Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-10-27 / 43. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (43. sz.j 1895. október 27. jesiteni akkor, midőn ez iránynak általuk sem czél- zott veszélyes következményeire figyelmeztetjük őket. Azt hiszszük, hogy első sorban a demokráciának tartozunk megadni a mi a demokracziáé. Tisztázni kell, a véleményeket abban, hogy igenis a polgárság azon dús talaj, a melyből társadalmi jólétünk áldásai fakadnak. Ha e talaj nincs, akkor egyszerűen nem létezünk. Ha e talaj sovány, és terméketlen, akkor mindnyájan sinlődünk. Ámde a termékeny talajban is néha sok dudva terem, rozsda veri föl a búzát, filloxera emészti meg a nemes szőlőtőkét, hernyó pusztitja a gyümölcsfát s ha azt akarjuk, hogy e talajon ne a természet vad szeszélye üsse fel birodalmát, hanem a kultúra érvényesítse rajta tudományát: akkor jönnie kell a kertésznek — az egészséges közvéleménynek — késsel, ollóval, kaszával, fürészszel, hogy a dús talaj növését az élősdiektől megóvja. A társadalom egészséges fejlődésének, és sokféle betegsége lefolyásának megvannak a maga határozott törvényei, melyeket a vezető osztálynak, az igazi intelligencziának ép úgy kell ismerni, mint a kertésznek, vagy orvosnak a maga tudományát. A polgárság tehát dolgozik, fárad és termel, de nem vezethet. Mert vezetni nem a tömegek, hanem kiváló egyesek szoktak. Ez a természet rendje. S hogy az igy legyen, felettébb kívánatos, mert városunkban sok egészséges eszme születik, túlnyomó részük azonban a közjó egyenes kárára és veszteségére nyomtalanul elvész. Ha ugyanis az eszméket nem nyomta el az egyéni torzsalkodás ólomsulya, akkor bizonyosan nélkülözik a társadalmi tekintély és hatalom emelő szárnyait. Azoknak, kik hivataluk után a városunkat érintő ideáknak szárnyakat adhatnának, azok társadalmi köztevékenységét óhajtjuk mi. De mindezt egészséges közszellemmel lehetne elérni. A társadalom jobbjaihoz irtuk e czikket. Talán megfogják szívlelni és az ő jelszavuk is az lesz : egészséges közszellem jöjjön el a te országod. Tanítói gyűlés. A szegzárdi róm. kath. esperes-kerület folyó hó 24-én délelőtt Szegzárdon, a belv. róm. kath. népiskolai épület egyik tantermében Sághy Pál kér. esperes s tanfelügyelő elnöklete alatt látogatott gyűlést tartott. A gyűlésen a szegzárdi esperes-kerülethez tartozó tanítók egy-kettő kivételével teljes számban jelentek meg, az egyházférfiak közül pedig az elnöklő esperen kívül ott láttuk: Péchy József tolnai prépost-plébánost, Wosinsky Mór, szegzárd-belvárosi esperes-plébánost, Z á n y i György faddi, Pártos Zsigmond mözsi plébánosokat, K i e n d 1 e József tolnai, R a z g h a Lajos és F á j t h Lajos szegzárdi segédlelkészeket. Mielőtt a gyűlés megkezdődött volna, a megjelentek testületileg a belvárosi templomba vonultak „V e n i s a n c t e“-ra, melyet Sághy Pál kér. esperes végzett. A gyűlést Sághy Pál elnök egy emelkedett szellemű, tartalmas beszéddel nyitotta meg, melyben indokolta az esperes-kerületi gyűlések megtartásának szükségességét; vázolta röviden annak czélját és fontosságát ; hangsúlyozta az összetartási és testületi szellem ápolását, fejlesztését; majd lelke egész melegével