Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-07-10 / 28. szám
1898. julius 10. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (28. sz.) 3 még se igen szerette senki. Az asszonyok irigyelték tőle, hogy a legegyszerűbb ruha jól állott rajta s a férfiak, — azért a kicsi gúnyos vonásáért nem szerették, mely minden szava után az ajaka körül rajzolódott. Olyan jellemző is az az aprócska ráncz már-már vén leány számba menő, elviritott szépségek arczain. Valami fanyarság beszél belőle, világmegvetés,' mely lemosolyogja az asszonyt ki szereti az urát, __sajná lja a férfit, a ki beczézgeti a penészvirág feleségét. . . . Szegény pártában maradt szép leányok! a lenéző mosolygástokon áttetszik a jogos irigység keserűsége,, — azt a beczézgetést meg sajnáljátok ti attól a penészvirág asszonytól. Talán nem is jó az, ha valakit az Isten több szépséggel ruház föl, mint más közönséges halandót. Ha Vermes Ilkának kevésbé lett volna szép az arcza, — mondom akkor tehetett volna is maga sorsú leányhoz szerencsét. De hát Istenem, ha nem volt neki rendelve senki, — mondogatta az édes anyja a szegény, megboldogult Ver- mesné, mikor esztendőről esztendőre jobban kopott a leánya jövőjét szépségesen megálmodá reménykedése. Hiszen csak nem adhatta oda Ilkát a kopaszfejti Gyenes szatócsnak, a ki ugyan háromszor is megkérte — vagy Baka Gersonnak, akiről harmincz lépésnyire megérzett, hogy már megint az istállóból jön a lovai közűi. Ilyen szerencséi akadtak Vermes Ilkának, úgy de a sok között volt ám aztán egy igazi is s csak az Ilka daczos fején múlt, hogy abból se lett semmi. Legalább igy hitte az anyja s hányszor szemére is vette a leányának, az nem szolt rá, csak a szája körül vágódott élesebbre az a gúnyolódó aprócska ráncz. Űrnapján történt, hogy a gazdag, fiatal Vásárhelyi Endre a templomból hazakisérte Vermes Ilkát s másnap elment hozzájok feszt vizitre, Vermesné alig tudta az urát hazavárni az irodából a nagy újsággal. — Ha láttad volna, majd elnyelte Ilkát a szemével, — mondta neki. — Én nem nagyori örvendek rajta — felelt kurtán az öreg Vermes. ' — No persze, te ellene dolgoznál a lányodnak, — fakadt ki élesen Vermesné. A vén Gyenesre akarod sózni erővel. No, de azt nem értitek meg. Az ura válat vont. — Ne az én lelkemet terhelje, ha Ilka boldogtalan lesz. Vermesné fölkaczagott, aztán ott hagyta az urát s dudolgatva fogott a napi munkájához. Telt múlt az idő. A modern, elegáns Vásárhelyi Endre imponált Vermes Ilkának. Talán a hiúságát is legyezgette. Szóval rászállott a leány lelkére az az édes borongós érzelem, mely volt, van, hiába tagadnák létezését a modern felfogás apostolai. Vermes Ilka beleszeretett Vásárhelyi Endrébe. És a leány huszonkét esztendős volt akkor éppen. dig istenemre nem értett hozzá, de azért megmosta az ecseteket és a vásznakat összegöngyölgette — Balázs boszus arczot vágott és nagyokat fújt czigarettje füstjéből , . . . Ez többször is megtörtént, de ma különösen érdekes volt, mert az öreg még sohase’ tudott eny- nyire haladni történetében .... Aztán mintha Se- vért is kifordították volna természetéből .... Szemét egészen kinyitotta, meglepett, hogy milyen szép kifejező szeme van Sevérnek. Szót se’ szólt, mióta betoppant, de gyanítottam, hogy történt vele valami és meglepett nyugodtsága, a miüt végig feküdvén ágyán, szabályosan emelkedő domború mellét felém fordította, éa csillogó szemét a nyitott ablakon bevillanó mély kékségü égen pihentette .... Balázs nem is tudta megállani, hogy ne kérdezze: „Sevér, mi ütött beléd? Talán a romok közt Phydeas remekeire leltél? Mi? .... Aranynyá váltak-e a rögök, ezüstté a forrás vize? Vagy a mesebeli királykisasszonynyal csókolóztál ? . . . Sevér nem felelt mindjárt. Homlokát ránczba szedte és fölugorván ágyáról, idegesen mérte végig a szobát vagy tízszer, miközben az öreg János sze- pegve bujt el Herkules mögé. Balázs gúnyosan mosolygott, én pedig nagy gyönyörűséggel figyeltem formás, erős és ruganyos mozdulataira . . . Karján a habfehér vászon megfeszült és karcsú dereka nagyot roppant, mikor hirtelen megállt Balázs előtt. Vontatva, megfontoltan és igen értelmesen szólt: „Igazad van! Rátaláltam Phydeas Minervájára! Aranynyá váltak a rögök s a forrás viáe ezüstté és csókolóztam a mesebeli király kisasszonyoddal . .. .