Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-12-13 / 50. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY <50. sz.) 1896. deczember 13 láthatárról ítél, nagyon könnyen fordítható azok ellen, kik hazafias eszméket hirdetnek ugyan, de anyagi létezését támadják meg. Hol van az az államférfiú, ki ennek a helytelen irányzatnak gátat fog vetni, az tán még meg sem született. Vagy ha megszületett, akkor fog a cselekvés terére lépni, midón már minden magyar hazafi azt kiálthatja eléje: Most már késó'! _b. Vá rmegyénk és az állami dotácziő. Törvényhatóságok őszi közgyűlése előtt egy nagyérdekü inditvány fekszik. Abauj vármegyéé, mely arra hiv föl, hogy a közigazgatási szükségletek mind nagyobb emelkedése következtében a vármegyék égyüttesen kérjék az állami javadalomnak mind nagyobb mértékben való kiutalását. Eddig a mozgalomhoz a következő vármegyék járultak: Arad, Baranya, Bács, Csik, Gömör, Heves, Liptó, Maros- Torda, Pozsony, Szabolcs, Temes, Udvarhely és Ungvármegyék. Érdekes tudni, hogy a mozgalomhoz csatlakozó Vármegyék közül Bács-Bodrog (43 ezer), Pozsony (6000), Temes (7000) viselnek megyei pótadót, ellenben a többi vármegye alig számbaveendő megyei terhekkel adminisztrál. A mozgalomhoz azonban csatlakoznia kell szívvel lélekkel, a következő nagy pótadóval megrovott törvényhatóságoknak: Tolna, Békés, Bihar, Csong- rád, Győr, Krassó-Szörény, Máramaros, Moson, Sopron, Somogy, Szepes vármegyéknek. Nekik az Abauj törvényhatóságának feliratát a maguk speczi- fikus helyzete szerint ki kell egészíteni : nevezetesen föl kell tüntetni, hogy az egyenlő közteherviselésnek nem valami ideális helyzete az, mikor egy törvény- hatóság pótadó nélkül adminisztrál, a másik meg terhes pótadókat visel. I De a közigazgatás is megsínyli, ha pótadós vármegyék, éppen háztartásuk alakulása szerint nem áldoznak sok mindenre, a mi szükséges lenne, a mi az önkormányzat jogából kifolyólag, rossznéven sem veendő. Azt hisszük tehát, hogy ha vármegyénk csatlakozik p mozgaJíimho» ayt »mindenesetre elég ük,.hogy a belügyminiszter főreg azon törvényhatóságokat fogja elsőrendű figyelemben részesíteni, melyek eddig terhes pótadókkal, a törzsvagyon állandó lekötésével, vagy az árvatári tartalék alapoknak a kíván aton felüli, nagyobb igénybevételével adminisztráltak. És nem lesz nehéz kimutatni, hogy vármegyénk tényleg ezen kategóriákba tartozik. A mozgalem kulturális kérdéseinkre korszakos, mert fölteszszük, hogy a vármegye váláról levétetvén azon' teher, melyeket eddig a közigazgatás rendes menetelére áldozott: a közadók befizetésétől nem fog idegenkedni s maga is mint politikai és erkölcsi testület kulturális és emberbaráti intézmények létesítéséhez kezd. Valóban szégyen, hogy az alkotmány védbás- tyái, a mely frázist a vármegyékre hazafias szónok-, latok csömörig koptatták, alig tettek eddigelé valamit kulturális téren. Nem lokalizáljuk a vádat. Tudjuk, hogy megyénk, az ő specziális helyzetében megtette mindazt, a mivel tartozott, de tessék csak körül nézni: egy pár tanítót jutalmazó nevetséges kis alapon túl semmiféle kultur feladatokat nem gondoznak a' vármegyék legtöbbje. Sőt nehány czinikus elme szerint a vármegyék nem is arra valók. Mondhatjuk, hogy a ki ilyen czinikus megjegyzésre kész, annak a megye feladatairól nagyon alantjáró, alpári kívánalmai vannak. A gravaminalis politika kiszorulván a megyei székházak terméből: igen is, ha vármegyék nem akarnak összezsugoi'odni: a cselekvés terén más mesgyén kell elindulniok. A kisgazdaság emelésére kell törekedni, a nemzet vagyon emelésén fáradozni. S nem- zetvagyon a nemzet