Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-02-03 / 5. szám
1895. február 3. 5 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (5. sz.) látnunk. Minden térén érvényesül a bibliai mondás, hogy a munkás méltó az ő bérére, egyedül a kultúra munkásait nem akarjuk felszabadítani az anyagi gondok nyűgeitől, melyeket kétségtelenül népnevelésünk érez meg. Avagy frázis-e ott a nemzeti kultúra eszményéért küzdeni, a hol az elméket majdnem lethargikus közöny fogta el, a kényelem-szcretetnek az a szinte bűnös igyekezete, hogy maradjon minden a régiben. Lehet, hogy e sorok írója nagyon is pessimis- tikus szemekkel lát, de nincs-e oka reá? Mikor a magyar kultúrának hódító hadjáratot kellene viselni j es haladunk csigalassúsággal. Huszonhét év óta alig emelkedett valamit a kultúrának tett áldozat. Hiszen igy is haladunk, az kétségtelen, de a haladás a modern iskolaeszmének, az általános tankötelezettségnek és a szakszerű tanítóképzésnek eredménye, a mi azonban Montecuculi szerint a háborúhoz legjobban kell a pénz, a pénz és ismét a pénz ! Ez a három nagy tényező hiányzik. Most már nem ábrándos követelés, hogy népoktatásunk legyen intensiv és a 200 gyermektanuló egy osztályban adassék át a múltnak. Ez is a nemzeti kultúra egyik szüksége. Mert nem az a külsőség, hogy végre is minden helyiségnek van népművelő hajléka, teszi ki a nemzeti kultúrát, hanem annak szelleme. Szellemét pedig a benne működő tanítómester adja, ki viszont csak úgy működhet az eszme érdekében, ha az amúgy is reformálandó alsófoku iskolaszervezet minden rendelkezése betartva lészen. És odajutottunk, hogy teljes lelkesedésünkből hirdessük, miként a nemzeti kultúráért minden embernek tenni kell. Ez eszme valóban csak akkor nveri el győzelmét, ha érte hazánk minden polgára hevülni, lelkesedni fog. Mindenki a maga működési helyén fogjon össze nagy lelkesedéssel, igaz szándékkal. A millenáris ünnep nagy alkalma hangoljon kulturális áldozatokra. Hisz nincs hely, a hol a kultúrának fontos szükségei ne lennének. És főleg változtassuk meg vélekedésünket e nemzeti eszmény felől. Mert a társadalom közérdeklődése nélkül a nemzeti kultúra igazán frázis. Mert a hon az ő nemzeti kultúrája nélkül nem állhat meg. Őseink a Don és Kás- pium is magukkal hordozák a hazát s magukkal szállították azt ide: ugyanis emberek teszik a valóságos hazát, nem élettelen halmok és térségek, melyek ezerforma népnek egyforma érzéketlenséggel adhatnak lakást, mint egy jelesünk oly igazán megmondta. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. A hazáért mindent 12) Irta: Aggteleki (Ullein) Ferencz. (Folytatás.) ' — Csitt! — válaszolt Pálfayné — szivemben az vagyok, de a mit a szív érez, ne árulja még el ajak! Értetek jöttem — folytatá, mintegy kitérni óhajtván e kényes kérdés elől — itt vannak Cson- grádyék, jöjjetek ti is a társaságba! Béla ismét elveszté nyugalmát. É folytonos ellenmondás gyötörte lelkét. Vilma szereti őt, az anya megáldja őket és mégis lakatot kell tennie a szivre és az ajakra. Megfoghatatlan! Mi lehet azon titok, mely válaszfalat von a két szív közé? Talán az atya ? I— gondolá magában Béla. — Na, majd meglátjuk ! Ma még a végére járunk a dolognak. I § gondolatnál elpirult. Neki is ki van osztva a szerep, neki tűrnie, cselekvő erejét zaboláznia kell. Ez feltételül szabatott a sikerhez és ő lenne a gyengébb ? ! Aki még ilyent nem élt át, annak fogalma sincs ama pokoli viharról, melyet az agy és a szív egymáshoz kötve, egy gyenge testben végig tombolnak. Az indulat harcza ez az agy hideg érvelésével. És az a különös, hogy a józan ész, mint jó barát, segítségünkre siet és mi az akadály helyett e jó barátot iparkodunk leverni lábairól. Az indulatok rombolva haladnak s nem ritkán magát a pályabért is letiporják; mig az ész mérsékletre int, bár őt'is egy czél vezérli, de hideg számitó képessége parányaira osztja az akadályt, apróbb csatározásokkal rontja meg az ellenség erejét s ritka eset, hogy a győzelmi babért homlokára ne fűzze. E két erő, ész és indulat, ritkán férnek meg. Az indulat az ő bátorságában nemesebbnek érzi magát az észnél, a mely számításokra, megalkuvásokra fekteti