Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-03-07 / 10. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (10. sz.) _2 oly megdöbbentő szépen írnak Tertullianus és Irae- neus, az első keresztények önmegtagadó viselkedésükről, mi a társadalom böjtjéről akarunk írni, melynek fájdalom mindnyájan alá vagyunk vetve. Böjtre vagyunk szorítkozva a társadalmi együttélés tekintetében s egyik furcsasága »a századvégi humanitásnak, hogy mig állatvédő egyesületeket csinálunk, társadalmunkat gyűlölködésre rendezzük be. A valódi emberszeretet böjtje mutatkozik s helyett a más boldogságát, boldogulását, szerencséjét, eszét s más erényeit irigykedő rossz indulat dobzódik. Böjtöljük a valódi társadalmi érintkezést. Mert a közélet kajsza kinövéseit senki sem tartja társadalmi érintkezéseknek. Már az úgynevezett tánczmu- latságokról mindenkinek megvannak a maga tisztult véleményei, hogy az többé kevésbé falláczia, de a mai társadalmi élet védelmezői hamar készen vannak uj érveikkel: a nyilvános mulatság természet szerint vegyíti a különféle társadalmi osztályokat. (Magasztalt demokrácia! — ne neked) az igazi kedélyesség az úgynevezett piknikeken található fel. Ugyan ugy-e? Ezek a batyubálak jóformán a római tivornyák kópiái, csakhogy a száj csiklandó pávatoll hiányzik éppen. Össze hoznak mindenféle ételt, szertelenül, mert mindenki a másik „lefőzésére“ dolgozik, kerül 30 féle bor, melyeket az ifjúságnak végig kell kóstolni. Az öregeknek is, a mint mondják, veres lesz a fülök, kerül aztán épületes látvány s mindez szalonképes díszben : frakk, klakk, lakk ! S ha a most bekövetkezett negyvennapos böjtben szigorú mérlegét állítanék föl a farsangi mulatozásoknak, mit mutatna a mérleg: 1. jó adag fásultságot, 2. kiadós pipere kontót, 3. nehány lejáiatu váltót s nagy részben 4. deprimált kedélyeket. Társadalmi érintkezésünk böjtjének kicsiny oázisa még az úgynevezett zsurok, de ez is a stréber, egymást tulliczitáló kornak megfelelően van berendezve, a kinek nincs majolika-service, ezüst készlete, par- kettes és tapétás szobája, annak nincs jogczime vendégszerető magyar háziasszonyként házánál látni a barátnőit, mert ha mégis megtenné, lefitymálnák, ki- csufolnák. Ügyet sem vetve esetleg a férj jövedelmére, rendezik szertelen prédasággal ezeket a zsuro- kat s épp oly szertelen körében a — pletyka is. Cziczenbeiszer egy modern átkot koczkáztathat meg csak te veled foglalkozzanak a zsurokon. Mert jaj annak, a kiket az asszonyok nyelvökre fognak. És talán nem sejtjük rosszul, ha azt föltételezzük, hogy a megszólás majdnem egyedüli themája a nők felszínes neveléséből ered. Nincs nemesebb öröm a férfira, mint egy szellemes, okos asszony társalgása s társadalmi regenerációnk munkáját senki sem kezdheti el nagyobb sikerrel, mint a nő. Mihelyt az egyszerűség kultusza bevonul, mihelyt a kotteriák megszűnnek, mihelyt kaszinónk és egyéb társaskörünk a társadalmi élet élénkítésére tenni fog valamelyest: meg fog szűnni társadalmi életünknek örökös böjtje. * V. — Barátom, jó húst fogunk enni. Az „Isteni eszme“ hódított. A kik egymással közelebbi viszonyban voltak, titkos jeleket váltottak a kézszoritásnál s jelentősen egymás szemébe néztek, a mi azt jelentette: — Barátom, nagyszerű húst fogunk enni. Azonban, hogy önök, a kik folytonosan jó húst esznek, ennek az eseménynek a szenzáczióját megértsék, kijelentem, hogy Mucsán akár nyílttéri nyilatkozatot lehetett kiadni a kvalifikálatlan hús ellen. A „Mucsai Trombita“ aztán hetenként fokozta az étvágyat s a mit én sohasem hittem -volna, megalakult Mucsán az első, husszövetkezet. Ah, micsoda napok voltak ezek! Dr. Májassy és dr. Bengó barátaim a nyakamba borultak, a mint az alakuló közgyűlésről mint választmányi tagok jöttek ki. A részvényeket készpénzzel fizették. Olyan mohón vette mindenki, mintha ezután ingyen kapná a húst maga és kedves családja részére. A konzorczium csakugyan