tagjainak testi épsége, müveit lelke. De könnyen belátható, hogy mindez a Monte- cuculi hármas harczi eszköze a pénz, a pénz, és ismét a pénz nélkül nem lesz lehetséges. Azért volt helyes a mozgalom, mely széles körökben amaz elv tisztázására fog vezetni, hogy a közigazgatás állami feladat lévén : a vármegyék pótadója jövőben csak általános — a megyei lakosság jóvoltáért legyen igénybe veendő. Nincs kétségünk a felől, hogy Abauj nagyon helyes, nagyon időszerű mozgalmához törvényhatóságunk is szívvel, lélekkel csatlakozni fog 1 ezúttal alkalmat vesz, hogy a minisztert mindazon körülmények felől alaposan meggyőzze, melyek nélkül minta adminisztráczió nem lehet és melyeket épen az állami dotáczió szűk volta lehetetlenné tett. A kérdést a törvényhatósági bizottsági tagjaink figyelmébe és pártolásába a legmelegebben ajánljuk. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. A bíró lánya. Szilaj vígan szól a zene •Perge bi^o falujába, f A templomba ki ne menne, Esküszik a biró lánya. Fejér selyem rajt’ a ruha, De fehérebb az orczája ... Összesúgnak a faluba : Jaj! de sápadt ez a Klára . . . Csöndes este, falu szélen Gyűrűt vet a tó hulláma. Epen akkor, mostan épen, Haldoklik a biró lánya. . . . Szomorúan szól a zene Bánatkeltő bus danája, Egész falu zokog rajta Isten veled biró lánya. Vorságh János. I-iO’vsig'ia.ö 'ü.g'37'A vidéki garnizon kaszinójában unatkozott egyedül a hadnagy ur s bámulta az ablakon kívül terjeszkedő ködöt, miglen egy pokoli eszme villant meg agyában. Fölcsöngette a telefont és kérte először Csákány Bálint huszárkapitányt, másodszor Náczit, a „Korona“ fizetőpinczérét és harmadszor Hámor Julia asszonyságot, aki uyors és biztos segélyt nyújtani szokott és emellett titoktartást biztosit. A kapitányhoz igy szólt: — Halló, te Bálint azonnal rohanj az öcsémhöz és fizesd ki neki, amivel nekem tartozol, mert az pénzt küld nekem s akarom, hogy egyszerre jöjjön a háromszáz forint. Természetes, ha a kapitány nem hajlandó az adósságát megfizetni, s könyörgésre fogván a dolgot, halasztásért esedezik. — Kedves barátom, pénzt várhatsz tőlem akármikor, csak ma nem . . . Minden egyébbel szolgálatodra állok, kérd az életemet, csak pénzt ne ......... Ná czi a „Korona“ fizetőpinczéijének naponkint járnak le kisebb nagyobb összegű váltói. Náczi ennélfogva noteszében fölkeresi a mai nap dátumát s arra. följegyezve a következőket találja: Rindvieh Jeremiás lókupecz kétszáz forint négyszer meghosszab- bitva. Ennélfogva tőle telhető nagy hangon bekiált a kagylóba: — Nem várok tovább, mert smuezig vagy. Jeremiás, te smuezig vagy, érted. — Jó, eszem a zúzádat, tréfálj amennyit akarsz, de a pénzt ne követeld igazán. — Smuezig! nem tréfálok, fizess, különben jövök a végrehajtóval. — Ha erőszakoskodsz, ha megbolondultál, gyere a végrehajtóval, de pénzt még se kapsz. És annyit mondok, hogy több sértő szót ne halljak. — Mit, talán még megapprehendálod smuezig név nem tetszik, te Krametzvogf mondom, gyere és fizess. — Kinek mondod azokat a neveke*. — Ki másnak, mint neked, szép madárkám. Vágtak már a fejedhöz külömb dolgokat is. Magam láttam egy petróleumlámpát odarepülni. Tagadd hát, no ... . — Részeg vagy ? Hol mulattatok! — Kikérem magamnak, hogy részegnek mondj. A pénzemet akarom. Vagy talán azt hiszed, nem tudom, hogy, két hétig Illaván ültél, amiért lopott lovakat találtak az istállódban ? A kapitány ur lecsapja a kagylót. kai kegyetlenebb volt. Erős, mély hangja volt, mely férfias daczezal csengett. A férjen, a ki nem tartozott a rút emberek közé, inkább a megdöbbenés látszott. Elszörnyedt az asszonyon, nem