Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-07-25 / 30. szám
1897. julius 25. 3 Félő azonban, hogy egy dicsőséges nemzeti mnlt folytatására „sehogy“ sem lesz. Jobb termést a magyarnak! Kevesebb gondot a nemzetnek! Bölcsességet a kormányzatnak 1 Egy gazda. A nyomorultakért. A szerencsétlenség minden alakban szánalomra indítja az embert. Sajnálkozunk, ha béna egyén nyújtja felénk csonka karját alamizsnáért esdve, megdöbben a szivünk, ha a testileg nyomorék vonszolja előttünk járásra képtelen végtagjait. A könyörülő emberi szív alamizsnát nyújt a szerencsétlennek s fohászt az egek urához, hogy hasonló sorstól mentsen meg mindenkit. De van ennél még nyomorultabb sors is. Amikor ép tagok, ép értelem mellett egészséges, munka- biró egyén van tétlenségre kárhoztatva, mert nem tudja magát megértetni, a ki ha beszélni tudna, nem alamizsnáért könyörögne, hanem munkát kérne, mely- lyel becsülettel szerezhesse meg kenyerét, mig igy az alamizsnát sem tudja kikoldulni, mert néma. Majdnem minden falunak van ilyen szerencsétlenje, némelyiknek több is. Régi időben nem hitték el, hogy ilyenekből is lehet derék embereket nevelni, de ma már többszörössen be van igazolva, hogy ha intézetbe mehetnek, nemcsak mesterségeket tanulnak meg, hannem beszélni is megtanítják őket. Édes hazánkban nagyon sok ezeknek a szerencsétleneknek a száma. Az 1890-iki népszámlálás Magyarországra 16073 siketnémát mutatott ki, ebből Tolna megyére 209 esik. Hány jó munkás válhatnék ezekből, ha tanítva lennének, a minthogy az a néhány száz, a kit Váczon, Budapesten, Kolozsváron, Temesváron és Aradon képeztek emberré, mindannyija maga keresi a kenyerét. Van ezek között asztalos, szabó, czipész, betűszedő, kőmetcző, szobrász és más foglalkozást űző. Németországban több gyáros, vállalkozó, írnok is találkozik köztük, Amerikában pedig, a hol legtöbb gondot forditnak reájuk, még siketnéma pap, tanító, póstatiszt stb. is van. Magyarország még nagyon hátra van ezen a téren. Az elmúlt évben csak 400 siketnémát neveltek, a mig ugyan ezen időben Németországban 6000, Amerikában 7000, sőt Ausztriában is 1200 volt az intézetben tanítottak száma. Nagy baj az, hogy az állam csak az utóbbi időben kezd velük s oktatás ügyükkel behatóbban foglalkozni, de mert a tanitás nagyon költséges — egynek-egynek a tanítása 200—• 400 frtba kerül évente — sokat nem tehet a pénzügyi helyzet mostohasága miatt. Ennél is nagyobb baj, hogy maga a közönség tájékozatlan, azt sem tudja, hogy van-e intézet; a szülők, a kiknek ilyen szerencsétlen gyermekük van, nem érdeklődnek irántuk s rendszerint már akkor kérdezősködnek, a mikor gyermekük a tanítási kort túlhaladta s többé fel nem vehető. Találkoznak azután igen sokan, akik, ha arról van szó, hogy a siketnémákat is tanítani kellene, azt mondják: tegye az állam, ez az ő érdeke. Hiszen igazuk van nekik, de ugyanezzel a joggal kívánhatnánk, hogy mindenféle iskolát az állam tartson fenn, mert bármi történik is egyesek tanítása és nevelése érdekében az mind állami érdek, s mégis mit látunk ? Községek, testületek, egyházak, sőt magánosok is vétélkednek, hogy iskolákat és olyan intézményeket létesítsenek, a hol munkabíró és értelmes egyénekké képezik ki a gyermekeket, csak éppen a legszerencsétlenebbek, a siketnémák, vakok és hülyék nevelésével és tanításával nem törődött senki sem a legutóbbi időkig. Valóban hézag pótló munkát van hivatva teljesíteni a nemrég alakult „Testi és szellemi fogyatkozásban szenvedőket gyámolitó országos egyesület“, a mely feladatául tűzte ki, hogy a nagyszámú szerencsétlenek sorsán javítson, mert a 16073 siketnémán kívül 15430 vak és 15908 hülye is van Magyarországban s összesen csak 9 intézet: 7 a siketnémák 1 a vakok és 1 a hülyék számára, úgy, hogy ezeknek a szerencsétleneknek óriási száma még ma is állatias sorsnak néz elébe. Ez a jótékony egyesület, a melynek védnöke Vaszary Kolos bibornok herczegérsek, elnökei pedig Gróf Batthyány Gézáné és Rakovszky István államszám széki