Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-06 / 1. szám

3

A kis ember hitele.

A kis ember elégületlensége okozója ama bajoknak, a melyek helyenként már. is fenyegető és veszélyes alakban nyilvánultak és létezésüknek folyton életjelét adják

Nagyon szükséges és időszerű tehát, hogy eme sajnálatos körülménynyel mennél behatóbban * foglalkozzunk.

Tekintsük először is a kisbirtokosok helyzetét. Kétségtelen tény, hogy a földbirtokra igen súlyos adóteher nehezedik, a melyet kisbirtokosainknál még elviselhetetlenebbé tesz az a körülmény, hogy azok legnagyobb része szakértelem hiányában a legexten- zivebb és legokszerütlenebb gazdálkodást űzi, miáltal aránylag nemcsak keveset, de e mellett silányat is termel, a melynek értéke a mai amúgy is túlnyomott árviszonyok mellett oly csekély, hogy általa sok esetben még a tényleg reáforditott munka értéke sem térül meg, annál kevésbé jut abból üzleti nyereség. Ilyenformán tehát végeredményben a kisbirtokos annyiban különbözik a vagyontalan munkástól, hogy előbbi a saját, utóbbi a mások birtokán telj esitett munka után kapja meg járandósága diját. A jövedelem tehát egyforma, holott adóteher dolgában már lényeges a különbség a kettő között,; mert mig a vagyontalan munkás adómentes, addig a kisbirtokos nem létező üzleti nyereség után is meg van adóztatva, I de ennek megszámlálhatlan sallangjaival, a pót- és mellékadókkal.

A kisiparosokat tudvalevőleg tönkretette a gyári I ipar, a melynek olcsó, silány vásári termékeivel a versenyt kiállani nem birja s igy szolid készítményeivel háttérbe szorult. E mellett súlyosbítja még helyzetüket a helytelen adózási alap, mely szerint ők nem a tényleges, hanem a végzett munka bázisán viselik az adóterheket.

A munkás osztálynál főként a munkabér alacsony. volta idézi elő az elégületlenséget. Helyenkint már, a hol sok a munkás,- a minimumnál is jóval alább száll.

Nem kevésbé fokozza tovvábbá az elégületlenséget aránytalanul magas ára azon anyagoknak és eszközöknek, a melyeknek beszerzésére ők, iparuk és munkájuk üzhetése czéljából utalva vannak. Ebben leli magyarázatát az a körülmény, hogy miért gazdagszik nálunk oly könnyen és rohamosan a közvetítő kereskedelem, mely még adót sem fizet jövedelme arányában.

Az elmondottak után könnyű belátni azt, hogy az emlitett néposztályok legtöbbnyire önhibájukon és önakaratukon kivül jutnak szomorú és válságos helyzetbe. E körülmény teszi nálunk teljesen jogosulttá az elégületlenséget. Ha ez osztályok kölcsönre szorulnak,',ezt vagy nem kaphatják meg tulszigoru garantia hiányában, vagy ha megkapják, ez csak oly magas kamatok mellett történik, hogy nem képesek azt a csekély keresményükből fedezni s igy ki vannak téve annak, hogy elvesztik csekély vagyonukat, vagy hitelüket s szaporítják a proletárok hadát. A bajok radikális orvoslásának egyik sine qua non-ja a hitelügy rendezése.

A kis kölcsön aránytalanul drágább a nagynál, sőt ha figyelembe vesszük a törvényt kijátszó ezerféle hitelüzletet, a midőn például a kölcsönzött pénzt munkákban, terményekben kell bő kamattal visszafizetni : úgy elmondhatjuk, hogy vannak oly megtűrt visszaélések, melyek egyenesen a megszorult szegény nép tönkretételét czélozzák és tényleg eredményezik

1895. január 6. |

____________

is

. Ha tekintjük a pénzintézeteket, itt is drága a kis kölcsön, ámbár ezeket éppen a hozzájuthatás nehézségei és költséges volta miatt igénybe sem vehetik a szegényebb néposztályok. A szövetkezeteknél arány- I lag szintén magas a kamat és itt is vannak mellék járulékok, a mi különben természetes is, mert sokba kerül a kezelés és utóvégre határozott veszteségre ezek sem dolgozhatnak.

