Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-01-06 / 1. szám
4 — Hűm! — dünyög az anya —; hát azt mondja meg nekem az én okos és udvarias fiam, hogy mit «lvas le arról a lapjelzőről ? Mily szándékkal küldhette azt neked Gizella? — Ejnye édes anyám! be jó gyóntató lett volna belőle! A dolog különben nagyon egyszerű. A könyv tele van fülekkel. Ebből gyanitá Gizella, hogy szórakozott olvasó vagyok, a ki elfelejtem, hogy hol hagytam el az olvasást. Nos, — ő emlékezetem segítségére akar lenni azzal a kis csinossággal. — De nem csak a könyvben szoktál te lapozgatni' fiam, — válaszolt az anya — hanem a szivekben is"'! Hát csak azt akarom mondani, hogy azt a lapjelzot ne a könyvbe tedd vissza, hanem a sziveden hordozd, ' nehogy elfelejtsd, miszerint Gizella is él a világon. :— Szóból ért az ember, kedves fiam - - mondá az atya, a ki szintén részt akart venni á kiházasi- tásban, nehogy egészen nélküle történjék meg — már mi ' tagadás, azt gondoltuk, hogy itt volna valahára az ideje . . t. . . . —i Úgy látszik, — vág a szó közé most Endre — hogy e födél alatt házassági terveket készítenek. Valahogy ki ne feledjenek ám a számadásból.! •— Hát csak vártunk eddig — válaszolt az anya, — de úgy látszik, hogy már a szivedbe is agy velő szorult. Az kellene még csak, hogy a nyakunkra vénülj, mint valami púpos kisasszony! Itt a farsang, — néz a párod után, ne tollazkodjál itt egyesbe, mint valami fiapulyka!-- Úgy úgy fiam! — bizonyítja az üreg — tudod, hogy te vagy az utolsó Csongrády, már pedig nem nézhetem el, hogy őseink dicső neve, kettőnk halálával szálljon a sírba. Meg kell nősülnöd fiam! — Talán már szemeltek is ki valakit számomra I — kérdé nyugtalanul Endre. A szülők összenéztek. E kérdés meglepte őket! Endre állandó udvarlója Gizellának, — az egész környék nyilt titokként suttogja, — s a fiú mégis ennyi közönyt árul el. Ok azt hittték, hogy kész dolog előtt állnak, s ime, Endre egy talánynyá fejlődik. — Belenyugszunk választásodba kedves fiam! — válaszolt az anya. Biztosra vévé, hogy Endre Gizellát fogja elvennie— Tied lesz az asszony, neked lesz jó, vagy rossz. De ügy tudom, hogy jól választottad meg a javát, mert Pálfay Gizella egymagában két jót ér! — Gizella érdemeit nem lehet eltitkolni kedves anyám! Jó gazdasszony vállik belőle. — Mondá az anya. — Kedves is, okos is, jó is, dolgos is. — Amilyen te voltál galambom — mondá Csongrády — pedig abban az időben csak magad voltál olyan, már amilyen t. i. voltál. Nagyot is rántott az öreg zsinoros dolmányán, — a tűz is kialudt a pipájában, — azután nagyot lélekzett, mintha nagy teher esett volna le a szivéről. — Ez mind igen szép, — tagadni nem lehet; csak egy a baj ..... hogy .... szegény ! Mondá töredezve Endre. | Egyébb mondani valód nincs | — Kérdé az anya. — Azt hiszem anyám! — eleget mondtam vele. —■ Semmit sem mondtál! — Riadt fel az atya.- Ha nem vagy képes egy asszonyt eltartani nagy örökségedből, hát kötélre való mindég kerül ki belőle! Ezen indulatos szavakra nagyot nyelt Csongrády. — tán maga is megsokalta amit mondott.- Igaza van atyám! — válaszolt egész nyugodtan Eendre — jó, ha marad kötélre való, —- legalább megkötözhetjük vele szenvedélyünket, ha elragad. Csongrády nagyot nyelt, hatalmas nyelni való volt biz az, amit orvosságképen be kellett vennie. Fájt Csongrádynak, hogy fia ily hangon mert vele szólani. Abban az időben az atyai tekintély még sérthetetlenebb lévén, mint napjainkban. — Ugye megmondtam apjukom, Rogy ne add Bécsbe az urfit, — mondá Csográdyné, ki észre vette félje arczán a fullánk hatását — az a sok kopasz szájú, harisnyás lábú német megrontotta a mák virágot, — levedletté az emberséget, most azután élűiről kezdhetjük, ha ugyan bele nem halunk! — Igazad van feleségem! — mondá Csongrády keserűen. — Erővel embert akartam belőle faragni, s ime, akár bekössük menyecskésen a fejét, főzőkanalat adjuk a kezébe, úgy elpuhult a liliomszál! Hát! Megszokta a fényes padlót, a miénken már tyúkszemet kap! Mindjárt elered az orravére, ha magyar szót hall! Biz azt ropogósán szoktuk kimondani! Azt pedig jegyezze meg magának az urfi, hogy én nem I lépek a vixos