Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1895-02-03 / 5. szám

4 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (5. sz.) 1895. február 3. napjának ragyogó sugár-özönében. A szellemi hajnal, az erkölcsi tavasz századokig tartott, mint mikor a természeti nap délig ott felejti a szende virágokon, a nékül, hogy lecsókolná, a ragyogó ezüstfényü harmat- cseppeket. A történelem arany hetükkel jegyezte fel, hogy a Kr. utáni első 3—4. században mily véghétetlen vallásosak, erkölcsösök és boldogok voltak az embe­rek! Mintha csak a 2-ik paradicsom virágzott volna fel újra, — de most már nemcsak Ádámnak és Évá­nak, hanem az összes emberiség nagy, testvéri ko­szorújának. Még a piaczokon is csak egy tárgya volt a beszélgetésnek: a vallás boldogító, a hit üdvözítő ereje! . . . * * Nagyon hosszúra nyúlnék értekezésem, ha a boldogító és üdvözítő krisztusi hit és a kér. anya- szentegyház tovább fejlődésének történetét rendre le­írni akarnám. Tehát, hogy tárgyunkat minél hama­rább kifejthessük; tegyünk egy merész ugrást s a lefolyt századokat érintetlenül hagyva, vizsgáljuk meg mostani korunk vallás-erkölcsi életét, — ezt is csak futólagosán. Ha ezt tesszük, sajnosán kell beismernünk, hogy az a ragyogó szellem-erkölcsi Nap, a Krisztus szent vallása nem képes többé oly gyünyöriiségteljes fürdőt készíteni nekünk sugárözönében, — nem ké­pes többé oly állandó tavaszt varázsolni sziveinkbe, a szent érzelmek semper florensei, örök-nyíló szép vi­rágaival, csillogó harmatcseppjeivel, mint ama boldog hajdanban, mikor az öntudatra ébredt emberiség oly közel volt még a Krisztushoz, mint az álmából fel­serkenő kis csecsemő szerető édes anyja forró kebe­léhez ! . . . Oh, a mai kor, majdnem éppen visszája a ke- keresztyénség hajnali korszakának. A vallás-erkölcsi életnek nagynéha itt-ott felcsillámló - szép erényei, mintha már csak az esthajnali csillagot jelképeznék. Nagyon kezd borulni, alkonyodni a vallásos élet szép kék ege, a mindjobban önző, hitetlen emberiség fe­lett! . . . De nem szabad tűrnünk, hogy végkép bealko- nyodjék! — — nem szabad engednünk, hogy a di­vatos vallástalanság végképp boldogtalanná tegye az . emberiséget! — — Nem lehet elnéznünk, hogy — mint hajdan a jeruzsálemi templomot piaczczá és lat­rok barlangjává aljasitották a kufár lelkek — az is­ten nélküli vallástalanság még erősebben, mint eddig, felüsse fejét s letarolja köztünk a boldogság szép vi­rányait! |------Ellenkezőleg! — Igyekezzünk még a pi aczokat, a vásártereket is, szent érzelmeink, vallá­sos lelkületűnk, szép tetteink, jámbor magaviseletünk által templomokká avatni! — Hisz ott is Isten előtt állunk, — ott is testvéreink között járunk!............. Ig yekezzünk minél erősebb vallásos fellángolásra, hit- buzgóságra, hogy annak a régi boldog időnek, arany időnek, a Krisztus utáni századoknak legalább egy halvány visszfénye ragyogja be családi és társadalmi életünket! — — Es mivel már e végből —tapasztalás szerint — nem elégséges ható eszköz a templomi szószékről hir­detett isténige, — eljött az ideje, hogy — a nagy apostol sz. Pál szerint — prédikáljuk az igét mind alkalmatos, mind alkalmatlan idő­ben; — hogy hirdessük az emberiség boldogitására, megváltására alkalmas igéket még a háztetőkről is; — bogy az elvakult világnak szemébe mondjuk, megsüketült fülébe zugjuk a hajdani latin költő eme nevezetes szavait: „proximus ardet Ucalegon!