Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-10-27 / 43. szám
1895. október 27. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (43. sz.) 3 tam a község lakóival, hogy bizonyos napokon ingyen megtanitom a szőlő ojtásra, hogy majd a tavaszon nálam pénzt kereshetnek. Azt hiszik t. olvasóim, hogy jöttek tanulni?! Dehogy jöttek. Egyik igy beszélt: úgy sem tanulom meg; a másik pedig: én már úgy sem élem meg a termését, hát minek vesződjek; szóval mindenkinek völt valami kifogása. Eljött végre az oltás ideje és nem voltak munkásaim. Végre mit tettem, elővettem anyósom egyik kocsisát és összeszedtem gyerekeket, fiú- és leányokat s ezekkel kezdtem meg a nagy munkát. No volt erre azután gúnyos megjegyzés, de még mennyi. Sokszor már annyira vitték a csipkelődést, hogy türelmem majdnem véget ért. A gyerekek dolgoztak április végén és május elején. — Angol párosítással sima vesszőkbe ojtottam: kadarkát, olasz rizlingit, oportót, nagy burgundit és zöld sylvánit. Az eredményről magam sem tudtam, hogy milyen lesz és azért jóval több vesszőt vásároltam össze, mint a mennyi a nekem szükséges állandó helyre kell, mert megjegyzem, hogy sima vesszőmet beoltás után iskolába ültettem. Az eredménynyel azért sem voltam tisztába, mert a meg- eredési perczentet minden általam megtekintett telep tulajdonos oly csekélyre mondta, hogy nekem jól fel kellett fegyverkeznem. De menjünk tovább, hogy mi történt az iskolámmal. Hát bizony az abban elrakott vesszők bámulatos módon megeredtek és szépen fejlődtek és mert kétszer volt permetezve, zöldek maradtak a levelek. Most jöttek az én embereim és hajlongtak, hogy „má kérem alásan megbocsájson a teins Uram, de mi kinevettük a tavaszon, hogy ezekkel a gyerekekkel mennyi pénzt kidobat, de most már látjuk, hogy nem olyan ördögi mesterség ez, mert hátha felnőtt ember csinálta volna, milyen volna még akkor, mikor most is olyan szép.“ Majd jöttek, hogy most már ők is ültetnek, csak szerezzek nekik vesszőket, mit én szivesen cselekszem. Azt hiszem, hogy ezzel az elbeszéléssel egy pár olvasómat meggyőztem arról, hogy bizony nagyon rosszul teszik, ha földjeiket újra be nem ültetik, mert az busásan meghozza a ráfordított tőkét. Itt nincs más mód, mint a fajt megválasztani, az ojtási módra figyelni és azután munkálni rendesen. Az ojtási módokra is, az igen tisztelt szerkesztő ur engedelmével, majd el mondom szerzett tapasztalataimat. A vesszők bevásárlására most van itt a legjobb idő, azért ne mulaszszák el, ha csak kicsibe is megkísérlem az újra ültetést. Én olyan szerencsés körülmények közé jutottam, hogy sokkal több vesszőm eredt meg, mint a mennyi földembe belefér és a hozzámfordulóknak a legjutá- nyosabban eladom és szivesen szolgálok másoknak is utbaigaz itásokkal. A fajtisztaság és az ojtványok jól megfogamzá- sáért szavatolok. Amerikai oltványon kivül még gyökeres európai vesszőket is adhatok a fenti fajokból. A kik megakarnak győződni, saját szemeikkel, hogy kevés pénzzel mily szép eredményt lehet elérni, tekintsék meg U z d o n telepemet és hiszem, hogy a látottakon okulva nem késnek földjeiket újra beültetni. Győrffy József. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. (egy szőke babának.) Napkeletről bibor fényben, Feltűnik a nap sugára; Fut az éj setét lovagja, Vágtat nem is nézve hátra. Örömmel ébred a virág, Olyan szépet álmodott; Tarka lepkék és szivárvány! . — Leplén harmatcsepp ragyog. Árnyat űző meleg napfény Felkeresi sugarával, Lágy szellőcske elringatja Illatozó fuvalmával Tarka lepkék liizelegve Tánczot járnak körötte! Szivárvány a harmatcseppben! — A bú marad mögötte. . . Napokon át szüntelenül így vigad a kedves virág, De /eltámad a zivatar És a lepkék vig táborát Messze űzik ... és a virág Elhérvadva úgy zokog . . . . . . Tarka lepkék elülnének — De a harmat ott ragyog! Vári Miklós. A hazáért mindent.