padlótokra, ezer tejfeles szájú németért sem! Ez egy szuszra volt elmondva; de bele is fáradt az öreg, mert akkorát fújt, hogy ha előtte állt volna valami vékony dongáju ember, hát. szentül hanyatt vágta volna magát. Különben nagyon meg volt magával elégedve. •— Biz odajutottunk apjukom . válaszolt az anya — hogy nagyon szőrmentén kell az urfival bánni, nehogy színét veszítse a galambom! Meg kell kendeznünk a szót, a süvegedet is emeld meg apjukom, ha beszélgetni valód van vele. Előbb utóbb is oda- • jutunk, hogy csak lóhatról beszél velünk a gyönyörűségem. Ily módon szapulták abban az időben az urfiak szenyesét s bizony mondom: tisztán is szokott kikerülni a szapullóból. Endre maga is rosszalta ama hangot és modort, a melyet önfeledt pillanatban megengedett magának. Belátta, hogy szülőinek természetessége, — egyenes jelleme, — érzelmeik közvetlensége, — lelkületűk tisztasága, modoruk keresetlensége, szóval, egész egyéniségök soha sem fog megbarátkozni a kiélesitett nyelvezet simaságával, bántó élével, fátyolozott alakoskodásával. Hisz az 1 számadásukban csak a muü-. kásság és becsület szerepel. Az úgy nevezett modern TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (1. sz.) Ennyire gyűlölt azelőtt s most, hogy megszegtem parancsát, felém se néz többé! . . . örökre megutált ! De talán jobb is igy, mert hidd el, mégis szeretnék élni. Ha nem tudok is, szeretnék. S akármilyen furcsán hangozzék is, vissza akarom hozni a múltat, és ezentúl úgy akarok élni, mint két-három évvel ezelőtt. Megint ott akarok ülni közietek; ölünkben ruhadarabok, rajtok szorgalmasan kell öltügetni, . . . várva, mindig várva a hét órát, meg a tizenkettőt. A hetet tettem előbbre, ezt jobban szerettük. Talán, mert ez este van, s többnyire sötét is már ilyenkor 1 Igen, mert akkor ott állt az utczán a néhai báróm, egypár barátjával s bennünket vártak. Milyen jól mulattunk, mikor hármas-négyesével űzőbe vettek bennünket! Milyen nagyszerű mulatság volt az, várni őket egész nap, beszélni róluk, ismerve rajtuk minden hibát, de jótulajdont egyet sem. Ah, így akkor cselekedtünk: akkor mi kínoztuk a férfiakat. Most pedig fordult a koczka, és ők okoznak nekünk szörnyű kínokat. Nekem legalább igen : nem tudóm, a többiekkel is igy tesznek-e 1 . . . Ott szeretnék lenni, abban a műhelyben, hol te dolgozol. Segítsd elő ebbeli törekvésemet, hogy oda juthassak. Újra becsületes lánynyá lenni, újra tiszteltetni a jó polgár-emberek által, dolgozni a mindennapi kenyérért, ez most egyedüli czélom. Uj czél, a mely eddig ugyan csak elméletben létezett, de ott oly pompásan vette ki magát, olyan poetikus históriának tetszett ez életemben, hogy annak az életben is sikerülni és teljesülni kell. / ' En tőled teszek .függővé mindent. Ha te akarod, barátnőd leszek továbbra is és becsületes lány Ha pedig te is eltaszitasz, te is gyűlölsz, mert elbuktam, úgy Isten veled, Isten veled ... És egyúttal a becsületességnek és az életnek is : Isten veled, Isten veled . . . Barátnőd G i z a. Mariska Gizához, postafordultával Nem czimezlek sehogy sem: valódi czimedet nem ismerem, kisebbet adni- nem akarok. Két első leveledet megkaptam nem késve, a kellő időben, készakarva nem feleltem rájuk. Tudod, a te tetted nagyon messze sodort bennünket egymástól (s ezt magad is beismered), ha könnyen veszed a dolgot, persze, nem látod azt az óriási szakadást, a mely köztünk támadt s melyet áthidalni ini, lányok képtelenek vagyunk. — Ilyes mit megcselekedni különben mindenki képtelen, ha csak jó hírét, becsületességének hirét áldozatul nem veti. Azt pedig beláthatod, hogy, bár csak egy szegény varrólány vagyok, mégis tartok valamit magamra, pedig nincs • egyebem személyem és becsületemnél. Testem, az érintetlen, becsületességem felől sem kételkedik még senki. De ha te még egy levéllel kompromittálsz, úgy elvesztem ... Úgy tetszik nekem, mintha te csak ezt akarnád elemi. Hírbe hozol, hogy elcsábíthass- Mert azt elképzelhetted, s ha a múltra emlékeztél, okvetlenül eszedbe jutott, hogy ha én egy levelet iskola mint a magyar véralkattal nehezen összeférő idegen tennék, sfámüzött fiú. Belátta, hogy ő elvégre is