Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-10-24 / 43. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (43 sz.) az idő egységben, mint a világitó gáznál a gázcsövekből. “ A kísérletek azt bizonyítják, hogy egy 40 köbméter, tehát mérsékelt nagyságú szobába 1600 liter acetylen-gáz kiömölhet anélkül, hogy rossz hatással volna, már pedig a nagyobb acetylen-égők is alig 20 liter óránkénti fogyasztásra vannak berendezve. Egy 40 köbméter ürtartalmu szobában tehát 80 órán át szakadatlanul kellene az acetylen- gáznak kiömleni, hogy 4%-kal telítse a szoba levegőjét és még ez esetben sem lenne a bentartózkodókra nézve káros hatással, mert a kái’os hatás 2000 liter gázkiömlésnél kezdődik, ahhoz pedig 100 óra kell. Tény az, hogy acetylen-gázzal mérgezés, bár már huzamosabb idő óta használják világításra, ez ideig nem történt, mint történik akárhányszor a légszeszszel. Tagadhatatlan, hogy minden világitási módnál beállhatnak oly körülmények, melyek nem zárják ki a veszélyt, de nem hallunk-e napról-napra híreket a petroleum lámpával és villamossággal történt szerencsétlenségekről ? Főleg a villanyvilágítás hívei hangoztatják az acetylen-gáz veszélyességét s szinte elfeledik azt az óriási veszélyt, a mely a magas feszültségű áromokban — hisz ilyeneket kell alkalmazni a városokban — rejlik. Csak a múlt hó vége felé történt, hogy a nagyszebeni központi villamos telep igazgatója tehát egy műszakilag képzett egyén, kinek ismerni kellett az electromosság veszélyeit, a villamos drót által megöletett. Igaz ugyan, hogy a szerencsétlenség magán a telepen és minden bizonynyal vigyázatlanság folytán történt, de az nem von le semmit az electromosság veszélyességéből. Vagy talán nem emlékeznek már a villamosok az insbrucki halálesetre, a hol a városba vezető, magas feszültségű áramot tartalmazó drót érintkezésbe jött a párhuzamosan haladó telephon-vezetékkel és egy gyanútlanul arra haladó úri embert megölt. Ha az acetylen-gáz tényleg veszélyes volna, nem vezették volna be azt a bécsi Burg belsejében s nem terjedne napról-napra oly mértékben, mint az tapasztalható. Hogy pedig az acetylen-gázvilágitás egyre nagyobb tért hódit, egyedül az „Acetylen- gáz részvénytársaság“ (Budapest. Andrássy-ut 1 sz. a.) érdeme, mert egyedül a nevezeti részvénytársaság bir azon szabadalmazott gázfejlesztő szerkezettel, a mely az acetylen- gáz alkalmazásánál a veszélyt teljesen kizárja, ennek tulajdonítható, hogy minden városban és nevezetesebb helyiségben, a hol már acety- len-gázzal világítanak, nevezett részvénytársaság vezette azt be és mindenütt teljes megelégedést vívott ki magának.*) Gylas. *) A sok tájékozottsággal megírt czikket egész terjedelmében közöljük, mert a városunkban napirenden levő világítási kérdést szakszerűen tárgyalja: a czikk végén foglalt részletet azonban, minthogy előttünk kizárólag a közczél lebeg, beküldő ur véleményjének kérjük tekinteni. A § z er k. Nagyságos Boda Vilmos országgyűlési képviselő urnák Szegzárd. Tisztelt Barátunk! Óhajodhoz képest az alábbiakban foglaljuk írásba eljárásunk eredményét. Folyó hó 17-én a délelőtti órákban, megjelentünk a „Szekzárd és Vidéke“ szerkesztőségében s megbízásodból Geiger Gyula lapszerkesztőnek tudomására adván, hogy a nevezett lap f. évi 42. számában megjelent „Zikczene-zakczene“ czimü czikket magadra nézve sértőnek találod s ezért a czikk Írójától, illetőleg attól aki a czikkért felelősséget vállal lovagias elégtételt kívánsz: ezt a következőképen körvonaloztuk. Minthogy a szóbanforgó czikk czélzatosan aként van megírva, hogy annak elolvasása azt a benyomást keltse, mintha te a közönségnek tudtára adott botránynak activ részese lettél volna ; holott értesülésünk szerint te a mulatozó társaságot csitítottád és lebeszélni igyekeztél; s azt látva, hogy őket mérsékelni képes nem vagy és a tettlegességgel kapcsolatos botrány tényleg bekövetkezik, — közölük