Kormányunk iniciativájában a jó szándékot, törekvéseiben a jóhiszeműséget kétségbe vonnunk nem szabad, hogy mégis egyik-másik irányban kifejtett tevékenysége jogosan hivja ki a kritikát, annak okát mi éppen az állapotok félreismerésében, vagy az okvetlenül megkivántató tájékozottság hiányában, következésbép a helytelen elbírálásban keressük.

Van az államnak a postatakarékpénztár alakjában pénzgyűjtő intézete. Kormányuk rendkívüli szolgálatot tenne a közügynek, ha a postatakarékpénztárt egyszersmind hitelintézeté alakitaná át, kizárólagosan a kisbirtokos, kisiparos és munkások számára nyújtandó — legfeljebb 100 frtig terjedő - kölcsönökre, hogy őket esetleges pillanatnyi átmeneti pénzzavarukból kisegítse, hogy igy ne kénytelenittes- senek megszorult helyzetükben terményeiket és készítményeiket potom áron elvesztegetni, vagy a kapott kölcsön fejében magukat sokkal nagyobb értékű munkára előre lekötelezni csak azért, hogy életszükségletüket, adótartozásaikat fedezni képesek legyenek.

Ilyenformán nem lennének még kénytelenek, az esetleg szenvedett elemi károkért a legnélkülüz- hetlenebb és legsürgősebb segélykölcsönt is nagy kamatra felvenni.

Tekintve azt, hogy a kezelés a meglevő postatakarékpénztár mellett számbavehető többletet nem követelne, úgy alaposan (ehetne legalább is annyit következtetni, hogy a helyzet az államra nézve anyagi szempontból rosszabbra nem fordulna és számos ember és család mentetnék meg ez által az államalkotó józan társadalomnak? Kívánatos volna tehát, hogy ez eszme illetékes köreink részéről a legkomolyabb megvitatás tárgyát képezze.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (1. sz.)

Pang az üzlet.

Nem rendkívüli dolog és önkényt következik. Magyarország mezőgazdaságból él, hogy fő-fő kiviteli czikkünknek, a búzának nincsen ára, panaszkodnak kereskedőink, sóhajtoznak iparosaink.

Az iparos kész áruját vásárról-vásárra hurczolja és sokszor annyit sem árul, a mennyivel napi kiadásait fedezni képes. Mit csinál, hogy egy kis pénz- forgalma legyen. Készítményeit eladja veszteségre. Pedig általánosan tudott dolog, hogy az iparos valami nagy forgó tőkével nem dolgozik, ő is hitelt vesz igénybe, számítván arra, hogy ha majd az ősz elérkezik, fizetési kötelezettségének eleget tehet. A készítmények vagy nyakán maradtak, vagy értéken alul mentek el, igy előáll az, hogy az iparos fizetési kötelezettségének nem felelhet meg. E mellett munkaerejét kénytelen szélnek ereszteni és szocziális bajaink szaporodnak. Az ipar pangása sújtja a kereskedő osztályt, a kereskedelem éltető lelke a hitel, melyhez ha arányos forgalom nem járul, valóban elkerülhetetlenné válik, hogy egy szép napon be ne záiják a boltot. Es ha a katasztrófa beüt, még az szolid lehet, midőn a leltározás megejtetvén, a passivák arányban állanak az aktívákkal. Mert a vagyonbukás mai ismére az, hogy passivák többszörösen meghaladják az aktívákat.

Az ilyen szélhámos bukásokat éppen maguk a hitelnyújtó nagykereskedők teszik lehetővé az által, hogy lelkiismeretlen vigéczeket utaztatnak, kik per- czentre dolgozván, csak azzal törődnek, hogy minél több üzletet csináljanak és ügyet sem vetnek a bevásárló hitelképessségével, sem megbizottuk érdekeivel, csak ők a busás provízióikat fölszedhessék.