“ Többet se’ szólt. Sarkon fordult és faképnél No s egy huszonkét esztendős leány nem úgy szeret, mint a kurtaszoknyás bakfisok. Vermes Ilka még akkor, is szerette Vásárhelyi Endrét, mikor a tulajdon szemével, a maga tulajdon füleivel győződhetett meg a léhaságáról. . . . Vérmesné büszkén npitogatta az ismerőseinek a rongyosszélü velinpapirra nyomtatott meghívót, mely a város legelőkelőbb mulatságára szólott. Bizony elmegyünk, — kötelességünk — tette hozzé nyomatékkal. Az öreg Vermesnek kerek száz forintot kelletett kivenni a takarékból, — volt bent egy kis keservesen mjegkuporgatott pénzecskéje, no, de hisz nem sajnálta, mikor az Ilka jövőjéről van szó. Vermesné a biztos,, féuyes czélhoz vezető utat látta elegyengetve. Ah, milyen szép volt Ilka a halavány kék ruhájában, melyet a száz forintért rendeltek meg egyenesen Zwiebac^tól. A szépség hatalom — gazdagság. A sok édes reménység Jiány éjszakáján nem tudta lecsukni Vermesné a szemeit. A hogy Ilka a bálterepibe belepett, érezte, hogy ez az ő világa. Kéjjel szívta be az illatot, reszketve, dobogó szívvel tette a keztyüs kezét a Vásárhelyi Endre férfias, erős vállára. Vásárhelyi Endre egy festői pálmacsoportozat előtt tette le szép tánczosnéját. A leány pihegve, hanyagul dőlt le a pamlagra s ,édes tekintettel nézett maga elé. { — Na, hogy tetszik? — ütött Vásárhelyi egy szikártermetü frakkos úri embernek a vállára. — Remek barátom, remek, kifogástalan. Az a profil! A mozdulatnak az a természetes bája. Ah! mily különbség közte és a pózoló modelek közt. Örülök, hogy a fogadást megnyertem, — válaszolta Vásárhelyi. Most már biztos vagyok, hogy ha te fested őt le, tied lesz a tárlat első dija. A festő halgatott. Tekintete a leányra tapadt, mialatt keze gyorsan mozgott a papiroson. — így 1 — és becsápta könyvét, hova Ilka csodás alakját vázlatban „lekapta“ — s most mond, ki ez a leány ? — Hahaha! — nevetett föl könyedén Vásárhelyi valami grófhölgynek nézted? — No? — Hamu pipőke az fiam. A diumisták körében termett. Az apja valami 90 krért körmölget a megyén. — S aztán? Hogy jutottál hozzá? S ttt? . . .-r— Kurizálok neki. A meghivót úgy kapta. És természetesen elveszed? — Bolond vagy, bolond idealista, látszik. A festő elkomolyodott. Vermes Ilka abban a perczben ment el mellette Vásárhelyi könyed mosolylyal üdvözölte s a leány erősen ránézett s valami keserű, élesen gúnyos vonás játszott az ajaka körül. — Arczban nem oly szép, — súgta a festő Endrének. Endre szórakozottan nézett a leány után. — Ez bennünket kihallgatott. Sebaj ! Kigyógyul. Elég lesz neki a mai bál dicsősége melyet a familiája, majd úgy ad szájról szájra még 1 szépecskén féijhez megy az apja valamelyik kollegájához. . . . Pedig Vermes Ilka nem ment senkihez sem. Az az aprócska gúnyos ráncz meg ott maradt az arczán. Ne rójátok föl neki, hogy a lenéző mosolygásán áttetszik a jogos irigység keserűsége s hogy a beczézgetést sajnálja egy némely penészvirág asszonytól. T A N Ü G Y. ~ A szegzárdi főgimnázium értesitője. Egy gondosan szerkesztett füzetben jelent meg a szegzárdi főgimnázium értesitője, melyet Wigand János igazgató adott ki. A negyven oldalra terjedő értesítő felöleli mindazon mozzanatokat, melyek hü képet nyújtanak az intézet uj épületéről, az iskola bútorzatáról, tanszereiről! továbbá tárgyalja a tanulmányi,. fegyelmi és egészségügyi viszonyokat. Közli az igazgató az intézetet érdeklő fontosabb rendeleteket, a tanári testület névsorát, az elvégzett tananyagot, a megtartott iskolai ünnepélyek tárgysorozatát, a tanári és ifjúsági könyvtár gyarapodását, úgy szintén a szertárak gyarapodását, az ifjúsági zászló- és segélyalapot, az intézet jótevőit, a tanulók névsorát és érdemsorozatát, a statis ;tikai kimutatásokat, jutalmazásokat, a jövő tanévre vonatkozó értesítést és végül a jövő tanévben használandó tankönyvek jegyzékét. Az intézetben felvétetett 102 tanuló, megmaradt az év végén 97. A tanulási eredmény általában kielégítő volt, legtöbb elégtelen osztályzat esik a latin nyelvre, számtanra és a rajzoló mértanra. Jeles rendűek az I-ső osztályban Schmidt Pál és Szondy István; a II. osztályban Háhn Béla, Mohai Sándor és Stéger Kálmán; a III-ik osztályban