gyermeke szülőinek, s nem volt annyira romlott szívben, mint inkább elfogult nézeteiben, — egy szenvelgő világfi, — mon- ,jom __ nem sülyedt annyira, hogy a köteles tisztele tet'megtagadni akarná a jövőben. Elhatározta, hogy nézeteit inkább alárendeli, s ha elveit feláldozni nem akarná: inkább kitér; de nyelvét fékezni fogja. __ Ugylátszik, — mondá megindulva Endre — hogy kedves szülőimet megbántottam! Ez nem volt szándékomban! Igazuk van. A nagyvilági szellem engemet sem hagyott érintetlenül! Ott megsüvegelik az elmésséget, fa czélzataiba,n égy kis gorombaság rejlenék is. Ott nem oly érzékenyek az emberek, mert adandó alkalommal visszatorolják, a kölcsönt kifizetik apró pénzzel, s a kaczagó társaság azt mondja reá,, hogy a revans.jól sikerült. En egy pillanatra elfelejt tém, hogy szülőimmel beszélek, s én e pillánatot' szégyenlem, bánom es erte bocsánatot kei ek! A szülők le voltak kenyerezve. Látták, hogy a fiú e°-y tévédéi áldozata, s egyszersmind reményiették, hogy a romlatlan szivü ifjú még megmenthető leszen, ha körükben marad. Endre csakugyan oly körben mozgott, melynek gondolkozás módja a könnyű ledérség felé hajlott. Egy kör, melynek alapszabályai vannak, mely megkívánja a megjelenésben a fesztelenséget, — és a modor pongyolaságát. Emberek,' kik nézeteikben az ünistenitésig elfogultak, kik szerelmi cselszüvenyeket szőnek szív és becsület nélkül, — kik viszonyt kötnek magasabb szempontok nélkül, — kik nevetségessé teszik a szigorúbb erkölcsi törvényeket, — egy mesterkélt arisztokratikus társaság, — az igazi arisztokraták hamisítványa — mely gőgjében nem tud az egyenlőség magaslatára fölemelkedni, — ahol nem tisztelik a családi szentélyt, ahol lehetetlenné van téve az állási tekintély, s ami legnagyobb szerencsétlensége volt Endrének, az, hogy hazai intézményeink nemzeti politikánk komoly beszámithatósága, ősi egyszerűségűnk,; divatunk, szokásaink, általában ama nemesebb tulajdonságainak, melyeknek egyedül köszönhetjük, hogy jellegünket, s az európai nemzettestek közti önállóságunkat megőrizők, s a melyek a beolvadástól- megmentének, sőt a melyek a nemzet létföltételét képezendik a jövőben is, — mondom, mindez nevetségessé lön téve ama körben, s bár eleinte fájón érinté Endrét az ily maró gúny, később a megszokással elvi hatalomra emelkedett benne, s ő maga is kicsinyelni kezdé mind azt, ami hazai, nem lelkének meggyőződéséből, hanem szenvelgésből, álszeméremből ! Igen! mert e magára erőltetett elvek sokszor összeütköztek szivével! Beszélt francziául, németül, angolul és olaszul, csak magyarul nem szivesen, mert nézete szerint e nyelv még nem eléggé csiszolt arra, hogy magasabb reptü gondolatok kifejezésére alkalmas volna. (Folyt. kOv.) 1895. január 6. kapok, azt nemcsak egy ház, de egy egész utcza hírül veszi. Első két leveledet még szerencsésen elfogtam, senki nem tud róluk. Olvasatlanul nem égettem el őket, de feleletre méltóknak nem találtam. Utolsó, harmadik leveledet apám kapta kézhez, ő kényszerít most, högy feleljek és kiábrándítsalak. Magamtól sohse kezdtem volna ilyen munkába. . Azt Írtad, nem vagy már naiv: nem igen veszem ezt ki leveledből. Ha nem lennél még gyermekesebb, mint voltál, miként képzelhettél egy olyan ábrándot el, a minőt leírtál. Teljes képtelenség az. Először is, téged nem fogadnak munába semmilyen műhelybe. Másodszor meg nem is tudsz már dolgozni. Varróba én már nem járok: a többi lányokkal nem találkozom. Annyit azonban tudok róluk, hogy nagy részük férjnél van már. De a ki nincs még is becsületes. A régi ismerősök pedig, kiket te igy jellemeztél: „kiket együtt nevettünk, sajnáltunk“ ! (alkalmasint azokat a fiukat értetted, akik mindig megkergettek bennünket és sohse hagytak békén), azok rám néave nem léteznek többé. Nagyobbrészt önálló emberek már, kikhez elhatolhatott a te hired, mert olykor, ha találkoznak velem, nagyon furcsa szemekkel néaiek rám. Tudják, hogy barátnőd voltam! , . . Hanem, még szegény emberek, kiknek még feleségre való pénzük sincs, nem pedig téged palotákkal fizetni ki. Kastélyokkal fizetni, kétségkívül fejedelmi mulatság ... be vedd kerlek gorombaságnak,, hogy igy ki-