* *) 42) irta: Aggteleki (Ullein) Ferencz. (Folytatás.) És ezt levél utján vélték legbiztosabban elérhetni. Vilma Gizellának, Horváth pedig Endrének irt. De a szép szavak kárba vesztek. A megostromolt szivekről viszszapattantak a hatni vágyás lövegei. Gizella a következő levélben válaszolt nővérének: Drága Vilmám! Ha tudtam volna, hogy önfeledt pillanataimban lelkületemet megfigyelés tárgyává tevéd, — s ha tudom, hogy szivemben keserűséggel találkozol, mely téged kinos aggodalomba ejt, akkor bizony- nyára mosolyt erőltetek ajkamra, hogy megkíméljelek egy fájó gondolattól! Ne hidd édesem, hogy az én elmerengő lelkem keserű emlékeken pihen; ne hidd, hogy e szétzuzottnak vélt szív fájdalmat rejteget. Oh ! ha láthatnád ama fölemelő érzeményt, mely szivemet eltölti: megirigyelnéd tőlem! Az én szivvilágom, az én szerelmem a múlté! Szerelem, melynek nincs tárgya, nincs jelene és jövője, — nem földi érzemény, mit itt meg nem értenek, — érzemény, melynek a föld rögén nincs létjoga! Érzemény, mely a gondolat szépségeiből táplálkozik, — a visszaemlékezés szerelme, mely egy fölemelő múlt felhőtlen egén ábrándozik: Miért tépnétek szét e szentelt virágokat, mikor azok oly kedvesek nekem |! Hogy szeretem-e Endrét? — Azt hiszem, hogy igen. Lehet különben, hogy a szeretés érzetén kivül van egy általam ismeretlen más érzelem is, mély a vonzás erejével bir. Nevezzük megszokásnak, vagy bár minek, — nem tudom meghatározni. Tán mert ama rózsás múlt emlékei az ő személyéhez fűzvén azért tekintek fel reá kegyelettel ? — nem tudom; de jól esik körében időzném. Szeretem, ha nálam mulat; tán mert .a hozzá fűzött emlékeket is szeretem és ha elmarad: nem érzem hiányát. Ha mélyebben kutatnék lelkem világában, valószínűleg ama tudatot szerezném meg, hogy a mi engemet Endréhez fűz, az még sem lehet a szerelem érzete, — nem édes Vilmám — ez a nagyon szerető szív elhamvadt saját lángjában, mit sem hagyva egyebet, egy édesen fájó érzeménynél, mely a visszaemlékezéskor kinos boldogsággal járja át szivemet! Ne zavarjátok tehát nyugalmamat, ne zavarjátok a szivnek e szentelt fájdalmát, a mely el fog engemet kisérni a sírig, a hol megpihenni vágyom a sok kínlódás után. Nemde, mily ellentmondásba esem ? Oh! ne aggódjál azért, elmém nem veszté még el egyensúlyát. Tulajdonítsd bár minek, csak engemet hagyjatok magamra és ne kutassátok szivemben azt, a mit őrült féltéssel őriz a te szerető nővéred: Gizella. Béla levele sem járt több eredménynyel. Egy elkeseredett, egy meghasonlott szív szólal meg benne, aki nem vár semmit az élettől. Kedves barátom! Leleveled a megnyugtatás balzsamát akarta nyújtani e szenvedő szivnek és mégis feldúlta azt, tán örökre mogfosztva azt csendes nyugalmától ? Mit vái'hatsz még tőlem ? ! — Egy szétrombolt szív, egy meghasonlott kedély és a téboly szélén álló elme; — egy szív, mely romjaiból nem tud föl- ' érezni, — elme, mely nem bir tiszta fogalmakkal, mely nem tud többé szemlélni és gondolkodni; — ily tengődő életet, ily nyomorult kedélyt, ily koldus szivet és ily szánandó lelket vigyek-e — át- kul a házas élet szentélyébe ?! — Bírhatok e valamivel, ki múltammal mindent elveszitek ? —I Nem volna-e — gyávaság tőlem, egy általam rutul megcsalt nő szivénél a megnyugvás érzetét keresni ? — Nem tetézném-e — bűnnel bűnömet, ha e nyomorult élethez fűzném szegény Gizella életét ?! Érzem, tudom, hogy nemes lelke megbocsáj- tott nekem, ö a barátot szereti bennem; de vájjon nem megvetéssel fordulna-e el tőlem, ha lelkének szent békéjét ily nyomorult, ily hazuk szív felajánlásával megzavarnám ?! — Tudne-e még — hinni bennem? Az egyedüli vigasztalásom és megnyugvásom ama tudat, hogy | megbocsájtott és mint barátot szeret. Kivánhatod-e, — hogy az ő barátságával mindenemet feláldozzam, elveszítsem, ami még az élethez