üdvözölte a szép számban megjelenteket és Isten áldását kérve a tanácskozásra, a gyűlést megnyitó ttnak nyilvánította. Az éljenzéssel fogadott elnöki megnyitó beszéd után bejelentetett és felolvastatott Bozsolik Ferencz jegyzőnek Írásban beadott indokolt lemondása tisztségéről. A lemondást a gyűlés, tekintettel a felhozott indokokra, elfogadta s Bozsoliknak eddigi szorgalmas működéséért jegyzőkönyvi köszönetét szavazott, helyébe pedig egyhangúlag Lengyel Ferencz tanítót választotta meg. A jegyzőkönyv felolvasását és hitelesítését az egyházmegyei tanhatóság által kitűzött tételek beadása és megvitatása követte volna, azonban ez levétetett a napirendről s kimondatott, hogy a folyó év végéig a plébánosok utján adhatják be a tanítók az egyházmegyei hatósághoz dolgozataikat. Elénk és tanulságos eszmecserére adott okot a váltakozó és osztályrendszer megvitatása. A vitában részt vettek: Párti Ferencz, Horváth lg- nácz, Máj er Antal, Razgha Lajos, Kálmán Károly, Fájth Lajos, Zányi György és Horváth Ferencz, kik részint az osztály-, részint a váltakozó rendszer mellett foglaltak állást, sőt Kálmán Károly a szakoktatást, Razgha Lajos pedig az ugró rendszert ajánlotta. Miután az érvelésekben gazdag vita után sem döntetett el a felvetett kérdés, az elnök 1 drb aranyból álló pályadijjal kitűzte a jövő gyűlésre újból ilyen alakban a tételt: „Melyik előnyösebb a váltakozó^- vagy az o s z t á 1 y r e n d s z er-e ?“ A kerületi esperes és tanfelügyelő által kitűzött pályatételre három pályamunka érkezett be a kitűzött határidőig a következő jeligékkel: „Az egyetértés nagy erő“; „Egyesült erővel“; „Egyért együtt: szent hitünkért kell küzd énünk“. Mind a három dolgozatot a gyűlés plénuma előtt felolvasva egy bíráló-bizottságnak adták ki, hogy azokat megbírálva, szolgáltassa ki a legjobb mü szerzőinek a két és egy darab aranyból álló pályadijat, melyet Sághy Pál ajánlott fel. A biráló-bizottság tagjai lettek: Zányi György faddi plébános, Yárkonyi Sándor és Lengyel Ferencz tolnai tanítók., A gyűlés tárgyát képezte még az egyöntetű tanterv kidolgozásának kérdése is, melyre vonatkozólag kimondatott, hogy a gyűlés elkerülhetetlenül szükségesnek tartja a tanterv kidolgozását s e czélból sürgeti, hogy minden iskola tanterve irassék meg a tanítók által, hogy az igy elkészített tantervet iskola- látogatogatások alkalmával a tanfelügyelő betekinthesse. A gyűlés megbotránkozva értesült arról, hogy valami Petráczki János nevű decsi községi őr Bozsolik Feréncz róm. kath. tanítót hivatalos mű ködése alatt — azért, mert leányát iskola után visz- szatartotta — lakásában brutálisan megtámadva agyonütéssel fenyegette és a tanitó sógorasszonyát meg is lögdüste. Ez az ügy a tanitó panaszára a szegzárdi kir. járásbírósághoz került, hol valóban nevetségesen fogták fel a dolgot, a mennyiban csupán 2 frt pénzbírság lefizetésére Ítélték azt az embert a ki a tanítót hivatalos működésében durunggal támadta meg és bizony le is ütötte volna, ha idejében a szobába nem ugrik előle s magára nem zárja az ajtót. A gyűlés Pártos Zsigmond. plébános inditvá- nyárá egyhangúlag kimondotta, hogy ez ügyben fel- terjesztést fog tenni az egyházmegyei