el is távoztál, eként tehát a botrányban neked részed nem volt; a czikk pedig mégis úgy ismerteti az esetet, hogy általa a közönség tévesen van informálva: kérjük, hogy a lap legközelebbi számában, az általunk előadottaknak megfelelőleg helyreigazítás tétessék közzé. Egyszersmind pedig, minthogy nevednek a már megjelent lapban tényleg bekövetkezett meghurczol- tatása és a czikk elején levő „botrány“, szóval történt kapcsolatba hozatala, egyéniségeddel szemben határozott sértést képez: kifejeztük azon kívánságunkat is, — mint amelylyel az ügynek ezen részét a lovagiasság követelményeinek megfelelően rendezhető- nek véltük, — hogy a czikk irója kérjen tőled bocsánatot. Geiger Gyula lapszerkesztő erre kijelentette, hogy a czikket ő irta s távol állott tőle a szándék, hogy téged megsértsen; hogy továbbá készséggel hajlandó a czikket úgy rectificálni, ahogy azt mi kívánjuk; fel is ajánlotta nekünk, hogy a helyreigazitást mi fogalmazzuk meg; azt azonban, hogy téged megkövessen, megtagadta. Ekkor mi kijelentvén, hogy őt capaczitálni feladatunk nem lehet, felkértük, hogy az ügynek további lebonyolítása érdekéből nevezze meg segédeit. Erre azt a választ kaptuk, hogy azt nem teszi mert azoknak is legfeljebb azt mondhatná, amit nekünk is tudtunkra ad, hogy ő hírlapban foglaltakért felelősséget csak a sajtóbiróság előtt vállal. Mire feltevén a kérdést, hogy úgy értsük-e ezt, hogy ő lovagias elégtételt adni nem hajlandó ? Azt a határozott feleletet adta, hogy igen; ő hírlapban foglaltakért lovagias elégtételt egyáltaljában nem ád. Ezzel eljárásunkat befejezettnek látván, tőle nyomban eltávoztunk. Fogadd őszinte tiszteletünk nyilvánítását. Szegzárd, 1897. október 17-én. Kurz Vilmos. Simontsits Elemér. Midőn tisztelt barátaim eljárásáról felvett jegyzőkönyvet a közönség tájékoztatása czéljából, egész teijedelmében közölném, egyszersmind kijelentem, hogy Geiger Gyula ur azon eljárásának megítélését, hogy mások tisztességét elferdített tények alapján, orvul megtámadja s az egyedül lehetséges, lovagias utón adandó elégtétel adás elől kitér, a tisztelt közönségre bizom. Szegzárd, 1897. október 20-án. Boda Vilmos. A szegzárdi hölgyek hódolata. A. Domsits Antónia urhölgy múlt vasárnap délután 5 órára értekezletre hívta egybe a városháza nagytermébe Szegzárd lelkes honleányait, hogy ő Felségének hódoló feliratban mondjanak hálás köszönetét azon örökké emlékezetes tényeért, hogy Magyarország fővárosában tiz történelmi nagy hazafinak szobrot állíttat saját udvartartása költsége terhére. Az előkelő hölgyek a meghívásra igen szép számmal jelentek meg az értekezleten, melyet A. Domsits Antónia urhölgy nyitott meg a következő szép beszéddel: Tisztelt urak és hölgyek! Üdvözlöm Önöket és köszönöm, hogy egybe- gyülui kegyeskedtek. Midőn a helybeli nők körében mozgalmat indítottam ő Felségéhez intézendő hódoló felirat czéljából — az a meggyőződés vezérelt, hogy szent kötelességet teljesítünk akkor, midőn a jóságos királyunknak — ki a béke és szeretet áldásaiban részesíti a nemzetet — mi nők is kifejezzük mélységes hódolatunkat és legbensőbb hálánkat. Habár a nő nincs hivatva a nyilvános szereplésre. A nőnek csak egy igaz hivatása van : a szeretet, aI a szeretet, melynek áldó melege s verőfénye fejleszti a családi tűzhely számára a boldogság, a megelégedés bűbájos virágait. Ám de most, mikor az egész ország öröm áradatban úszik, az örömtől repeső női szív is hálatelten 1897. október 24. hullámain nem tudott keresztültörni a milliószor millió csillagocska reszkető fénye. Tehát vak-sötétség volt, s mintha csak a köd nyelte volna el, a rezedaillatot se’ lehetett érezni. A pázsiton nem futkosott fantasztikus árnyék, — az a tarka-barka sok virág: szende liliom, pompázó rózsa, kaczér szegfű és nagyszemü margeritte — pedig mit is csinálhatott ilyen csúf, nem álmodozásra való időben ? Sírtak talán. Mert