ismert reá. Régen történt különben a dolog. Halványan emlékszem csak vissza a szegény pár emberre. Az asszony, ha jól emlékszem, valóban gyönge, beteges külsejű volt, kék szemei lángoltak. A törékeny kis asszony azonban csodálatra méltó erővel beszélt, ß arra határozottan emlékszem, hogy mialatt'*^ gyűlölet hangján kikelt a férje ellen, a láz annyira magával ragadta, hogy végigtépte szük lapos mellén a félselyem kis kabátot. Ekkor meghökkenve magához tért egy kissé. A férfiúra ennyire sem tudok visszaemlékezni. Nagy, vastag fejű, vastag ajkú ember volt s keveset beszélt. Hátat fordított az asszonynak s csak akkor fordult felé arczczal, mikor rákiáltott. — Feladlak én, te . . . Szomor István reszketve nyújtotta felé a kezét s tekintetével esdőleg intett. —■ Istenemre mondom, Judit! A védelmet egy erős kiáltással vágta el az asszony. — Nem egy Istenünk van kettőnknek, István. Azt hitte a haragos asszony, hogy az igazságos Isten az övé, a nem igazi Istan Istváné, a ki — gondolom — nem is tett több kísérletet a kiengesztelődésre. Az asszony a szó szoros értelmében dühöngött. Kicsi lábaival valósággal megtaposta Szomor István lelkét. Egyre fokozódó, erősebb kitételekkel élt, de azzal az eltipró, súlyos váddal, a mivel folyton fenye- getődzött, még nem állott elő. A végire tartotta, kegyelemdöfésnek. Többször a száján volt, hogy elkiáltsa, de ilyenkor mintha visszariadt volna. Még nem, hadd reszkessen a gyűlölt ember mentői tovább a bizonytalanságban, t f Bizonyos visszataszító hatást tett a bosszúálló vézna asszony. A lesújtott férfiú teljes hatalmában volt.. Játszott vele haragosan, mint a macska a prédájával. S egyszer újra kitört. Mit? hogy még te neveld a fiadat? Te, az én nyakamon ugyan nem hagyják. Átadom a lelencz- háznak s azt mondom: az uramnak hozták, de az uram tömlöczben van. — Judit! tört ki a férj ! Megnyúlt az asszony alakja s meggyulladt benne a gyűlölet. Az önkívületig fokozott vad ingerültséggel kiáltott föl: — Biró ur, az én uram gyilkos / Az asszony nein volt őrült. Szomor István megfordult és kijelentette, hogy a felesége igazat mondott. Nem minden érdek nélkül való lélektani fordulat állott most be. A hatalmaskodó, szenvedélyes asszony hirtelen ■összezsugorodott, mint a ki szörnyen megijedt. Bámulta az urát. Az imént még gyáván, összetörve meghunyászkodott férfi pedig magasra emelte a fejét s az asz- szonyt semmibe sem véve, diadalmas hangon mondá: Igazat mondott az asszony. Emlékszik biró ur a Gyár Pepi halálára? biz azt jól eltaláltam a partról. Ezzel vége volt a jelenetnek. Az asszony csodálatra méltóan lecsöndescdett. Feltűnőbben sokkal annál, a hogy a kielégített bosszúvágy elszokott csön- desedni. Azt kérdezte: van még reá szükség. Erőtlen, szenvedő volt a hangja. A biró intett neki, hogy várjon. A férjét elvezették előtte. Egymásra néztek. Elváltak engesztelhetetlen, mély gyülölséggel. Fogadkoztak ujfent kitöréssel, hogy nem boesájtanak meg egymásnak „soha“. Aztán, hogy az urát elvezették, megkérdezte a biró — Mondja csak asszonyság, mért árulta el az urát ? Mert nehezen a lelkiismeret bántotta. — Nem ám, — kiáltott fel az asszony, hanem a szivem. — Mit tett az ellen a férje ? A régi, a bosszúálló asszony jelentkezett erre megint. — Megcsalt. Azóta csaknem elfelejtettem az egész izgató történetet. Szomor István, 38 éves, róm. kath., nős, egy törvénytelen gyermek atyja, büntetve nem volt, foglalkozása aranyozó és föstő. Vallomása: Nem hallgatok el semmit. Sőt mondhatom, hogyha nem szerettem volna Kiár Juditot, jelentkeztem volna régen. De nem tudtam a boldogságtól megválni, s