rövid idő alatt fel- virágzott. Igaz ugyan, hogy az üzletvezető egy végzett csizmadiamester volt, az is igaz, hogy a húshoz az egész igazgatóságban a községi baromorvos értett legjobban, meg a kimérő legény, de hát az ilyen szövetkezetnél nem is szükséges. Tudják a szolgálók és szakácsnék, hogy milyen húst vigyenek s ez teljesen elég. f Dr. Dicenty Pál. A magyar szabadságharcznak egyik vitéz har- czosát, a függetlenségi eszmék dicső bajnokát, közéletünk törhetetlen jellemű férfiát szólította el közülünk hosszas szenvedés után a halál. Dr. Dicenty Pál, a 48—49-es szabadságharcz huszárfőhadnagya, herczeg Batthány Fülöp nyugalmazott uradalmi orvosa, folyó hó 3-án életének 73-ik évében Szegzárdon elhunyt. Benne a tiszta önzetlen hazafiságnak egy typikus képviselőjét vesztettük el, a ki nemes jótevője volt szegény rokonainak és mindazoknak, akik hozzá segélyért, tanácsért fordultak. Szegény betegeinek nemcsak a gyógyszert vette meg, hanem még húsra pénzt is adott. A lelkestől, testestől minden izében hazafias öreg urat, mindenki tisztelte és becsülte, a kivel az életben érintkezett, a mit jellemez leginkább az, hogy általában Pali bácsinak nevezték. Az alacsony termetű, mosolygó arczu Pali bácsi állandóan magyar ruhát viselt, hogy ezzel külsőleg is megmutassa igaz magyarságát. A tolnamegyei függetlenségi és 48-as pártnak rendíthetetlen tagja volt s követválasztások alkalmával a megdi- csőült nagy hazafinak, a magyar nép felszabaditójának, Kossuth Lajosnak arczképét hordta mellén. Dr. Dicenty Pál Szegzárdon született, atyja Dicenty József uradalmi kádár volt s a kitől sza- badságszeretetét és önzetlen hazafiságát örökölte. Elemi iskoláit szülővárosában, felsőbb iskoláit pedig Pécsett végezte. Középiskolai tanulmányai után belépett a pécsi szemináriumba, hogy pappá lehessen, mely pálya iránt kiváló előszeretettel viseltetett. 1848-ban, mint kis papot, Szegzárdon találjuk, a hol a népet lelkes beszédekkel és a magyar kormány proklamáczióinak felolvasásával az imádott haza védelmére és szer etet éré buzdította. A mint Kossuth Lajos felhívást intézett a magyar nemzethez, letette a papi reverendát és szabadságszerető lelke őt is a harcztérre vitte küzdeni a szent jogért. Édes atyja nemcsak őt, hanem két testvérbátyját, Ferenczet és Istvánt is lóra ültette és saját költségén teljes katonai felszereléssel látta el. Eleinte tolnamegyei önkéntes nemzetőr volt s mint ilyen az eszéki várban küzdött, azután P e i c z e 1 Móricz alsó táborában huszárfőhadnagyi minőségben szolgálta vitézül hazáját. Részt vett a csepini, bajmoki, szt.-tamási, ó- becsei, basahidi, melenczei, uzdini, titeli, kameniczi, kátyi, hegyesi, verbászi, vilovai, ismét titeli, szegedi, csatádi és temesvári ütközetekben. A szent-tamási véres csatában 1849. évi április 3-án sebet is kapott, mikor is a magyar honvédek hősi küzdelem után bevették a ráczok főfészkét. Végig küzdötte dicső szabadságharczunkat s ott Egyszer azonban baj történt. Az egyik igazgató nem kapta meg a vesepecsenyét. No ez már baj. Az első zátony egy világutra induló hajó történetében, a melyen nem muszáj ugyan mindjárt fennakadni, de az intő jelt figyelmen kívül hagyni nem szabad. Az érdekelt igazgató distingvált mucsai politikus volt s mint ilyen tapintatosan akarta elintézni a dolgot s választmányi ülést hivott egybe. Az elnök nagyott nézett, de mucsai tapintattal kívánva elintézni a dolgot, megnyitotta az ülést s átadta a szót az érdekelt igazgatósági tagnak, a ki igy kezdte. — Baj van! Aztán előadta, hogy az egyéni érdekek a szövetkezet köreiben nincsenek kielégítve, sőt bizonyos érdekek sértve vannak. Végül kivágta a verbum regenst, hogy a cseléd nem kapott vesepecsenyét s az „asszony“ sirt. No, ez már komoly bajJ Másnap mindenik igazgató cselédje ezzel ment a szövetkezet kimérő székébe, hogy vesepecsenyét. S lett ribillió minden háznál. No de a mucsaiak se fabakták, hogy