tanfelügyelőhöz. A „Vadászkürt“-höz czimzett vendéglőben gyűlés után 1 órakor bankettre gyűltek egybe, a melyet szebbnél-szebb tósztokkal fűszereztek. Az elöőt Sághy Pál kér.’ eseperes, tanfelügyelő a megyés püspökre mondott, felemlítve a főpásztor 83000 frtos alapítványát, melynek egyharmadát tanügyi czélokra fordítják. Péchy József a hazafias magyar tanítói kart éltette, Yárkonyi Sándor Péchy József és Sághy Pálra emelte poharát, Pártos Zsigmond az uj jegyzőt, Lengyel Ferenczet éltette, Zányi György költői szárnyalásu beszédben pedig a tanítókat, majd Pártos Zsigmond Z á n y i György egészségéért ivott, végül Horváth Ignácz a hírneves tudóst, Wosinszky Mórt köszöntötte fel. ___________________________________th. Ül tessünk amerikai szőlőt. Megyénk szőlőtermő hegyei sárga kalászokat teremnek. A föld birtokosai lehorgasztott fővel járnak, mert az a kis darabka föld, mely ott a hegyen van alig hozza meg azt a pénzt, melyet évente befektet ; van olyan is, hogy egyáltalán parlagon hagyja földjét, mondván: úgy sem érdemes munkálni. A vig szüretnek vége lett. Az a kis föld a múltban meghozta a szegény gazdának a ruhára, adóra, meg a sóra valóját és talán még egyébre is telt belőle; most pedig ez a föld semmit sem hoz. A kormány sok üdvös intézkedéseket tett már az újra ültetésre, de a szegény ember azokban nem hisz és nem akarja a földjét művelni. Tudva azt, hogy a példa leginkább vonz én a tavaszon pénzért bérelt földbe amerikai vesszőket ültettem, hogy a nép az eredményt látva, kedvet kapjon parlagon heverő földjét újra beültetni. A terv sikerült, mert a tavaszon beojtott Ripária Portális vesszők oly jól megfogam- zottak és legszebben megeredtek, hogy mindenki gyönyörrel nézte a kis telepet. A tervem annyira jól sikerült, hogy a környékbeli nép mind beszéli, hogy tavaszszal hozzá látnak ők is. El kell itt mondanom, hogy e nép mennyire idegenkedik az újítástól. A múlt télen ugyanis tudathanyatvágódván, sokáig ágyban fekve tűrte — de mindig büszke örömmel, mint magyar nő! — a Kossuth-zászló miatti iszonyú kínait. Kedves édes anyám daczára e nagy esésnek és fájdalmas zuzódásnak, csak most halt meg pár hónapja, 84 éves korában. Ki tudja, hogy ha életévének fordított számja, a 48 nem jön: nem él-e még jóval tovább ? Vagy hogy talán az a zászló-feltevési leesés még életerőt adott neki s meghosszabitá életét? Bizony nem tudom. Hajlandóbb vagyok az utóbbit hinni. A b o t. Ugyanakkor egy magasabb rangú honvéd tiszt egy elegáns nádbotot bízott megőrzés végett édes anyámra, mig ő — úgymond — visszajön érte. De az illető, mint nemsokára megtudtuk, hősiesen elesett Bem tábornok oldala mellett Erdélyben. Anyám azonban szintén hősiesen őrizte a ke- gyeletes botot, hogy hátha egyszer csk — úgymond — visszatér a honvéd gazdája?! ... De biz az nem tért vissza soha, ott aluszsza az igazak álmát valahol a Petőfi csontjai körül. A botot jó édes anyám rejtegette, mint szent ereklyét s nem hogy megvert volna vele valaha, mint csintalan gyermeket, de sőt elhatározd, hogy fiának papnak kell lenni s e botot addig rejtegeti a fehér almárjom fenekén, mig csak a papi oklevél kezeim közt nem lesz. Akkor nekem adja. Nem soká kellett