A szélhámosságra alapított üzletekkel a becsületes kereskedői világ a versenyt ki nem állhatja, mert mig az előbbi csak azon van, hogy minél na gyobb forgalmat csináljon, nem törődve haszonnal, hisz neki nyereség mindaz, a mit elád: a tisztességes kereskedőnek méltányos kamatra kell figyelmét fordítani, ha megélni és nem bukni akar.

A mostani pénztelen világban a szolid kereskedő helyzete még nehezebb. A forgalom kevés, az is jobban hitel és küzd a szélhámosságra alapított üzletekkel. Nem csoda, hogy a kereskedői „svindli“ terjed, sőt hogy ez nem is oly ritkán magának a büntető igazságszolgáltatásnak megtorlását igényli. Mindenkinek lehet tapasztalása arra, mint lehet a nagy hitelezőket kijátszani kiegyezéssel és portékák meg- dézsmálásával.

A szolid kereskedő bukása azonban tragikus, mert ez minden garasát fizetésre használja és ha alámerül, koldusbotra jutott.

E rettenetes helyzetben kereskedőinknek kell mozgalmat inditaniok, hogy a csődtörvény szigorú revízió alá vétessék, a hamis bukásokat büntessék szigorúbban, mint eddig. Kereskedőink ne várják, mástól az iniciátivát, hiszen a mostani szomorú helyzet az ő bőrükre megy.

Szigorú csődtörvényt és tételes szabályokat a provízióban utazó vigéczek ellen, ezzel talán a mostani általános üzleti pangás katasztrófáitól megmenthető.

________________i________________________________

ME

GYEI IRODALMI CSARNOK.

A hazáért mindent.

7) Irta: Aggteleki (Ulleln) Ferencz.

(Folytatás.)

Te fiú! — Neked meg azt mondom, hogy lapozgass egy kissé abban a könyvben s ha nem szorult az eszed a könyöködbe, hát akkor könnyen kiolvashatod belőle azt is, ami nincs megirva benne.

— Ezen könyvet olvasás végett adtam Pálfay Gizellának, — válaszolt Endre, eltitkolhatlan zavarral -— de a mint látom, már kiolvasta, sőt benne is felejtett egy lapjelzőt.

— S ha azon lapjelző a te nevedre volna czi- mezve | — kérdé az anya.

— Udvarias ember tartozik elfogadni az ily gyengéd figyelmeket! — Válaszolt Endre, ujjhegyeit nézve.

én kétségbeesve? Nincs mit ennem? Unom már a pecsenyét. Nincs tán lakásom s csavarogni vagyok kénytelen ? Egy palotám van, nekem magamnak egy palotám, egy százados koronáju fákkal telt óriási park közepén! Vagy miért akkor? Oh a világ az hiányzik nekem! Mi másra van szüksége egy olyan lánynak, mint én?

De neked is igazad van, igazad; egy lánynak, ha elbukott, semmi köze többé a becsületes világhoz. Nekem semmi közöm hozzátok, nektek meg hozzám. De hova forduljak, én Istenem, ha te is eltaszitasz ? Isten szerelméért, gondoljátok meg mit tesztek velem ! . . .

Édes, aranyos kincsem! Szeress engem, imára kulcsolt kezekkel kérem ezt tőled, Szeress, mint barátnődet, ki ezentúl angyalként ftyg őrködni feletted.

Angyalként, mondom, de nagyot nevetsz majd ezen! S hozzá gondolod, ördögnek vagyak én an/ _ I _

gyala már. Es igazad van, újra igazad, mint minden becsületességnek velem szemben . . .

írj kicsikém, irj egyszer, az egekre kérlek! Mond el, milyen életmódot folytatsz. Olyat-e, mint két év előtt, vagy már mást ? Hogy is ne! Hiszen nagy lány vagy már (hihetőleg hosszú szoknyát is hordasz), csak nem viselkedhetsz úgy, mint kislánykorodban ! ... írj a varróról: az utczáról, a házról, melyben van. A régi ismerősökről kik arra járnak, kiket együtt sajnáltunk és együtt nevettünk . . . — Mert nagyon messze estem én tőletek, annyira messze, hogy soha, de soha többé találkozni nem fogunk . .