“ jól magyarán: „a szomszédod ég, veszélyben vagy, vi­gyázz, nehogy isteni származású lelkedet bűnös küny- nyelmüséged s gondatlan hanyagságod miatt meg­eméssze izzó tűz gyanánt a világ vétkes és átkos szerelme! “ Ezen szent czél előmozdítására jöttek divatba mostanában ország-világszerte és igy hazánkban is, téli estéken, a vallásos felolvasások. Ha nagy a hideg, erősebben kell fűteni; ha na­gyon eláradt a hitetlenség: sokszoros buzgóság és lángoló lelkesedés szent tüzével kell a hitélet, a val- láserkölcsiség őreinek, a lelkipásztorok, tanítók, elöl­járók és minden istenfélők, kegyeseknek, vállvetve közreműködni, hogy a közös boldogságnak faján rá­gódó hitetlenség s elvilágiasodás, a szűkkeblű anyagi önzés és istentelen földhöz ragadottság dúló férge ki- ölessék! — — — Ezért határoztam el magam én is, hogy követve egy pár Vf- még. fájdalom nagyon ke­vés ! — lelkésztársam példáját, megkezdem ma a vallásos felolvasások sorozatát s folytatom azt Isten segitsége és talán más, ügybuzgó férfiak közreműkö­dése mellett mindaddig, mig részvevő, szives hallga­tókra találok s mig szükségét látom! — Ez egy uj, önkéntesen vállalt teher -lesz rajtam, annyi bizonyos, de ha tömeges látogatástok jutalmával fizettek érte szer. híveim: — akkor én is elmondhatom ma­gamról az Idvezitővel : „az én terhem könnyű és az én igám gyönyörűséges!“ * a; n Végre pedig ajánlom jóakaró, becses figyelme­tekbe és szives pártfogástokba kedves híveim ezt a mi zsenge korát élő, de magát — szép sikerek ál­tal — már eddig is kitüntetett és jól érdemesített református énekkarunkat. A vallásos felolvasásoknál szép, öszhangzatos éneklés által, ezek lesznek az én bizonyos segítő társaim, mint Pál apostolnak hajdan Apollos és Barnabás, Titusz, Timotheusz és sok má­sok ! — — Nézzetek rájuk jóakaró szemekkel, nem elfogultsággal, avagy irigységgel; inkább buzdítsátok őket szeretettel e szent munkára, semhogy gáncsolás, rotszakaratu birálgatás és gyermekes pletykák által kedvüket vennétek. Higyjétek el, a szép dal, az össz- hangzatos műének, nemcsak a fület csiklandozza kel- emesen, hanem egyszersmind nemesíti a szivet, fino- nitja a lelket, előmozdítja a jó ízlést, vallásosságra rangolja a keblet, szünteti a vadságot, durvaságot, nüveli az embert, egyszóval, sok szépnek biztos esz- töze, de egyszersmind czél is önmagában, mert da­lolni szépen, énekelni szabatosan: egyik legnemesebb és legmagasabb élvezet! Hogy a szép müéneklés eme magasztos élveze­tére minél több időnk lehessen: isten áldásának kí­vánásával énekkarunkra, szeretett hiveimre s minden tisztelt hallgatómra — bezárom ezen első felolvasáso­mat eme szavakkal: éljen s virágozzék köztünk I szent hit, a jó békeség és boldogság ! Éljen az anya- széntegyház, éljen a király, éljen a haza! . . . Nemzeti kultúra. Bizonyos elfogódottsággal kezdünk czikkünkhöz. Thémánk anyaga is meglehetősen el van már koptatva a zsurnalisztika napi szolgálatában. Az