cselekményeit és apróbb cselfogásokkal fegyr verkezik. E csatározási mód sérti az idulatnak — hogy e kifejezéssel éljek — önérzetét és lenézi, megveti az ész tanácsát, sőt hadat izén neki, mert folyton alkalmatlankodik segítségével s mert az ész nem tágít, oly tusát vívnak, hogy ezen ádáz harczczal szétzúzzák a lélek csendes nyugalmát. így volt Béla is. Az ész azt tanácsolta: Nem ismered Vilma titkos terveit, de a siker csak az ő utján remélhető; légy tehát türelemmel. De a bizonytalanság kinzó érzete, a szerelem az ő követelő modorával és hatalma érzetével cselekvésre ösztönözték, i Jól mondta Vilma, hogy a kísérlet nagy erőt tételez fel. Az ügyvéd győzelme. A vendégek : Csongrády nejével és fiával, Endrével, Pálfaynak dolgozó szobájában, e barátságos kis hajlékban társologtak a ház urával, midőn Pálfayné Vilmával és Bélával a szobába léptek. Csongrádyné keblére ölelte Vilmát, ki kezet csókolt e tisztes hölgynek. Csongrády sem állhatta meg, — a mi abban az időben meg volt engedve az öreg uraknak és nem tartatott ildomtalanságnak - szintén megölelte Vilmát, ki nem szabadkozott az ölelő karok közül, mert tudta és érezte, hogy ez a legtisztább szeretet nyilvánulása s hogy nincs tiszteletlen háttere. —; Kedves leányom! — mondá Csongrády nyájasan — minél többször látom, annál kedvesebb és annál inkább érzem, hogy az én leányom is!-r- Köszönöm kedves bácsikám! — válaszolt Vilma — szeretetét jól esik éreznem! I Aranyos teremtés! — mondá Csongrádyné, arczát simogatva Vilmának — nem csodálom, hogy Horváth uram .... A többit elnyelte, de oly hamiskás arczjátékkal egészité ki a be nem fejezett mondatot, hogy többet mondott vele, mintha szólt volna. Általános zavar volt észlelhető. / — Ugye kedves öregem — folytatá férjéhez intézve szavait — nem mondtam semmit ? Egy kukkot sem anyjukom — válaszolt Csongrády nevetve — de mégis a csizmája sarkában hordja az az eszét, aki el nem találná, hogy mit hagytál a sz.ür alatt! Pálfayné és Vilma a legkellemetlenebb helyzetbe jutottak. Legkevésbé sem szerették, hogy e czélzatos beszéddel idő előtt lejtőre viszik a társalgás menetét. Pálfay, ki közel a kályhához,- karos székében ült és egykedvűen eregeté a füstöt öblös pipájából, Csongrádyné czélzatos szavaira összeránczolta homlokát. Csak Béla örült, hogy akaratlanul is vallomásra késztetik s ha a véletlen körülmény segítségére leszen! hibáján kívül is nyilatkozhatik. Hisz nem magától teszi, mások fonják igy a társalgás szálait. Csongrádyné meg volt róla győződve, miszerint Béla és Vilma szeretik egymást. Örült is e nem titkos viszonynak, mert szerette Vilmát, mint saját gyermekét és épen úgy leeregette tervezgetéseinek rokkáján a két leány-testvér jövőjének szálait, mintha csak saját gyermekeiről volna szó. Gizellát Endrének szánta, Vilma pedig — a mint látszik -— megtalálta már a párját. De e viszony sem uj már s mert az egyesülés akadályait, mint házi titkot ő maga sem isiüeré, el nem tudta gondolni a halasztgátás okát. Ismerve Béla állását, egyéniségét s ama gyöngéd szeretetét, mely Vilmát és az ügyvédet összefűzi s látva, miszerint Béla szívesen látott vendég a háznál, azon egy gondolatba kapaszkodott, hogy hátha Béla is, mint a legtöbb szerelmes, nem meri bevallani szerelmét, illetve megkérni a leány kezét. E feltevése vezérelte, midőn közvetítői szándékkal, segíteni óhajtván a megfeneklett szekéren, számitva volt czélzatos beszédében. De csalódunk, ha azt hiszsük, hogy a fiatalok roppant zavara, Pálfay-, nénak eltitkolhatlan nyugtalansága és az atyának redőkbe vont homloka kikerülte volna e különben finom érzékű hölgy figyelmét. Hogy e beállt kínos feszélynek véget vessen, más tárgyra vitte át a beszédet. Hiába tartogatom kedves Katiczám! — mondá Pálfaynénak, a ki a legnagyobb rettegésben volt, félve, hogy e pajzán öreg asszony tovább szövi a már megkezdett beszéd szálait. — Ismertek jól, hogy ami a szivemen, az a nyelvemen is . . . E szónál nagyot nyelt Csongrádyné s e kis szünet alatt elárulta azt, amit elárulni nem akart, egy kis félelmet! Érdekes e társaság egyes tagjainak kedélyhangulatát ellesni. Maga a szónok nem kis zavarban van s már a bevezetés