magamnak, én: énvagy ok-e? vagy pedig szarvas? Közben hűségesen kaptam a bevételeket. Csak az volt feltűnő, hogy mindennap csökkent a bevétel és anyósom a legszebb vasárnapi napokat rendszerint olyanoknak minősitette, hogy „esőakar lenni.“ De mint említettem, napról-napra kevesebb bevétele volt a mi zsiraff, elefánt és szarvasunknak. A mézes hetekben nem igen törődtem a dologgal, de később már kezdtem érdeklődni, hogy mi is az oka jövedelmünk csökkenésének ? A mikor azután egy tiszta derült nap után 30 kr. tiszta bevételem volt, kijelentettem imádott Eurikámnak, hogy a dolognak én végére járok, miután jövedelmünknek úgy látszik drága anyósom jár a végére. „Legegyszerűbb lesz, mondá Eurikám, ha holnap korán reggel leülsz a körhintában, és zsiraffunk stb. jövedelmét magad szeded be.“ Helyeseltem az eszmét és elhatároztam, hogy úgy is fogok tenni. Másnap korán reggel kimentem a körhintába. Egész délelőtt egy léleknek sem volt kedve forogni, szédelegni. Már úgy véltem, hogy ez a legegyszerűbb magyarázata annak, hogy jövedelmem oly csekélységre apadt. Nyugodtan hazamentem tehát ebédelni és elmondva Eurikámnak észrevételemet, ő felvilágosított arról, hogy a körhinta forgalma csak délután ölt nagyobb dimenziókat és igy ebéd után ismét rögtön kimentem a körhintához, azzal búcsúzva feleségemtől, hogy estefelé kijön értem. Kiérve a körhintához, tényleg most már élón- kebb volt a helyiség. Az állatok harmadrészén vihogó, vijjogó, sivitozó faczér dézsa donnák ültek bokáikat és bakáikat mutogatva. Ott fórig előttem a körhinta, keresem az én kis állatjaimat, és amint megpillantom azokat, tisztában is voltam a helyzettel és tisztában voltam azokkal is, melynek következtében jövedelmem annyira redukálódott. Anyósom ugyanis a következőképen kalkulált; hétköznapokon soha sincB teli a körhinta, egész bátran kidobhatna vagy 5—10 állatot. Vasárnap úgy is általányt kapok igy akkor az én állataim is neki jövedelmeznek, fogta tehát magát és miután egyszeri körhintázás dija 5 krajezár, az én állataimra egy ilyen táblát akasztott hétköznapokon: Ezen állatokon a körhintázás személyenkint 15 krajezár. Természetes, hogy mindenki messziről kerülte hétköznapokon az én állataimat. őrült dühhel igyekeztem haza! Szerettem volna megfojtani azt a gúnyosan vigyorgó ránezos képű asszonyt, ki oly boldog volt, hogy az én anyósomnak vallhatta magát. Hazaérve lakásomba, kinyitom kulcsommal az előszobaajtót, a cselédem halálsápadtá lesz; a mint meglát engemet ............. A nagyságos asszony hol van? Kérdém mogorván. Itt van a szobában — mondja a leány — de ne tessék bemenni, mert rosszul érzi magát, .... az az nem jól van, csakhogy ..... Én be sem várom, hogy mit hebeg ez a leány össze-vissza, hanem benyitok a hálószobába, a hol rettenetes látvány tárult elébem. A feleségem ott ölel .... de nem mondom tovább .... Az anyósomnak igaza volt! Minden művelt házban teljesén elég egy szarvas. Miután pedig immár ketten vagyunk, én átengedem a helyemet a körhinta szarvasainak, én magam pedig tisztelettel kérem valamelyik körhinta tulajdonost, alkalmazzon engem diszszarvasának .... TÖVISEK. __________ (H ajnal. — "CTborlsa,. — lEZórih-ázL — Temetés. —) Pont 3 órakor (mikor a Kálvinisták öreg ha- rangozója ércz-nyelven hirdeti Szegzárdnak a kölyök- időt, a kora pitymallatot, onnan a sugár torony tisztes magaslatából, honnan ő lenéz minden földi halandót) —--------már én e nyári évadban mindig ébren vagy ok. Hajdan, akárhányszor, ilyenkor feküdtem le, most meg már ilyenkor kelek fel. »Tempora mu- tantur et nos mutamur in illis!« — vagy, mint a tót-magyar diák fordította: »Változván az idő, változván véle nakunk is!«....... No s, ha ébren vagyok, mit csináljak ? Mert már se sötét, se még világos! »Cogito, ergo sum« (gondolkozom, tehát vagyok!) mondta az újkori filo- sopterek atyamestere, — tehát én is elkezdek gonAztán micsoda meséket ki nem fundált az a János — gyönyörűeket. Napos, dali, szerelmes régi időkből előhurczolta a parfümös, puderoshaju, szépség- flastromos dámákat, a kik édes tejjel ápolták a bőrüket meg igazándi rózsavízzel, de meg nyers hússal is, meg nem tudom én mivel, — hogyan .... Kényesek voltak, — pávagalambok, — még is önfeláldozók. Bizony dideregtek, ha hideg volt, — a szeretőjükre még is várakoztak esőben, locspocs időben nyáron — csuronvizesre