várnia sem neki, sem nekem, mindössze 23 rövid évig s akkor megértem azt, a mit addig soha, hogy szegény b. e. édes anyám pap koromban megbotozott, vagyis azt a szent botot nekem ajándékozta! . . . Akkor ez a szent ereklye, ilyetén tiszteltetésének egy uj stádiumába lépett 9 áltam! Egy világért nem adtam volna egy botot! Mégis egyszer, egy kedves orvosom, dr. Kenessey kértére, gyógyítási honorárium fejében, megváltam — majdnem szivszakadva, tenger lelki-könyet sírva — a kedves, szent bottól. Erőszaknak engedtem csakis, mert dr. K. igy akarta s szava meggyógyult testem hálás szivének szintén szent parancs volt! . . . Kenessey doktor ur azonban nem sokáig támogathatá emlék-szent-botommal sántasága miatti ingatag lépteit, mert csakhamar ezután elénekeltük felette az „Eltávoztál — örökre el“-t s szent botom csekély váltságdíj mellett birtokomba ismét visszakerült. Majdnem röpülő madarat fogtam végtelen örömömben s minthogy éppen akkor röpülő veréb nem jött utamba: megöleltem dr. I a s s t, volt megyei főorvosunkat, politikai ellenfelemet, ki nem tudta, mire vélni a szokatlan dolgot, ■ sőt örömömnek még nagyobb nyilvánulást adjak, felvettem 300 frt kölcsönt Adler N. János kedves barátomnál gondolván: hiszen ő is s a s, ő is madár, ha neve német is! Ergo: két madarat fogtam végtelen örömömben! . . De eme szent-boti fényes örömem sugárzó napja csakhamar gyász fellegbe borult; sőt, hogy egyszerre mindent elmondjak, kijelentem,* hogy ez a bot nekem a mennyi gyünyöröséget, épp annyi szívfájdalmat okozott! Ennek a botnak — mint a robotnak valóságos története van. Kétszer elveszett, egyszer eltéved, háromszor ellopták, egyszer elcserélték, de — mint a gummizsinoron eldobott lapda — mindig visszakerült szent kezeim közé! Pei'sze, illő váltságdíj mellett. (Hejh! sokba van nekem ez a bot!) No igen, mert az illető mindig úgy találta meg itt és ott, hogy azután eladván másnak, én attól a mástól voltam kénytelen megvenni „gleich bezáhl“ De a régi jó magyar dal szerint: „Piros bársony keszkenőmet nem bánom!“ nem sajnálom én azt a sok pénzáldozatot, melylyel azt a szent botot mindenkor visszaszereztem, vagyis, hogy ezt a botomat annyiszor — újra és újra — megvettem! Vámbéry keletázsiai utazásából megtanultam, hogy ez szokott igy lenni az Ázsiából ideszakadt népeknél! . . . „De a régi szeretőmet — —“ akarom mondani azt a botot, azt a szent ereklyét, teremt’ ucscse — sajnálom! . . . Mert hát eltűnt ám végre mégis, mint valami Bella Cora a Merelli színházban! Eltűnt éppen a, Tóth Gyula vendéglőjében, egy zajos mulatság alkalmával. Hova lett: ki tudná ? Garai Ferkó erős zenéje, pezsgős palaczkok durrogása közt, jókedvű nótázás mellett, egy komor őszi estén, egy csillagtalan éjszakán vitte el valami lelketlen v i g é c z ! S most melyiken keressem? Hiszen annyian vannak, mint az ég csillaga, a melyik mind elbújt akkor, mikor e botomat ellopták I ... Jaj! ha még egyszer — véletlenül előkerülne, de összetörném ezt a szent botot saját szent kezemmel valamelyik zászlód égető horvát tanuló hátán I — — de már annak vége vagyon, — mert az a bot elment — — — örökre el -------az árnyak szebb és jobb honába! . . . Nyugodjék békével!