az általános érdeklődés, mely a hetvenes években, midőn kultú­ránk nemzeti czélokért modern alapokra helyezkedett rég kialvóban van. A sajtó szót ejt érte, de hangja sokszor elhangzó szó a pusztában. Hol van a magyar társadalomnak amaz érdeklődése, mely Eötvös József a népmüvelődés nagy reformátorának idejében minden magyar szivet fogva tartott | Mindazonáltal szót ejtünk e kérdésben, mert erős bizva-bizással mégis azt hiszszük, hogy az eszme nincs elkoptatva annyira, hogy most, midőn a törvény- hozásban szónokok mondják el eszméiket róla, ne hagyjon nyomot a kedélyekben a legigazabb, a leg­nemesebb, a nemzet megerősítésére legjobban elvezető — fájdalom! — még mindig csak aspiráczió: a nem­zeti kultúra. Az utóbbi időben sűrűn hivatkoznak a haza bölcsének Deák Ferencznek beszédeire, nagy igaz­ságokat rejtő mondásaira. De senkisem hivatkozott ez örökigazságra, melyet a haza bölcse mondott ezek­ben: „Korunkban csak azon nemzetnek van jöven­dője, mely komolyan törekszik az általános műveltség színvonalára emelkedni és azon előrehaladni.“ És akarunk-e mi ? Kétségkívül akarunk ! De komolyan akarunk-e | Ha igen, honnét van az mégis, hogy kultúránk számos nyomorúsága az egyetemes érdek­lődésig és annak megjavítására való jószándékig jutni nem tud. Hogy történhet az, hogy nagyon sok közéleti férfiunk a nemzeti kultúrát egy közkeletű frázisnak, chimaerának tartja. Lehet-e a nemzeti kultúrának kereteit meg­szabni ? Igenis lehet és azt egyik szónok ki is fej­tette, az államnak elfoglalni a nemzetiségektől a kul­túra terén mindazon pontokat, a melyek még elfog­lalhatok. Még ez sem elég. Meg kell szabadítani nép- müvelődésünket számos nyomorúságaiból és mindenek­előtt anachronismussá kell tennünk az antik kornak régi, nagy igazságát, hogy akit az istenek gyűlölnek, azt tanitóvá teszik. Mert az most nem anachronismus. Sehol jobban nem illik ez igazság, mint Magyaror­szágon a kultúra munkásaira. Az állam megijed azon terhektől, melyeket felekezetektől kellene elvállalnia, de arra nem vet ügyet, hogy éppen legtübbnyire a felekezetek kezén kell a nemzeti kultúra sérelmét hogy a levél tárgya a „Rövid hirek“ között látott volna napvilágot, melyben nem mint tárczairó, hanem mint hirtelen gutaütött szerepelnék, a díványon fe­küdnék és nem a székemen ülve Írnék, a mint írok, s látnám villogni az orvos kését, meg a fekete vért a mosdótálban s György, a szolgáin, egy ötvenes évek örömeit élvező, travális termetű mosónét hozva be, mondván: „íme, a gutaütésed oka“ s egy füst. Még máig sem néztem utánna, vájjon a felsőbb lány­iskolákban szerepel-e már „az ablakon való vizkiön- tés művészete“ czimü kurzus. Valamint hogy aziránt nem voltam tájékozva két nappal ezelőtt, hogy a t. fővárosi tanács csakugyan az első emeletre, öt ablak- kai az utczára, köítöztette-e a mosókonyhákat, csak annnyit tudok, hogy rám nézve mind a kettő káros, vagy csak káros lenne. Ismeretlen Nagysám ! Az első pillanatban, — hogy mily alkalommal az következik — önt átkoztam. Átko­zom most azt, a kitől átkos művészetét tanulta. Mert most már tudom, hogy a mosókonyhák nem lévén az általam megálmodott nívón, a mosónék nem lehetné­nek