Ha érzelgős leírnék, ha mint tizenhét éves kislányt ért volna ez a baj, felsóhajtanék és lelkem legmélyéből jönne e sóhaj: „Ez lesz halálom!“ De két évvel öregedtem már, idegeimet pedig a sokféle történt számos hányattatás megedzette; akkor vagyok már csak ideges, a mikor akarom; belátom tehát, az ilyen semmitől az ember meg nem hal! Ma mindnyájan szemtől-szembe átkoznátok is meg: még akkor se tudnék meghalni! Nem. Csak haldoklani kezdenék s haldoklanék vagy harmincz éven át, mig a halál el nem tipor . . .

Boldog Isten, hova lettek azok a régi, naiv, gyermekes hitek, lánykori nézetek, melyek mindenből tündéri fényességű jelenetet alkottak! hova lettek, hova tűntek? Talán átvándoroltak akkori gyérr

mekekhez, kik ma tizenhét évesek ? Lehet. En elhiszem. Te is ? — — —

Jaj, ha tudnád, milyen kétségbe vagyok esve! Mint tépi, marczangolja bensőmet valami eddig ismeretlen érzés! Jobb lenne, százszor jobb, ha az Isten magához szólítana. Szólítson inkább, lökjön a pokol mélységes fenekére, de igy élni többet nem akarok. Hiába is akarnék, nem tudok. Mert tulajdonképen akarok, hiszen önnön vágyódásom hozott ide föl és most mégis felkiáltok olyan kétségbeesve, a milyen csak a szűz anya lehetett, mikor megtudta, hogy a nagy Mestert, az ő isteni fiát, fölfeszitették ezek a földi férgek! . . . Fölkiáltok, hogy egyáltalán nem tudok élni. Tudom, hogy ez bűn, s a miért ilyeneket gondolok, örökre jaj nekem. De hát a pokol tüzét úgy se kerülném ki! . . .

Amint megkapod ezt a levelet, rögtön felelj. Egy perczig se hagyj érintetlenül, mert különben három nap múlva halálom hírét fogod majd kapni. Megölöm magam! . . .

. . . Ah, a szeretőim elhagytak. El, a miért ismerni tanultam őket, a mikor megtudtam, hogy ők nemcsak férfiak, nemcsak engem kitartani vannak a világon, hanem magasabb hivatásuk is van, melyet betölteni igyekszenek. És én tudom, hogy minden mozdulatommal, minden lélegzet vételemmel gátolom őket ebbeli igyekezetükben. Faképnél hagytak. Könyek közt kértem, ne hagyjanak el, ne taszítsanak ki, nem ezt érdemelném tőlök: mégis, nem tudtam őket könyürületre bírni. És azzal indokolták e tettüket, hogy azért hagytak el, mert tisztelni kezdtem szeszélyüket. Nekem nem szabad ezt tenni! Mert ha elfogadják hódolatomat, legalább külsőleg, látszólag nekik is tisztelni kellene engem. De a szemembe mondták, hogy éppen ezt nem tehetik meg. Nem tudják. Yan pillanat életükben, mikor valósággal gyűlölnek. Igen, ezt elhiszem. — Láttam egyszer a bárót, a ki kastélyomat vette, mikor dolgozott. Egész véletlenül kerültem a dolgozó szobájába. Oh, hogy nézett reám, szerettem volna föld alá sü- lyedni szégyenemben. Fölkelt az íróasztal mellől, földhöz vágta a tollát s megsemmisítő tekintettel nézett végig. Istenem, ilyennek még nem láttam őt! És fölkapott egy pisztolt az Íróasztalról, a fejemre ezélzott! Hangosan fölkiáltottam s csak erre tért magához. Letette a pisztolyt és bocsánatot kért hevességéért. De egyúttal felszólított, hogy többé ne látogassam meg. Ha ő látni akar, majd eljön hozzám ha pedig nekem kell valami, újak, de hozzá ne men ^ek soha. Ha mégis megtenném, lelő