ázott a fehérselyem virágos harisnyájuk, — télen hóviharban, órákhosszat .... És Terra figyelmes mesehallgató volt, — egészen beleélte magát a mesékbe. Ha hidegről beszélt János, dider- gett, — ha melegről, forróságról, — láng csapott arczába, tüzes töménytelen vér, el se’ tudtam gondolni, honnan tolakodhatik elő annyi abból a csöppségből .... az aranygyikból vér. Balázs nevezte el Terrát aranygyiknak. Yolt-e rá oka, nem-e, — mit tudom. Szent igaz, hogy Terra kissé lusta volt — de milyen lusta! Ez volt az erénye, Sevér már agyonszoritotta volna, vagy megette volna, ha véletlenül nincs meg ez az erénye. Mert jó az aranygyiknak, ha lustálkodhatik, igy nem fut utána senki és nem jut az én lepkém tragikus sorsára .... Vörös, csillogó szárnya volt és a nagyon fiatal réten kergettem remete-életünk legkez- detén, mikor Sevér még nem dobta sutba a vésőjét és Balázs tüzes volt a vágytól, hogy az ég Ívesen hajló haragos pírját vásznára festhesse .... Közönséges tavaszi lepke volt, de kaczéran dobálta magát fejem fölött a melegpárás színes levegőben, — és térdig vizesen rohantam utána, hogy lecsókoljam | himporát. Lélekzetemet is visszafojtva óvatosan köz- ledtem hozzá, és már messziről kinyújtottam feléje a karomat .... Sokáig áltatott, eszembe jutottak a mód-nélkül szemérmetes asszonykák, kiknek szög a hajuk és ibolya szemük könyharmalos, be se’ várják az embert — a férfit, — még is letörnek, de nem úgy, mint az én lepkém . . . Utána kaptam, mikor egy korhadt fatörzsöny gyanútlanul illegette magát, síkos lett. a tenyerem csillanó himporától és hátamon végig futott a hideg.............Bizonyosan megöltem, — úgy . . . . De az aranygyiknak nem kell félnie, hogy agyonszoritják, ha nagyon is szorítják — szerelmes lázban. Futni meg minek futna. Sevér legkisebb porczikája izzott a szenvedélytől, az aranygyik sütkérezhetett benne, fényében, melegében . .'. . akár bele is föladhatott. Terra már a Mária-domb második hetes tündére volt. Ez a két hét általában tüneményes gyorsasággal pergett le, pedig az éjszakákat is többnyire átvirrasztottuk, vizsgálgatván a csillagok konstellá- czióit . . . . • És nem is igen történt más semmi. Sevér nem ért rá, hogy egyáltalán valamit tegyen, mi nem vonatkozott Terrára. Többnyire haját bontogatta, meg czipőivel babrált az aranygyiknak, ki ezt mind béketüréssel viselte, ülvén rózsaszirommal kitöltött párnán a gesztenyefa alatt .... Igaz, hogy szakadatlanul olvastam Heinet meg Petőfit, de Petőfit többet kellett olvasnom. Nem is hiszem, hogy lánglelkét rikítóbb szavakkal feldicsérte volna valaki, mint az aranygyik .... Egyszer könyet láttam szemében, — mosolygott és nem törülte le,, hagyta folyni .... Másnap reggeltől késő éjszakáig vészé- | delmes kedve volt, dalolt, tánczolt és szaladt előlünk. Százszor ismételte, hogy könnyűnek érzi lelkét, meg a szivét szabadnak és mindezt annak a szilajvérü édes Petőfinek köszönheti .... Kezdtem félteni Terrát. Az aranygyikot, — mivel elhagyta a lustaság. Ónkénytelentil megvigyáztam Sevért, — leszegett fővel töprenkedett. De nem szaladt Terra után .... Kitől féltsem, ha nem Sevértől, kinek öblös mellkasa fölé nemrég’ a legszebb asszony tűzte az aranyhimzéses bajnoki szallagot .... Mert Balázs csúnyán viselte magát — oda se’ nézett felénk. Jánost is egészen a maga részére foglalta le, — pedig János mentegetőzött, hogy igy meg úgy, ö nem akar vászonra kerülni ..... Balázs ráparancsolt, ha akart, ha nem, reggelenkint csak kiballagott a sárguló búzatáblák közé. Balázs itt műterem félét rögtönzött nagylevelü platánfacsoport árnyékában. János modell-ruhája egy ágon csüngött, olyan rongyos volt, hogy a legutolsó vándorlegény is félredobta volna .... Húzódozott is benne az öreg és szomorú lemondással ült a kalászok közé, — talán azt is akarta Balázs; hogy szomorú legyen. Nagyon szomorú, mint azok, kik egy élet árán vásárolt kincset veszítettek .... János ugyan nem tudta felfogni, miért örül Balázs, mikor ő szoraorko- dik. De nem kérdezte, talán eszébe se’ jutott, hogy kérdezze. Magam is sokáig kerestem az okot az elmúlt események közt .... Megkapta-e lelkét az időszakos művészi láz ? . . . Corregiót akaija-e kiütni a nyeregből ? . . . De akkor mért nem fest madonnákat, — szőkéket, bokát verő hajjal és mért pocsékolja tudását inkább a rongyosruhás öregre ... És mért