elején csuklik. Az ő zavara átszáll vala- I mennyire. Csongrádyné majd jobbra, majd balra rán- I gatja főkötőjét, a mely különben kifogástalanul állt. Endre valóságos kínokat állt ki. Mit akarhat az ő anyja? Nem kevesebbre gondolt, mint egy ügyesen készitett kelepczére, a melybe saját édes anyja csalta be. Bizonyára Gizellát fogja megkérni az ő számára, úgy okoskodva, hogy anyja sokkal udvariasabb embernek tartja őt, semmint a már megkért kezett eldobná magától. Endre helyzete nem volt irigylendő. Szokott könnyelműsége búcsút vett tőle e pillanatban s ő valóban remegett még a gondolattól is, hogy akár elveit áldozza fel, avagy lovagiatlan legyen! Mézes szavakba burkolt mérges labdacsokat sokszor nyele- tett, de mindig az udvariasság alaki szabályainak keretén belül. Ajkába harapott, kábáját idegesen rángatá, majd meg bajusza után kapkodott, végre oly erőltetve köhécselt, hogy magára vonta mindenki figyelmét. I e kökécselés csak fokozta ‘ Csongrádyné zavarát. Vilmának esdeklő tekintetével találkozik. Lehetetlen az arcznak e néma könyörgését meg nem értenie ! Itt hallgatást kérnek! Pálfayné meg éppen színeket játszik. Pálfay nyugtalanul fészkelődik a helyén. Sokkal jobban szerette Horváthot, semmint egy visszautasitassal megsérteni akarná. Fölöslegesnek tartom e látszólagos ellenmondást bővebben indokolnom. Semmi esetre sem lélektani képtelenség. Mert hisz szerethetjük a jó cselédet is, de még sem parulázunk vele. Pálfay is szerette, becsülte Bélát, de ezen szeretet nem volt azon fenséges magaslaton, ahol minden melléktekintetek nélkül szeretünk. Az ő szeretete csupán az egyéniségnek szólt s nem egyszersmind a névnek, a származásnak is. Pálfay büszke ember volt, aki a szeretettel csak leereszkedni tudott, de egyenlősiteni nem. Tekintve . a társalgási egymásutánt, méltán tarthatott attól, hogy Csongrádyné a megindult irányban eregeti a beszéd fonalát s őt azon kellemetlen helyzetbe sodorja, hogy Bélát meg kell sértenie. Magába zárkozott ember lévén, saját gondolatain kivül nem igen foglalkozott mással, lakosztályának szűk keretén belül élt s biz elmondhatjuk, hogy keveset tudott még abhól is, a mi közvetlen környezetében történt. Nem szolgál azonban mentségéül, mintha a Vilma és Horváth közti viszony titok volna előtte. Ő nem szakitá ketté a szálat, de nem is erős- bitette. Egy véletlen körülményre várt, a mely e kinos s reá nézve fölöttébb kellemetlen kérdést megoldja. Egy ily véletlen körülmény egy alkalmas kérő volna. De ilyen ezen idő szerint nem mutatkozott. És ime, e fecsegő asszony még utóbb kardot kényszerit a markába, hogy ő maga kénytelenittessék ketté vágni a csomót. Nem csoda tehát, ha tyúkszemet érzett ott is, a hol nem volt. A comikum abban rejlett, hogy mindenki mástól félt, vagy másnak örült. A Pálfay család e kéretlen beavatkozás következményeitől tartott. Endre, amint tudjuk, egy nem keresett vőlegénységtől félt. Béla ellenben a kínálkozó alkalomnak örült, a mely a lelkét marczangoló kétely eloszlatására segédkezet nyújtott. (Folyt, köv.) Az én képem. Ott függ az ódon Íróasztalom fölött. Barátaim sokszor kérdezték, hogyan került hozzám ezen kép; nem válaszoltam nekik. Ezáltal kíváncsiságuk any1- nyira fokozódott, hogy kénytelen voltam kérésüknek eleget tenni . . . Felhordották a teát. Barátaim most találták legalkalmasabbnak a kép históriájának elmondását. Rá- állottam. Vasárnap délután volt. A nap sugarai forrón sütöttek alá, de a park sürü lombjai feltartották őket utj okban. Az ős platánjávor alatt egy kis gyermek heve- rész a zöld füvön; mellette egy éltes öreg ur fekszik, ki folyton czirógatja a játszó gyermeket. A kis fiúnak most az az ötlete támadt, hogy jó volna futkosni. Az öreg beleegyezik. A kis gyermek felugrik a zöld fűről, s futkározni kezd a park tekervényes utjain. Az öreg ur tettetve utána' fut, úgy hogy el ne érje, a kis gyermek pedig kaczag, hogy könnyei hullanak. De egyszerre elmúlik a kaczaj. A kis gyermek elesik s a nagyapa most igazán oda fut unokájához, s megcsókolja könnyes orczáját. Nemsokára elmúlik a sirás, s ismét hallatszik a boldog lélek kaczaja s a tulboldog nagyapa csen- I des dörmögése.