ugy-e, kis Magda, a virágok is tudnak sirni, — sokszor találtad őket reggelre kelve, könyesen, sápadtan, lekonyult szirmokkal .... Magda valóban meg volt rémülve, mert a fogai összekoczogtak — hallani is lehetett — de azért nem fordult vissza, hanem lassan, csoszogó lépésekkel, előrenyujtott karjaival pedig tapogatózva tovább ment a letaposott ösvényen, melyet nyiretlen kusza és harmattól csapzott fü szegélyezett. Gömbölyű térdei összeverődtek menés közben — a nagy izgalomtól, és melle fölött a sötét ruhaszövet — mely nappal lilaszinben játszott — megfeszült. Magdus arra gondolt, hogy a gyengén fölvarrott gombok lepattognak .... ijedten gombolta ki a ruháját és nagyot lélekzett . . . A köd mintha fojtogatta volna a leányt. Magda köhécselt és haja leesett a szemébe. A kertajtónál volt és kirántotta helyéből a mohos deszkatákolmányt. Ekkor megcsuklottak a térdei és inai remegtek, — mert Magda nem volt félős természetű és a bibliai csodákban sem hitt, — most pedig, ime megmozdul mellette egy bokor s beszédet kezd tompa hangon. Magdának csak annyi ideje volt, hogy magában i elátkozhatta a Zsebeházi fiút a famíliájával egyetem- I ben, mert a rémület leütötte a lábáról. Térdre hullott. I Kezébe szorította arczát s úgy figyelt a bokor akadozó, | ügyetlen beszédjére. Ha Magda eszén van, kaczag, I mint ártatlan gyerek bohókás mesén; — de a ködös éj mysticismusa fogva tartotta lelkét s borzadva ügyelt minden kérdésre, mely hozzá volt intézve. „Magda! Magda! Kit keresel?“ szólt pédául a szellem. A leány nem felelt, s a szellem tovább kérdezett: „Magda! mért feledkezél meg ról . . . — a szegény Simonról? ! Megver az Isten!“ — Magda nyöszörgőit, s a szellem tovább beszélt: „Pedig mennyire szeret téged az a Simon, — ígérd meg, hogy te is szeretni fogod!“ — .... Magda, mintha már hallott volna ilyes félét. Még mindig borzongott, de a fejét fölkapta és nagy- kiváncsian bámult a vak éjszakába. Apró kezeiből tölcsért foi’mált és felső testét előre görbítve, hallgatta a neszelést, mely sóhajtáshoz hasonlított. — Egy kép vibrált a levegőben, vagyis a ködben. Bolondos gyerek térdel a lány előtt és könyörög. ígér hetet-havat egy csókjáért, — a csillagokat is le akarja hozni egy jóságos szaváért. Magda az égre néz, mely tömve van sötétséggel, — és elmosolyodik. Ha most ő néki azt igémé valaki, hogy lehozza a csillagokat ? ... . Visszafojtott nevetéstől remeg az orrczimpája, előre- hátra ingatja a testét és lassan föláll. — Újra megszól’ a bokor: „Szeress Magdicza, — leborulok eléd és a lábad nyomát is csókolom, csak szeress. Oh! Magdicza!“ . . . „ ’ Apcziha ! “ Magdus meg hütötte magát, — nem csoda, gyönge a leány térde. Aztán ... az első napsugárra dal csattog az erdőn. — Világosság tűzött a Magda hamvas fejecskéjébe, — galámbkaczagás a nevetése, mely remeg még az indulattól és néha megszakad, de mindinkább erősödik ; — és ime — bibliai csodák korszakát éljük —- megelevenedik a bolondos ködfátyolkép, — a nyurga Simon Magda előtt térdel, igér hetet-havat és le akarja hozni az ég csillagait .... A lány ismét az égre néz és még jobban kaczag, — gyors tempóban ingatja testét és apró kezeit térde közé szorítja . . . A szőllővenyige hálásan simul durva karójához. A lányt gyöngeség kapta szivén, — hálához hasonlatos — és homlokon csókolta a karót. Magda aztán visszafelé tartott a gyalogösvényen, de Simon követte, mint egy hü eb. A méhes tetején macskák dulakodtak. A lány nem tudott ellentállni a természetének és magával húzta a fiút. Az utolsó hajlásnál visszariadtak pillanatra. Két véres pont bámult rájuk — Magda égve felejtette a mécsest, annak a fénye szűrődött át a piros függönyökön — bevilágítva a sötét éjbe .... Zsebeházi Gida pedig — modern Marius — czigarettái romjain állt — és várakozott. Hősnőm — úgy látom — teljesen megfeledkezett róla — s nekem legkevésbbé sincs jogom bolygatni circulusait . . . .