a szép és jó iránti érzékkel ne bírjanak. Ha az igazgatósági tagokat a vesepecsenye illeti, akkor nekik kidukál a volt a gyászos emlékű világosi fegyverletételnél is, mely után az osztrákok besorozták cserepárnak és Olaszországba vitték, a hol egy évet töltött, mint közkatona. Édes atyja hatszáz forint váltságdíjat fizetett érte. Midőn hazajött, elhatározta, hogy az orvosi pályára lép. Csakugyan fel is ment Budapestre s itt minden anyagi segély nélkül, sok nélkülözések után 1858-ban megszerezte az orvostudori oklevelet kitüntetéssel. Orvosi diplomával kezében, a budapesti Rókus- kórház orvosai közé nevezték ki, a hol szép prak- szisra tévén szert, először Tolnán mint magánorvos, később pedig a szegzárdi Ferencz-közkórházban működött. Pár év múlva herczeg Batthány Fülöp enyingi uradalmában választották meg orvosnak, majd Győrben járási orvos lett, de itt sem maradt soká, mert csakhamar Tolnavármegye törvényhatósági bizottsága a központi járás orvosává választotta, mely tisztét az 1884-ben megtartott általános tisztujitásig odaadó lelkiismeretességgel viselte. Ezen időtől fogva nyugalomba vonult s 1891-ben Budapestre költözött, hogy ott élje le honvéd-bajtár- sai körében hátralevő napjait. Itt azonban 1893-ban január 23-án jobb oldalát szélhüdés érte s haza kívánkozott D i c e n t y Lajos unokaöcscséhez, a ki a leggondosabb ápolásban részesítette, többször fürdőbe is vitte, de a régi egészsége azért nem tért többé vissza. Sokat utazott s 1891-ben Rómában volt a pápánál, Turinban pedig tisztelgett a magyar nemzet apjánál, Kossuth Lajosnál. Nagy vagyonra nem tett szert, bár igen mértékletesen élt. Megmaradt vagyonát még életében unokaöcscsének, Dicenty Lajosnak adta át, a ki nejével együtt több évig hűséges odaadással ápolta. Temetésén, mely múlt pénteken délután három órakor ment végbe, óriási közönség jélent meg és impozáns módon nyilvánult iránta a részvét. A szegzárdi dalárda, melynek 1861-ben ő is tagja, később pedig meleg pártolója volt, koporsója fölött és sírjánál megható gyászdalt énekelt, öreg 48—49-es bajtársai, kik díszes koszorút helyeztek koporsójára, gyászfátyolos nemzeti zászló alatt vonultak ki, az önkéntes tűzoltók pedig zenekaruk gyászdala mellett haladtak a halottas menettel a felső-sirkertbe, a hol örök nyugalomra helyezték porhüvelyét. Haláláról a következő gyászjelentést vettük: Dicenty Lajos és neje úgy a maguk, valamint a nagyszámú rokonság nevében is fájdalommal tudatják dr. Dicenty Pál med. orvos, 1848—49. honvédhuszár főhadnagynak folyó évi márczius hó 3-án délelőtt 10 órakor életének 73-ik évében, vég- elgyengülés következtében történt gyászos elhunytát. A boldogultnak földi maradványai folyó hó 5-én délután 3 órakor fognak a róm. kath. vallás szertar1897. márczius 7. fehérpecsenye. Minden részvényesnek fehér pecsenye kellett. Hasztalan kérdezte a kimérő legény, hogy mire káli az. Levesnek, vagdaléknak ? Csak fehér pecsenye kellett s megrendült a husszövetkezet. Gazda az elnöknek, elnök a választmánynak jelentette, hogy baj van. Végre is megállapodtak, hogy nem kívánhat mindenki egyszerre sem vese, sem fehérpecsenyét. Másnap a részvényesek közül senki sem ment a mucsai husszövetkezet mészárszékébe. A mucsai konkurrens mészáros felérte észszel s nehány napig szinhust árult. Negyed nap ismét gyűlést kelletett tartani s ezen dr. Kirugó és dr. Berúgó igazgatósági tagok ugyanis fölfedezték, hogy az egész baj a szolgálókban rejlik. Dr. Vesei nem osztotta egészen az aggodalmat, de azt elismerte, hogy a szolgálókat meg kell nyerni az ügynek. Bizottságot küldtek ki részletes javaslattétel végett. A bizottság dr. Vesei álláspontjára helyezkedett s szintén kijelentette, hogy a szolgálókat az ügy részére megnyerni életkérdés. A krízis azonban tovább tartott. Dr. Kirugó memorandumot tervezett a miniszterhez, mert ez borzasztó, hogy hazánkban az ipart nem lehet felvirágoztatni.