elnök, tágkörü működést fejt ki a szerencsétlenek érdekében. Különösen három irányban működik, Felvilágosítást nyújt a szerencsétlenek szülőinek, segélyezi a szegényeket, s iskolákat létesít úgy a vagyonosabb szülők, valamint a szegényebbek számára is. Különös gondot fordít a szerencsétlenek ipari kiképzésére s a felnőtt iparosok munkáinak értékesítésére. Ez a kiválóan humánus egyesület a legnagyobb mérvű támogatást érdemli meg s mert a tagsági dijak oly csekélyek, hogy p. o. a rendes tagok évi 1 frtot, a pártolók 5 frtot, az alapitó tagok pedig egyszersmindenkorra 25 frtot fizetnek, a miknek fejében az egyesület „Kalauz“ czimü hivatalos havi közlönyét is kapják, lehetővé teszi, hogy még a legszegényebb sorsban levők is hozzájárulhassanak a szerencsétlenek megmentésére irányuló magasztos émberbaráti munkához. Mi makunk is melegen ajánljuk ezt a nemes czélu egyesületet olvasó-közönségünk figyelmébe s egyúttal felhivjuk a figyélmet arra, hogy az egyesület titkári hivatala, mely Budapesten VIII. kér. Sán- dor-utcza 38. alatt van, felvilágosítást nyújt a siketnémák, vakok vagy hülyék érdekében hozzá intézett minden kérdésre. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (30. sz.) VIDÉKRŐL. Udvari, 1897. julius 14-én. Kellemes meglepetés. Országos aratósztrájk. Legtöbb helyen a nehéz munkában verejtéket izzadó nép letette pengő kaszáját, sarlóját. Letette, mert szalmát aratni nem érdemes. Letette, mert szomorúan, kétségbeesve látta, hogy nehéz munkája daczára sem lesz betevő falalja. Nem a rosszakarat, a kapzsiság szüli az elégedetlenséget, hanem a megélhetés küzdelme. Lám olyan helyen, hol méltányosan bánnak a dolgozó elemmel, hol segítenek rajta, nem csak nem zúgolódik, sőt hálás ragaszkodásának is kifejezést ad. Szép példa állításom igazolására a következő, mostani viszonyaink között, főképen érdekes eset: Méltóságos gróf Wimpfen Simon tulajdonát képező, Udvari községhez tartozó Felső-Pél pusztán minapában egy estve, a munka befejeztével, az egész arató sereg kaszával, sarlóval, ének- és muzsikaszó mellett Bátori Sándor ispán ur lakására vonult. Nem tudták mire vélni ezt a meglepetést. Az ispán ur szenttül meg volt győződve: kiütött a sztrájk. Kedves neje pedig remegve várta a fejleményeket. Pedig hát nem ütött ki a sztrájk félni is kár volt. Elnémult a dal, elhangzott a zene, csendlőn. Rekedt hangon szólalt meg a vezér: le a kaszákkal és levett kalappal kezdte beszélni egy arató: Weller András, még pedig nem egyszerű prózában, hanem pattogós ritmusokban, mikből kisült, hogy a Tekintetes Asszonyt jöttek megköszönteni. El is halmozta jókívánságukkal. Beszélt tiszteletük, szeretetükről, feltétlen hálájukról. Szóval talpra esett névnapi köszöntőt mondott a Tekintetes Asszonyra, mint olyan jó szivü nőre, ki a szegény emberek iránt is leereszkedőleg kegyes és segít rajtuk. őnagysága örömmel köszönte meg a figyelmet, kijelentette azonban, hogy ő nem Margit, hanem Mária, tehát tévedés forog fenn. — Mindazáltal szívesen veszem most is jókivánataikat, — szóllott — mert a jókívánság mindig jó és biztosítom jóakaratu indulatomról az összes aratókat. Na, természetes, a borravaló sem maradt el. Vettek is rajta bort meg kámphor czukrot. Előbbit elveszteték a férfiak, utóbbit a nők. Okvetlen meg kell jegyeznem és dicsérettel kiemelnem az egész kellemes meglepetés értelmi szerzőjét, az arató gazdát: Ellebruch Jánost. Józan gondolkodású emberekből való; képes a viszonyok mérlegelésére és átlátja, mennyit köszönhetnek ők Bátori ispán urnák, a ki nem azon van, hogy elvonjon tőlük, hanem hogy adjon nekik. Kétszeresen elismerést érdemel Ellebruch János, a ki most ilyen szép rendben tai’tja embereit, mert tavaly ugyancsak mozgolódtak ám az aratók Gróf Wimpfen ur birtokaiban, közelebbről F. Pélben is. Nagyobb mérvet nem öltött ugyan ez a mozgalódás, de az is Bátori ispán ur érdeme. IRODALMI CSARNOK. A csalogányhoz! Mért nem dalolsz erdők csalogánya Te dallos ajkú kedves kis madár! ? Mért nem hallszik ajkad szép danája Hisz tudod mily várva-várlak — már! Ha jön az est és minden csendesül A lomb susog és halkan integet ............... Mé rt nem dalolsz erdők madárkája Nékem egy bus fájó éneket! Hányszor volt az csendes nyári estve Midőn a hold s a fényes csillagok Tündököltek az ég boltozatán Mig a szivem az csak dobogott ............ Te d aloltál berkek csalogánya Mig az én lelkem messze messze szállt .... S fenn az égen angyalok honában; Ismét vigaszt — megnyugvást talált. Dalolj újra kedves kis madárka! Hadd halljam újra bájos dalodat; Midőn merengek holdvilágos estve S felém száll a csendes alkonyat ............ Vagy tán akkor fogsz dalolni nékem; Midőn már nyugszom lennt a hant alatt? Oh! de akkor jöjj ki minden estve S látogasd meg csendes — síromat!............... Tó th Emmike. IE3Iold_a,s éjJelige: „Oda lent már nem fáj semmi.“ Népdal. Gyönyörű szép nyári est volt, midőn tanulná nyaimat bevégezve, hosszú távoliét után szüléimhez haza' érkeztem. A kölcsönös szívélyes üdvözletek s a rövid estebéd után, vidáman társalogtunk az elmúlt évek eseményeiről, a küzdelmes múltról és a szrép jövővel kecsegtető jelenről, azután nyugalomra tért családunk minden tagja. En nagy bátyámmal szérűnkön, puha, illatos szénán készíttettem magamnak nyugvó helyet, hogy a nyári éj nagyszerű pompályát élvezhessem. Gyönyörű est volt. A teli hold teljes fénynyel világított az égen. A milliárd ragyogó csillagsereggel lassan ő méltóságteljesen haladt a gönczölszekere délkelet felé. Nem messze hozzá a kaszás és a fiastyuk tündöklőit, északon pedig a medve ragyogott. A dél- nyugoti láthatáron hosszú fehér sávoly húzódott végig s a tejut apró csillagaival kékes lángban égett. Az alkonyi szellő a nyári éj illatárjában megftt- rődve enyelegve játszott és csevegett a növény világ gyermekeivel. Messze távolból az aratók egyhangú danája, a pásztor mélabus furulyája, a bölönbika bugása, a békák ümmögése, a bogarak szakadozott zümmögése és a denevér sivitása hangzott felém. A közeli rózsa bokorban pedig a fülemüle énekelte bűbájos szerelmi dalát. Lassanként azonban megszűnt minden s a természet ünnepies csendjében és unalmában csak az esti szellő csendes suttogása hallatszott. A szellő pedig regélt sokat, mindent .... Sokáig elmélázva bámultam a természet nagyszerű pompályát. Nagy bátyám már rég az igazak édes álmát aludta, — mit eléggé bizonyított egyhangú horkolása, — az idő is későre járt, az én szemeimet azonban még mindig kerülte az álom. Hallgattam tehát tovább is a szellő suttogását s néztem a csillagok hullását. A szellő pedig elsusogta még egyszer azt a boldog gyermekkort; a csillag hullás eszembe juttatta közel múltomat. Mindegyikből mosolygott felém egy-egy boldog s egy-egy fájó emlék. Szivem majd örömtől dobogott, s majd fájdalomtól vérzett. És mégis is oly véghetetlen boldog voltam, midőn lelkem a múlt emlékein ringatódzott. Pillanatra megszűnt körülöttem minden ; fájó lelkem a múltba olvadt s édes szt. érzelem hozta rezgésbe egész valómat. Puha kéz játszott szőke fürteimmel; . . . édes lehellet olvadt össze leheletemmel, . . . szív szivén dobogott . . . s a szellő szerelmet suttogott . . . A csillagok kaczéran mosolyogtak reám ; a hóid szemeivel hivogatólag intett felém, bevilágítva a kert kicsi lúgosát s ezüstfényt vetve annak lakójára ............ Hirtelen m egszakadt eszmemenetem, fájdalmas hang ébresztett föl merengésemből feszült figyelemmel halgatóztam. Nem messze fekhelyünktől mély fájdalomtól áthatott hangon hangzott a dal: „Cserebogár, sárga cserebogár.“ Egész testemben összerázkodtam. Megismertem a hangot sok édes és fájdalmas emlék kötött ahhoz, óh! mennyiszer vágytam őt még egyszer hallani s most még is a hely és idő miatt megrettentet az. A dal elhangzott: csend uralkodott újra a táj felett. Nugodt lettem. Elhitettem magammal, hogy a mit hallottam: fájó lelkem sóhaja volt oly keserű csalódás után. A hold egyre sütött s tovább haladt. A dal újra kezdődött még szomorúbban, még fájdalmasabban.