fűz ?! Mi csak igy élhetünk: elkülönített egységben! Érezzük, hogy szivünknek közös érverése van, — tudjuk, hogy egymásért elünk, a nélkül, hogy egymásnak élnénk, — tudjuk, érezzük, hogy egy kö*) Ezen mű könyvalakban is megjelen és szerzőnél Sár-Egres, u. p. Czecze, deczember 1-től fogva 1 koronáért I megszerezhető. Tiz előfizető után egy tiszteletpéldány jár. zös sírnál fogunk találkozni és örökre egyesülni; de itt, itt a földön csak ama aranyos múlt képeinél időzünk, azoknál érezünk fül és gondolatban ott találkozunk, szent némaságban, elfojtott lélekzettel, elhaló szívveréssel; de soha meg nem nyilatkozó szerelemmel! Oly szent ő az ő fájdalmában, oly mindenkin felülálló nagyság e fájdalom elviselésében, hogy hozzá fölemelkedni sem nem tudok, sem arra magamat méltónak nem érzem! Azért csak hagyj engemet elmerengni e szent nagyság felett, hadd csodáljam lelkében az Isten képét nagyszerű nyugalmával, hogy el ne veszítsem benne mindenemet, ki neki többé semmi sem lehetek! Ölel barátod: Endre. A szerencsétleneknek tagadó válasza nem csüg- geszté el sem az anyákat, sem Bélát és Vilmát. A levelek fátyolzott hangjából azt olvasták ki, hogy a fiatalok szeretik egymást. Okos beosztással ostromolták őket, — felváltva egymást a nehéz munkában. Hónapok múltak már el és ők még mindig a kezdet első lépcsőjénél állottak, a legkisebb eredményt sem viva ki. Ezen idő alatt az osztrák inquisitió letörölte a martyr-vért, szennyes gyilkáról! A sok vér, a sok csörgő bilincs és a sötét tömlöcz teljesen megtörte a leigázott nemzetet! Kinos némaság lebegett hazánk földjén, mint egy elhaló sóhajtás, egy nemzet sírja felett: Senki sem mert panaszkodni, senki sem mert sírni és cselekedni. Csak számüzöttjei és őrültjei maradtak a nagy traegédiának! Német zsarnokok vették kezükbe a népek kormányzását, hogy megöljék a nép szivében a nemzeti eszmék és vágyak utolsó szikráját is! Múlt az idő és a futó idővel megszületett egy újabb korszak is, mely kimagasló történelmi alakokat hordott méhében! E nagy férfiak közbenjárása meg- nyitá az ország sorompóit és ketté szakitá a rablán- czokat! Az általános megkegyelmezés, meghozta az általános örömöt is. A menekültek százai siettek haza, hogy közreműködjenek Magyarország legújabb történelmének nagy művén. (Folyt, köv.) _________TÖVISEK._________ Hu llanak a falevelek. Foly az idő, tálán sebesebben a gyors Drávánál. Elröppen hirtelen, mint a jó gondolat. Az ifjú tavasz még csak most pompázott vonzó bájának teljességével, magasztos nagyszerűségével, harmatos mosolygó világával, majdnem úgy, mint az ideálom; az áldásthozó nyár még csak most szórta aranyos sugarait pazarmódra, mint a zsugori amerikai többszörös milliomos lump fia, aranyait: már itt a szomorú ősz, itt a csöpörgős, phantasiát ölő idő. A lélek szunnyadt, a kedély levert, a képzelet szárnyaszegett; a test fáradt, a szív borongós, a szemek könny belábadtak. Hogyne ? Hullanak a falevelek. * H* Hí Ma esetleg szebb idő van, mint tegnap. Elő- bujt a nap is. Mennyire örül neki ez a kielégíthetetlen, rossz emberi természet. A forró, tikkasztó nyár közepeit bezzeg felhő mögé bujtatta volna ő kegyelme. Denique is jobban érezzük magunkat, sőt néhány rossz rim is eszébe jut az embernek. Azonnal leül és ir. Itt van az ősz, sága levél Hull a fáról ; Haldoklik a nagy természet, Közel . . . távol. Sárga levél . . . sárga levél, Hull . . . száll alá, Búgó szellő, forgó szellő Elsodorá. Sárga levél vagyok én is, Forgó szellő Engemet is elragadott, S mentő nem jő. Forgó szellő te vagy Linka; Én a levél . . . Eh! haszontalanság, a való hűség hiányával, az igazság orczátlan mellőzésével. Az ördög sárga levél ám. Az égbenlakó isten bizonyíthatna mellettem, hogy forgó szélként nem ragadott el engem senki lánya. Mi ketten tudjuk csak, hogy nekem minden szép lány tetszik.