Csötönyi János. A tanulók közül magyar nyelvű volt 85, német 11, horvát 1. Vallásra nézve 58 rk., 13 ev. ref., 3 ág. ev., 22 izr., 1 unitárius. Lakóhely szerint volt 53 szegzárdi, 34 tolnamegyei, 10 más megyebeli. Az 1898/9. tanévre a beiratások szeptember hó három első napjain történnek. A felvételi vizsgálat dija 10 frt, az évi tandij 30 frt, mely négy részletben fizetendő. A szegénysorsu és jómagaviseletü tanulók, ha jeles vagy legalább jó előmenetelt tanúsítottak, a tandij elengedéséért folyamodhatnak. Folyamodni minden évben csak kétszer lehet: az év első felében szeptember 15-ig, a második felében február hó 15-ig. A szegzárdi államilag segélyezett községi polg. fiúiskola értesítőjét Krammer János igazgató adta közre, mely arról tanúskodik, hogy a főgimnázium mellett is meg van Szegzárdon a polgári iskola létjogosultsága. Az igazgató jelentése nyitja meg az értesitőt, melyből meghagyott bennünket, — mikor szürkületkor keresésére indultunk, virágos gesztenyefánk alatt heverészett a bársonyos bujazöld fűben és nagyokat kaczagva lyukakat rúgott a levegőben . . . Mellé heveredtem, meg Balázs is és faggattuk. Sevér felkönyökölt és a beszédünkre ügyelt,, arczára komolyságot erőszakolt, mi sikerült neki. Kiolvastam szeméből, hogy a lelke örömünnepet ül s a lélek örömrivalgásától megvonag- lott néha a kaija, lábszára és ajka . . , . Alkonyodott már, könnyű pára, a völgyből fölszálló lehütötte a levegőt és János meggyujtotta szobánkban a mécsest. Bementünk, követvén Sevért, ki büszkén lépkedett, mint valami kis király . . . Csönd. Sevér meg se’ moczczant tábori ágyán, szemlehunyva, lélekzetét visszafojtva talán az eseményeket szedte rendbe, melyek egyetlen egy nap alatt betöltötték azt az űrt, mely hosszú huszonöt év alatt a való és vágyai közé vágódott. Balázs komoly volt és a szobrok mellett állt. Ecsetjeivel meg vásznaival nem törődött, hanem a Herkulest nagyon meg- csudálta. a haldokló asszonyt is, ám bátor még mindig rontott hatásán az orra alá pingált bajusz Ösztökélt a kíváncsiság, de világért meg nem zavartam volna a csöndet. Lüktetve hullámzott fejünk körül a virágos minden ség illata, zizzenés és suttogó neszelés verődött föl a völgyből, az erdő sza- kadékos és köves méhére pedig ködös némaság borult. Keletnek megcsillant a fák legmagasabb koronája s rőt foltokban ült ki az égre e júniusi éj csodás teremtő láza . . . S mintha’ csak a képzelet szőne bájoló zenét, szerelmes lihegéssel dal tódult be az | illattal együtt ablakunkon . . . Sevér fölkapta fejét s hirtelen erős ugrással szobánk közepén termett, — megállt, fejét mellére csapva mint Herkules, — mikor tizenkét munkájának legkezdetén töprenkedett a kivitelen . . . Balázs lekuporodott mellém a földre s halkan figyelmeztetett. Mintha én is nem azon gondolkodtam volna, hogy milyen nevetségesek azok, kik az emberi természetéről köteteket írnak, kutatnak, experimentálnak, következtetnek s végül kimondják a csalhatatlan igazságot, mely alól nincs kivétel . . . De ime lassan, észrevétlenül közibénk csap egy júniusi lázas éj, a nagy logikusok fejvesztve kergetik az igazságot s messzelátó szemük nem veszi észre, hogy az mellettük áll reszkető inakkal, leszegett fővel, meggörnyedve a sejtelmes boldogságtól és boldog sejtelemtől . . . . Valamikor úgy tüntettem fel Sevért, mint a megátalkodott hidegvérüség szoborképét, nyugodtnak, hajlithatatlannak, erősnek .... Igazán ostobaság ! A rideg Bacon, a verulámi gróf, dühös parlamenti csaták után a diadal mámorában is megmaradt ridegnek, de egy óvatlan perczben kilesték nemesebb szenvedélyeit, Bacon virágokat nevelt s ha valamelyik bimbójában lesorvadt, a nagy kanczellár, ki baljával pedig töménytelen vagyont összezsarolt, jobbjával pedig legnagyobb jótevőjének Essex grófnak, Erzsébet ágyasának ütötte le fejét, az éleseszü filozófus, a Regnum Hominis apostola a senyvedő bimbót megkönyezte . . . . Orpheus lantja tánczra lendítette a fákat és köveket és vizeket, a vadak pedig szerelmesen simultak lába elé .... Százesztendős szomszédunk is, egy régi kőszobor — a Mária-hely alapitójának talán figurája — nemrég ábrándok után futott, kora reggel a fü közt találtuk, arczczal egy csomó pipacs közé temetkezve .... Mohos hátán