abban a helyzetben, engem bármiféle vízzel is végigönteni. Tehát ön csakis az ablakon való vizkiöntés mű­vészetét gyakorolhatta. Nem állítom, hogy csendesen haladtunk, de mindazonáltal nem is lármáztunk. Én magam nem emlékszem rá, úgy mondták nekem, hogy szavaltam valamit a Zola legvigabb szonettjei közül és eléne­kelhettem egy szivigható melódiát a Rozenczweig legbusabb operájából. Miért ne mondjam'már most meg, hogy le let­tem öntve! Le lettem öntve!!! S miért ne monda­nám, hogy éppen ön öntött le | A történet idején azonban azt magam sem hittem volna. Romantiku- sabbnak tetszett, ha azt hitették el velem, hogy éjfél közepén fényes nappal van, a mosókonyhákat az ál­talam többször emlitett helyre szállásolták, hogy a | hold, a nap, a kocsizörgés a mosónék danája. Amik pedig egytől-egyig gálád hazugságok. Akkoriban mégis elhittem, hogy ön mosóné, a szalonja mosó­konyha, a szegfűknek szánt kristálytiszta viz pedig valami szappanos, habos latyak és hogy most janu­árban julius van. Bocsánat ezen bűnömért! Megvizsgáltam már a ruhámat, de azon borpe­cséteken kívül más foltot fölfedezni. Borral meg tán nem tetszik szegfűit öntözni? Vagy igen? És nyíl­nak egyáltalán az ön szegfűi, cserépben, virágházon kívül. És ablakban vagy az erkélyen tartja ön szeg- füvecskéit most is | Mindez nem valószínű. Késő este bandukoltam hazafelé. Nem mondom, egyedül, — bár ezzel is dicsekedhetnék, — hanem két bajtárs által támogatva, nehogy még az utczán képzel­jem, hdgy elém jött az ágyam. Elég, ha az előszoba szőnyegén fogom ezt képzelni. De nagysám, ha e legközelebbi föltevések mé­gis való tényállások, vagyis ha ön most is 8—10 fo­kos hidegben is a nyílt erkélyen, vagy a nyitott ab­lakokban tartja nyíló, virágzó szegfüveit, csupán I csak arra kérem, hogy ne kövesse el rendszeresen J azt a természetellenességet: éjfélkor és olyként önteni a virágokat, hogy a viz fele (vagy a bor, ha azzal öntöz) a békésen hazabaktatók nyakába csorogjon. Mert óh, én boldog, kimondhatlanul boldog vol­tam, mielőtt megbizonyosodtam volna arról, hogy ön létezik. És kimondhatlanul kellemetlenül éreztem ma­gamat azután, hogy ezt megtudtam. Mert a nyakamba zuduló viz (vagy igen na gyón vizes bor) azonnal odafagyott, ahova föcscsent s egyúttal nyakszirtemtől lefelé, hátgerinczemhez ra­gasztotta nem éppen „jó“ matériával, t. i., jéggel, az ingemet. Ez tehát meglehetős kellemétlen érzés és én buskomor vagyok e miatt. Ezt pedig ön okozta. Es ezért gyűlölöm én „az ablakon való vizki­öntés művészetét“! U. i. (A pessimisták kedvéért függesztem ide, hogy engedve a századvégi irodalmi felfogásnak, lel­kifurdalást érzek magamban, ha nem a következő- kép fejezem be nyilt levelemet, összefoglalván benne az egész tárgyát! Valahol, dohányfüst és nagy me­legben, fórfitársaság borozott. Nagyon kezdvén iz­zadni, kinyitották az ablakokat. És csupa irigység­ből, hogy az utczán haladók is hozzájuk hasonlók, nyakon öntöttek néhány pohár vizes borral, néhány lármásan hazabaktató részeget. I ebből nekem kellett egy romantikus nyilt levelet szerkeszteni egy későn hazajáró polgár nevében, melyben egy hölgy is sze­repelt !)

Next

/
Oldalképek
Tartalom